Miért érzem azt, hogy nem érdemlem meg, hogy szeressem?

Előre leszögezném, hogy nem kérek a "Fiatal vagy még" "Ez csak fellángolás" "Majd elmúlik" és hasonló válaszokból, köszönöm.

 Tehát. Kilencedikes, középiskolás vagyok. Az önbizalomhiányom már általános iskola alsó tagozatában megmutatkozott. Az osztályban kb. mindenkinek szép, hosszú, aránylag dús, lányos haja volt, nekem viszont vékony szálú, nagyon nagyon kevés, rövud hajam volt, erre még rátett egy lapátal, hogy göndör is, tehát nagyjából sose állt rendesen. Ebből kifolyólag mindig a rosszat csináltam, hogy rám is figyeljenek, ne csak másra. Figyelmet akartam. Megerősítést, hogy én is ugyan olyan vagyok mint ők, semmivel se kevesebb. Sajnos, ez még jobban rontott. Sokan nem szerettek emiatt.

 Felső tagozatban se lett sokkal jobb, talán jobban be tudtam illeszkedi és megszerettetni magam a többiekkel. Ekkorra felszedtem pár kilót, de kövér sose voltam. Viszont itt jobban előjöttek azok a megjegyzések, hogy "Te miért vagy ilyen csúnya?" "Kövér disznó" "Neked hogy van ilyen kevés hajad?". Hihetetlenül szarul estek, viszont szinte mindig vissza tudtam valamit szólni, olyan sokszor nem is kaptam meg, de azért mégis néha előjött. Felsőbe ezek miatt már szinte alig volt önbizalmam. A strandra se merek már kimenni a kövérezések miatt. Utcán is azt érzem, hogy mindenki engem néz, rajtam röhög és összesúg a hátam mögött. Sose sírtam osztálytárska előtt, viszont otthon mindig kijött belőlem. Képes voltam órákat egy-egy beszóláson rágódni.

 Középiskolában se lett sokkal jobb a helyzet, azóta mondjuk már elkezdtem sportolni, hogy ne kapjam meg olyan sokszor, hogy kövér vagyok. Viszont kb 7 hónapja megismertem egy srácot. Ő volt az első, aki azt mondta nekem, hogy szép vagyok. Ez volt az első alkalom, hogy el is hittem. (Mint később kiderült, nem gondolta komolyan, soo az önbizalmam még inkább romlott). Sok szépet mondott, kedves volt velem. Talán ez fogott meg a legjobban benne, mivel ezelőtt nem sokszor fordult ez elő velem. Már több mint 7 hónapja, hogy nem beszélünk, egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, viszont én mégis. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá, hogy ne gondolkodnék azon, miért nem vagyok elég jó, nincs olyan hét, hogy ne sírnék miatta legalább egyszer. Ebben a 7 hónapban diagnosztizáltak nálam súlyos depressziót, pszichológushoz is jártam, de nem szerettem, ezért már hanyagolom. Kb 2 hétig kórházban voltam magas vérnyomással, valószínűleg a sok "stressz" miatt. Ő igazából szerintem már arra se emlékszik, hogy a világon vagyok, maradjon is így. Én mégis azt érzem, hogy nemhogy azt nem érdemlem meg, hogy szeressen, azt se, hogy én szeressem őt. Lehet, hogy az önbizalomhiány és a depreszióm miatt van ez?

 Nem ahhoz kérek tanácsot, hogy elfelejtsem, nem is tudom, hogy el akarom-e felejteni. Inkább arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon miért gondolom azt, hogy azt se érdemlem meg, hogy szeressem?

 Mint mondtam, nem kérek a fentebb leírt  válaszokból, köszönöm. Ha elolvastad a kisregényemet, azt is külön köszönöm.