Hogyan tudnék nyitni egy látszólag nagyon zárkózott, másoktól elszigetelődött fiú felé?

Már negyedik éve vagyok gimnazista és őszintén szólva, már kilencedikesként felfigyeltem egy egyel feljebbi évfolyamba járó fiúra. Emlékszem, mikor először megláttam, már akkor is hihetetlenül magával ragadott az egész lénye, annak ellenére, hogy nem tudtam rólam semmit, sőt konkrétan még most sem tudok mást, csak a nevét. Az évek során próbáltam elterelni a figyelmemet róla, némiképpen sikerült is, de most pár hónapja megint elkezdett iszonyatosan érdekelni és azóta szinte csak ő jár a fejemben. Talán ez annak is betudható, hogy ő már végzős, ami azt jelenti, hogy alig fogom már látni... Még életemben nem beszéltem vele egy szót sem, mégis, ha meglátom, akár csak egy pillanatra is, égni kezd a gyomrom, lever a víz, az agyamat elöntik a róla alkotott gondolatok. Nem is értem, hogy tud belőlem ilyesmit kiváltani valaki, aki tulajdonképpen egy vadidegen a számomra. Mindig eszembe jut, hogy talán csak egy idealizált képbe vagyok szerelmes, egy nem létező személyiségbe. Ki tudja, lehet, hogy egyáltalán nem kedves, bunkó vagy akármilyen, bár ránézésre egyáltalán nem úgy tűnik. Mégis, úgy érzem meg akarom ismerni, szörnyen kíváncsi vagyok rá... Én ilyet elég ritkán jelentek ki, mert alapvetően szeretek egyedül lenni, olyan kis magamnak való vagyok. Egyébként a srácról azt érdemes tudni, hogy eddig akárhányszor láttam, mindig egyedül volt. Szerintem sosem láttam senkihez beszélni, bár tény, hogy minden lépését nyilván nem követhettem nyomon, az órákon nem lehettem szemtanúja a viselkedésének. A kisugárzása arról árulkodik, hogy önbizalomhiányos. Megfigyeltem a testartását, soha nem megy egyenes háttal, mindig kicsit előre hajol, folyton maga elé bámul vagy valamilyen pontra, de kerüli a másokkal való szemkontaktust. Ma reggel pont láttam mikor sétált a suli felé, most is olyan szomorúnak tűnt... Valószínűleg nem szeret ide járni vagy nem szereti a közösséget, egyedül és kirekesztetten érezheti magát. Én nagyon is átérzem ezt a dolgot és tudok azonosulni a helyzetével, mert nekem sincs egy barátom sem a suliban és azon kívül sincs. Rengeteget agyalok azon, hogy ő egyáltalán igényelne-e bármiféle társaságot vagy ő így érzi jól magát egymagában. Sajnos ismerem magamat és úgy érzem bármennyire is kedvező lenne az alkalom arra, hogy kezdeményezzek nála, nem merném megtenni. Túlságosan félek, hogy hatalmasat égnék előtte, esetleg egyáltalán nem olyan, mint képzelem és annak óriási csalódás lenne a vége... De egyszerűen nem bírom őt kiverni a fejemből, ráadásul tudom, hogy mindjárt itt a ballagás és utána valószínűleg soha többé nem látom. Szerintetek nagyon bolond vagyok? Ne csináljak semmit, aztán majdcsak elfelejtem, ha jövőre már nem fogom látni?