Mi lenne a jó megoldás?

Még középiskolában volt egy lány, aki eleinte ellenszenves volt számomra, sőt többször meg is vert, de inkább olyan felhívó értelemben, nem erőszakosan. (Eleinte alatt arra gondolok, hogy én 11. osztályban kerültem abba az iskolába.) Utána ehhez a lányhoz sokkal közelebb kerültem. Folyton vele beszélgettem, ő is szívesen tette, viszont a részéről volt még egy kis csipkelődés is. Mondhatni azért, hogy viszonylag jól megvoltunk. Egyre jobban éreztem, hogy valami megváltozott, minden este rá gondoltam, majd egyszer rájöttem, hogy szeretem őt. Mivel lehetőség nem nagyon lett volna rá, írtam neki egy hosszú levelet (papíron), majd ő válaszolt rá, de visszautasított. Utána csak úgy mentek a dolgok tovább, én egyre jobban szerelmes lettem, de csak úgy a mindennapokban beszéltünk, meg csináltunk ezt-azt. Utána karácsonykor gravíroztattam neki egy borospoharat és írtam mellé megint egy levelet, amit szintén visszautasított. Ez engem teljesen összetört akkor, karácsonykor nem jöttem ki a szobámból, napokig sírtam. Aztán bejelentette, hogy van barátja. Az megint betett nekem, utána nem is beszéltünk hónapokig, úgy gondoltam, hogy abban a helyzetben mindenkinek az volt a legjobb, persze én sokat gondoltam rá és sírtam miatta. Ekkor már 12. osztályba jártunk és közeledett az érettségi. Megbeszéltük, hogy azért adunk egymásnak tablókat. Majd az érettségi után megint egy hosszú levelet írtam neki (azt a karanténidőszak miatt már messengeren), ott leírtam, hogy amiért bántott, meg csinált ezt-azt. Illetve mindenhez, a jövőjéhez, kapcsolatához stb. sok sikert kívántam. Leírtam neki, hogy szeretem őt mindentől függetlenül, de nem fogom erőltetni, pláne ezek után, de számíthat rám, ha kell valami. Azt válaszolta, hogy sajnálja, hogy így alakult, mert bár nem szerelmes belém, de szeret engem és szeretné, ha beszélnénk még. A banketen találkoztunk utoljára, és utána nem akartam ott maradni, 200km-re költöztem, persze nem csak az miatt, hanem a szüleimmel is voltak problémák, ma már nem is tartom velük a kapcsolatot. Néha beszélek a lánnyal, elmondja, hogy miket csinál, meg én is, ünnepekkor felköszöntöttük egymást, persze a távolság miatt csak messenger üzenetbe. Ez számomra fájdalmas szokott lenni, utána hetekig rá gondolok és elfog a depresszió, mert még mindig ugyanúgy szeretem, persze már lassan egy éve nem találkoztunk és valószínű nem is fogunk. Most, hogy leírjam a történetet meg a kérdést, az ihlette meg, hogy tegnapelőtt rámírt, hogy nagyon régen beszéltünk, mi újság velem stb. Meg is beszéltünk mindent ami jelenleg van. Viszont azóta nem bírok magammal, akármit csinálok csak ő jár a fejemben, nagyon hiányzik. Nagyon vallásos nem vagyok, de szoktam imádkozni, őt is bele szoktam foglalni, minden jót kívánok neki, és persze azt is, hogy adja az Isten, hogy egyszer lehessen valami. Az álmaimban is őt látom nagyon gyakran. A kérdést végül most megfogalmazom. Mit kellene tegyek az érzés ellen, soha nem hagy nyugodni. Ez nem egy egészséges érzés már, úgy gondolom. És emiatt nem találok senkit magamnak, kétszer is próbálkoztam, de nem ment. Tanácsot kérnék tőletek elkeseredésemben.

UI.: Amúgy a szüleimtől való megszabadulás, meg a nyomor, amit a lány miatt érzek, nagyon jó hatással van rám. Elkezdtem edzeni, ma már egész jó eredményt értem el. A jövőn is gondolkozok és hamarosan saját vállalkozást is indítok, emellett az egyetemen 5-ös vagyok.

19 éves fiú vagyok (: