Ha szánalmasnak találom az érzéseim, mégis szeretem?

Ha nyáron ismertem meg családon keresztül, találkoztunk párszor, és annak ellenére, hogy egy évvel fiatalabb, tök jól elvoltunk, akkor normális hogy már vissza sem köszön a suliban?

Ha egy társaságba keveredünk a "kicsikkel" ( két évfolyammal lejjebb jár), és elkezdünk értelmetlen hülyeségekről beszélni, minek a jele az, hogy ő az egyetlen, aki nem szól hozzám?

Ha az utcán találkozunk, és jó hangosan ráköszönök, és visszaköszön, akkor erre miért nem képes a suliban?

Miért érzem úgy minden találkozásunkkor, hogy a vele kapcsolatos élményeim (Balatonban fürdés vele, és a bátyjával, a saját szobámbam való hülyéskedés, szintén vele, az utcai találkozás) saját elmém szüleménye lenne?

Ha véletlen nekemjön, mondja, hogy bocsi. Ha a családunk társaságában vagyunk (ami már egy hónapja volt utoljára), úgy viselkedik, mintha soha nem nézett volna levegőnek. De sulis közegben, társaságban egy egyszerű idegen vagyok.

Néha hosszan megbámul, én igyekszem nem játszani az agyam előtte, de sokszor egyszerűen meghülyülök a közlében. Próbálok a figyelmébe férközni, cdak azt nem tudom, milyen eredménnyel.

Egy nálam fiatalabb, éretlen, kétértelmű kissrácot szeretek. Hihetetlenül helyes, annyira gyönyörű arca van, hogy az már bűn, és bár értelmesnek tartom magam, hülye vagyok mellette, olyan agya van. Humor szempomtjából sincs lemaradva. De mégis, olyan ridegek, olyan bunkók a szava felém (és egyébként a bátyja, meg más osztálytársaim felé is, akiket nem ismer), hogy úgy érzem, egy egész más embert ismertem meg nyáron. Szánalmasnak érzem magam, amiért a saját, imádott osztályom helyett az ő hükye társaságukat lesem, remélve,hogy összefutunk. Most komolyan... Nem tudom mia kérdésem, egyszerűen kiadtam magamból, és várom a reakciókat, véleményeket.