Hogyan tovább? Véget ért az első igazi, komoly kapcsolatom.

Nem rég szakított velem életem első, nagy szerelme.

Előtte nem volt még úgy igazából senkim, gyakorlatilag szinte minden tapasztalatomat a szerelem terén együtt éltük meg. Az utolsó pár héttől eltekintve számomra elég rózsaszín ködös, hihetetlen élmény volt az egész. Nagyon intenzíven éltem meg minden pillanatát.

Most, hogy már nem vagyunk együtt, minden olyan szürkének és szenvtelennek tűnik. Olyan fakó és lelassult lett a világ. Mintha így kijózanodtam volna, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam meg.

Úgy érzem, nem is az a legnagyobb veszteség, hogy őt, mint embert többé nem tudhatom az életemben, hanem az, hogy magában a szerelemben csalódtam. Amíg az ember benne van, főleg életében először, az egész olyan varázslatos és felspannolt. És bár tudod, hogy úgyis vége lesz, valahogy el tudod hinni, hogy ugyan már, majd ti másképp csináljátok, majd nektek örökké tart... És most, hogy már tudom, hogy nem tart örökké, képtelen vagyok hinni a szerelemben.

Annyira félek, hogy soha többé nem fogok senki iránt így érezni, és, hogy már senkire nem fogok tudni így gondolni, vagy így nézni. Ez annyira ijesztő.

Ti hogyan tettétek túl magatokat az első szakításon? Mi adott utána erőt és reményt? Hogyan birkóztatok meg a haraggal, és egyéb (olykor szélsőséges és egymásnak ellentmondó) érzelmekkel? Kérlek osszatok meg mindenféle tapasztalatot, történetet (akár privátban is, ha gondoljátok) és hátha kevésbé fogjuk egyedül érezni magunkat a világban :)

16/l (Tudom, nem kifejezetten "felnőtt párkapcsolat", de tiniknek nincs külön szakítós kategória, szóval úgy éreztem, ide jobban passzol a kérdés)