Fellángolás, és vége?

Introvertált, racionális, maximalista, és meglehetősen magamnak való vagyok. Nem értek az emberekhez, nem vagyok empatikus, és sokszor nem tudom kezelni ha a másik valamit érez. Most nem a kapcsolatra gondolok, hanem pl. ha szomorú, sír, stb. Egészen eddig az volt a legnagyobb problémám, hogy mikor testi kontaktusra került a sor, sokszor leblokkoltam. Sőt, szinte mindig. Ez ráadásul ez az utóbbi időben annyira durván jelent meg, hogy egy bogarat se voltam képes leszedni a másikról.

Aztán... két hete jött egy lány. Egy pörgős, közvetlen, megértő és együttérző lány. Szinte a szöges ellentétem. Az első pillanattól kezdve volt valami közöttünk, érezni lehetett a levegőben. A második nap már csókolóztunk is. Ez pedig a fentebb említett dolgok miatt nálam elég nagy dolog. Az osztálytársaim jelezték, hogy jót tesz velem a leányzó. És az a helyzet, hogy amióta velem van, sokkal kiegyensúlyozottabbnak és magabiztosabbnak érzem magam. Mintha megtaláltam volna önmagam, amit eddig kerestem. Mikor vele vagyok, minden gondolatom eltűnik, és csak élvezem az egészet.

...és ebben van a probléma. Az érzéseim megvannak, de nem tudom hogyan kezelni őt. Nem ismerem azt ahogyan ő "működik", a gondolataim pedig nem egyeznek az érzéseimmel. Nem bírom felfogni hogy valaki belém szerethetett, és nem tudom magammal "megbeszélni" hogy így lettem szerelmes. Illetve félek... félek hogy elcseszem. Jobbá akarok válni, de nem tudom hogy kezdjek hozzá.

Mindketten érezzük hogy ez gyors, most a senki földjén állunk. Beleszerettem, de érzem hogy az agyam sose fogadja el majd őt. Túlságosan más. Más szórakoztatja, más pihenteti, másképp éli a mindennapjait.

Úgy érzem és gondolom, kellettek a történtek. Ő egy olyan lökést adott az életemnek ami magától sose jött volna. De félek hogy csak ennyi volt... sőt, inkább tudom. Minél jobban megismernénk a másikat, annál távolabb kerülnénk egymástól. A két hét bizonyítéka volt ennek.