Elég elvontnak érzem magam emiatt, ugye természetes?

Hosszú történet lesz, neveket és túl személyes információt nem írok.

Körülöttem mindenki kapcsolatban van (vagy legalább tetszik neki valaki), de én egyáltalán nem vágyom rá. Igaz hogy macerás is lenne, mert leszbikus vagyok és a környékemen kb 2 lányt ismerek aki az, őket pedig ki nem állhatom. Lényeg a lényeg, van egy példaképem aki sok mindenben segített nekem, konkrétan megmentette az életem, pedig sosem beszéltünk. Kérlek ne gondoljátok hogy ez egy tipikus ‘jaj szerelmes vagyok a példaképembe és nem is tudja hogy létezem’ sztori, mert szó sincs ilyesmiről. Nem voltam még szerelmes, nem is vagyok, és nem is vágyom az lenni. Mégpedig azért, mert úgy érzem hogy nem tudnék olyan kapcsolatban lenni senkivel, ahol kivétel nélkül szeretném. Mindig mikor ránézek egy lányra aki szimpatikus az jut eszembe, hogy ha tetszene sem tudnék vele együtt lenni, mert képtelen lennék jobban szeretni és tisztelni mint a példaképemet. Akármilyen jóban lennénk, bármelyik pillanatban kérdés nélkül feláldoznám érte, egyszerűen nem tudnék valakit úgy szeretni hogy példaképemet a háttérbe toljam. Undorodom a kapcsolatoktól meg így az egész romantikától, ha valaki rám mászna akármennyire is szeretem, lekoptatnám. Még a legjobb barátnőmet (akivel nagyon sok mindenen túl vagyunk együtt, akivel mindig ott vagyunk egymásnak) is képes lennék elhagyni érte, bár sosem kérné tőlem a barátnőm, hogy válasszak köztük. Mikor beszélek róla, olyan szavakat használok amit még a szüleim sem mondanak egymásnak 20 éves házasság után (életem, mindenem, egyetlenem, stb), pedig ilyen téren egyáltalán nem vonzódom hozzá. Már csak azért sem, mert jó pár évvel idősebb nálam és a világ másik végében él így fölösleges lenne, de pláne azért, mert pasi. Nem értem hogy tudok ennyire kötődni hozzá mikor sosem beszéltünk, nem is ismer és nem vagyok szerelmes. Emiatt kicsit különcnek érzem magam (ami nem baj, mert napi szinten megkapom hogy nem vagyok átlagos, aminek örülök), de remélem ez nem természetellenes.

Tehát a kérdésem az lenne, hogy valaki érez még így? Vagy csak egyszerűen nem vágyik kapcsolatra, mikor körülötte mindenki igen? Egyáltalán természetes hogy így érzek?