Félek, hogy elveszítem. Igazam lesz?

Egyszerűen csak aggódok, érte leginkább. Hogy nem tudok vele eleget foglalkozni és rosszul fog esni neki vagy cserben hagyom valamiben, mert nem érek rá.

Ő nagyon jó eszű, kevesebbet kell küzdenie a tudásáért, illetve nem is sportol így sokkal több szabadideje van.

De így néz ki egy átlagos napom januártól.

Megyek iskolába 7-8 órát lehúzok, ha szerencsés vagyok elmarad valami és 6 lesz néha. Utána rohanok enni valamit, fakt vagy magántanár utána edzés, vagy edzés utána meg magántanár. Ami maradék időm van azt szeretném vele tölteni így is, csak mivel vidéki így ez nem egészen sikerülhet mindig.

Az a legtisztább ha beszélek erről vele, mik az aggodalmaim.

Megbeszéltük tegnap este, leültünk picit.

Először nagyon rosszul esett neki, amit mondok, azt hitte szakítani akarok, és egyből sírni kezdett, hogy ő tudja nem tehet semmit, de kéri szépen, csak ne hagyjam el, ennyi időt ne dobjak el egy rossz időszakért, tudom, hogy nagyon szeret.

Majdnem elsírtam én is magam, annyira szívszorító volt.

Aztán mosolyogva és elnevetve magam megnyugtattam, és elmagyaráztam neki, hogy félreértette, amit elkezdtem, de még be sem fejeztem. Hogy nem elhagyni akarom, pont, hogy megtartani, én félek ettől, hogy ő hagy el, ha nem lesz időnk egymásra.

Úgy még sehogy sem vigyorgott a kisírt szemekkel párosítva rám és majd megfojtott úgy ölelt engem, meg hogy utál és gyűlöl, hülye vagyok, hogy így ráhoztam a szívbajt.

Aztán ugyanazt mondta, mint az első hozzászóló, hogy ne butáskodjak, tudja mi a dolgom és miért teszem. Ő aztán nem áll az útba, inkább segíteni fog teljesíteni és támogatni, ahogy én őt. Ha csak 1 napot töltünk együtt hetente neki elég, ha 10 percet is, akkor az is csodálatos, mert velem tölti.

Annyira megható volt ez az elbeszélgetésünk. Annyira édes volt barátnőm. Hálát adok, az Istennek, az Isteneknek vagy bármi másnak, hogy őt megismerhettem sok-sok évvel ezelőtt és velem van, és úgy néz ki még lesz is sokáig.

De tényleg az ütött meg, hogy ennyi időt ne dobjak el. Sosem vesztünk még össze úgy, hogy na most vége, szakítunk, egyszer sem közel 4 év alatt. Még csak az érzésünk sem fakult semmit úgy érzem, a kezdettől fogva. Biztos vagyok benne, ha nem válnak külön valamiért az útjaink, akkor egy nap megkérem a kezét.

Csak elmeséltem, hogy pontot tettem a végére az aggodalmaimnak. Így újra felszabadult vagyok. Talán egy nap ismét elolvasom ezt és fülig érő mosollyal élhetem végig az emlékeimet. :)