Honnan tudhatom, hogy tényleg szerelmes vagyok, és nem csak figyelemhiányban és birtoklási vágyban szenvedek?

Leírom, úgy kb mit érzek, hátha az segít.

Szóval, ha ránézek, felgyorsul a szívverésem, és elvileg mosolygok (ezt ugye nem látom), és követem a szememmel, de próbálom nem olyan feltűnően csinálni. Ha vele vagyok, boldog vagyok, de ritkán jövök zavarba, általában akkor, ha huzamosabb ideig szemtől szembe beszélünk. Ha szemben áll velem, mindig késztetést érzek, hogy a szemébe nézzek, mert az valamiért megnyugtat, és beszélgetés közben is sokat nézek oda. Szeretem, ha hozzám ér, ami fura, mert általában hiába kedvelek egy embert, és gondolok rá, hogy "hmm, jó lenne, ha megölelne", mindig kínosan érzem magam, ha megtörténik, de vele nem.

Beszélgetni általában ilyen két véglet van, vagy nagyon sok hosszú, kínos szünet van benne, vagy kb abba se hagyjuk, és egy átlag embernek szétmegy a feje ettől a darálástól. Úgy érzem egyszerű vele beszélgetni, jó a humora, és egyesül benne a 2 másik legjobb barátom intelligenciája és empátiája.

Nagyon sok mindent köszönhetek neki, pl függőségek elkerülését, átlag javulást, stabilabb lelki világot, meg talán közvetve fogyást is. Próbálok hálás lenni neki, kedves lenni, nem megbántani, és gondoskodni róla, hogy, ha valami aggasztja próbálom megnyugtatni, meg néha picit féltem őt. Gyakran aggódom amiatt, hogy mi lesz velem, ha nem lesz ott nekem, és tart vissza dolgoktól, vagy mondja meg, hogy hülyeség, amit tettem, ad tanácsot, beszéli meg velem a dolgait, és töltök vele időt, úgy általánosságban.

Úgy érzem, nekem ő egy különleges valaki, viszont én neki pótolható vagyok, hisz van más barátja is, akivel megbeszélheti aggájait, akivel egy sorozatot néz, akivel el tud jutni A-ból B-be.

Szerintetek mennyi az esély arra, hogy csak bekamuzom magamnak, hogy vannak érzéseim, de közben nincsenek?