Túlzás lenne ezt elküldeni neki?

Egyik nap gondoltam kiírom az érzéseim, mert fingom sincs hogy igazából mit érzek. Gondoltam egy jobb napomon elolvasva rájövök. De nem. Ha ezt elküldeném neki, az nem lenne picikét túlzás?

Csak meg akarom ölelni. Sírni akarok a vállán. Azt akarom hogy ő is áztassa a könnyeivel az én vállam. Érezni akarom ahogy dobog a szíve miközben egymás karjaiban vagyunk. Ahogyan halkan szuszog és levegőt vesz... de... De hisz én nem szeretem őt... akkor...? Akkor miért érzem ezt. Miért akarom ezt? Mi ez a nyomasztó érzés, amikor ránézek? És mi ez a fura érzés amikor egy húron pendülünk, amikor nevet? Áhh, megőrjít... De én nem szeretem. Nem ismerem őt. Nem is engedi hogy megismerjem őt. De akkor mégis miért érzem ezt? Olyan hülye vagyok...

Jó vele lenni, de valahogy mégis nyomasztó. Neten sokkal másabb mint élőben. De mindkettőnél kellemes a társasága. Meg akarok mindent adni neki. Szeretném látni ahogyan nevet. Ahogyan sziporkázik és élvezi az életet. Boldoggá akarom tenni... de. De... De ő nem engedi. Egy falat emel maga köré. Fél hogy bántódás éri, így inkább magában marad és szenved. Szörnyű látni azt az erőltettet mosolyt amit látok rajta nem is egyszer. Én pedig félek. Félek az emberektől. Nem vagyok képes testi kontaktust kialakítani más emberekkel. Sokszor rosszul kezelem a verbális kommunikációkat is. De ha értenék ezekhez... Talán tudnék érte tenni valamit. Tudnék tenni a szomorú magányos emberekért valamit ami miatt egy kis fény jöjjön az életükbe. De nem tudok. Még a haját se vagyok képes megérinteni amikor azt kéri. Pedig... pedig kéri. Várja. De egyszerűen nem vagyok képes megérinteni. Félek. Nem is tudom mitől. Szőrnyű...

Őszintének mondom magam, de ezeket a sorokat mégsem írom le neki. Nem mondom el neki. Nem akarom bántani se őt, se magam. Túlságosan mások vagyunk... de az ellentétek vonzzák egymást nem? Még egy olyan dolog ami csak erősít azon amit nem érzek. Gyáááá.

Ő is szeretethiányos és én is. Csak én pont hogy nem szeretetre vágyom, hanem adni szeretnék. Tán ez lenne a megoldás arra amit érzek? De ez meg olyan bugyuta. Friendzone. De ez is olyan ami már megvolt... Mikor megláttam hogy a másik srác kezét fogja... Én valami olyat éreztem ami megrendítette az egész testem... Abban a pillanatban a szívem úgy elkezdett dobogni mintha valami adrenalinlöketet kaptam volna. Éreztem a mellkasomban ahogy a szívem ki akar esni a helyéről, a kezem pedig elkezdett remegni. Alig tudtam nyelni. És azóta se tudom hogy mi a fene volt ez...

Fontos nekem. Elindította bennem a változást. Elindított egy úton, amin most is megyek. Változok. Sokat. Ő is. Viszont a személyiségünk erősebb jegyei, a makacsságunk, önfejűségünk megmarad. Én elhagytam az önbizalomhiányt, és a türelmem sokkal nagyobb lett mint volt. Ő pedig komolyabb lett... sokkal. De közben élőben... ugyanolyan mint volt. Belül őrlődik. És semmit nem tudok tenni érte. Én is őrlődöm, de nem kínzom magam. Mégis hogyan csinálom ezt...? Hátha segítene neki.

Szeretném ha bízna bennem. Ha egy stabil pont lennénk egymás életében. Ha tudnánk egymás gondjait, és próbálnánk változtatni ezeken. Segítve a másikat. De ez egy olyan dolog, amihez két ember kell. Meg valami ami elindítja ezt a dolgot. És egyikünkben sincs meg ez.