Lányok szivesen olvasok el storykat azzal kapcsolatban h milyen “élményeket” éltetek meg mostanában fiúkkal?:) Lehet az jo vagy rossz is

Van egy fiú. Tudod, aki másoknak furának tűnhet, nekem viszont már-már mesebelinek.

Egyszerűen annyi közös pontunk van, főleg olyanok, amiket mások nem tudtak megérteni. Gondolok itt például a nyelvtanra. Mind a ketten imájuk. No nem fanatikus, hatalmas lexikális tudással rendelkező egyének vagyunk, egyszerűen mind a ketten írtózunk a rosszul használt ikes igéktől, a "de viszont-tól" és még más, más embernek apróságnak tűnő dolgoktól.

Régóta ismerjük egymást, egy sulis színjátszókörben találkoztunk, és bár ekkor még kicsi voltam, pár évre rá, amikor elkezdtek dolgozni bennem a hormonok, észrevettem. Ha valaki ismeri a totál instabil lelkiállapotomat, nem csodálkozik, hogy foggal-körömmel tiltakoztam az érzéseim ellen. Egyfolytában elnyomtam őket, ha hozzámszólt, minél rövidebben próbáltam neki válaszolni. Utáltam ránézni, pontosan azért, mert imádtam. Aztán rájöttem, hogy reménytelenül beleestem. A felismerés egy tábori éjszakán jött, mint derült égből villámcsapás. Úgy zokogtam, mint még soha, hiszen tudtam;nincs vissza út, szeretem őt. Abban a táborban elkezdett egyre jobban közeledni felém, én meg sündisznó-tüskéket növesztettem, és úgy próbáltam taszítani, hogy már-már belefáradtam :).

Aztán ő "kiöregedett" a színjátszókörből, ez a tábor volt az utolsó alkalom, amikor találkoztunk.

A legrosszabb az egészben, hogy tudom, hogy minden az én hibám. Én rontottam el azzal, hogy nem közeledtem felé.

Ez az egész lassan egy éve történt, de az én érzéseim egy kicsivel sem halványabbak, mint akkor. Fáj. Hiányzik, de már megszoktam és együtt élek ezzel. A részemmé lett.

Nem tudom, mennyire felel meg az elképzeléseidenek, vagy mennyire számít mostani sztorinak, mindenesetre én még mindig rengeteget agyalok ezen, szóval nálam még mindig aktuális :)