Van aki együttérez ezzel?

Bonyolult sztori. Elég régen, kb 3-4 éve megismertem egy fiút. Nagyon megfogott úgy mint soha senki (azelőtt sem és még utána sem). Beleszerettem nagyon. Szépen kezdődött az egész, abban a 3-4 évben sokmindent átéltünk de sosem voltunk együtt nem jöttünk össze. Kb csak hülyített sajnos én meg eléggé tétlen voltam nem nagyon mertem lépni semmit. De mindegy, szóval abbamaradt az egész nem lett semmi komoly. Már nem is beszélünk nem is láttam jóideje. De még azért bennem maradt, nyomot hagyott bennem valószínű örökre. Nem gondolok már rá csak nagyon ritkán jut eszembe, akkor is már csak semleges.

Igazából engem csak a külseje fogott meg mert pont teljesen az én esetem mintha csak én találtam volna ki, a tökéletes ideálom (ami nagyon ritka). Belsőleg nem volt nagyon alkalmam úgy rendesen megismerni minden tulajdonságával együtt, de amit megtapasztaltam belőle az elég negatív. Úgyhogy valójában csak külsőleg vagyok érte annyira oda. (Pedig meg sem érdemli de akkor is ez van.) Ha meglátnám még most is hatással lenne rám teljesen, mint ahogy akkoriban. Nagyon sajnálom hogy belsőleg nem egy normális fiú. Pedig külső alapján annyira értelmes intelligens, normális korrekt szimpatikus srác lehetne. De sajnos nem, nagyon gyerekes, teljesen más mint amilyennek kinéz. Egy nyomorék, de mégis odavoltam érte.

Már amúgy nem érdekel mert közömbös lett számomra, mondhatni. De valamikor csak úgy bevillan az arca, a kiállása a kisugárzása a mosolya az arckifejezése. Vagy ahogy rám nézett. És olyankor eszembe jutnak megint a történtek, az egész helyzet vele kapcsolatosan. Valahogy most is nemrég ez volt. Aztán csak random elsírtam magam ok nélkül. Nem tudom ezt az egészet hova tenni. Pedig tényleg tudom hogy nem érdekel már, hallani se akarok róla, már úgy a végére semleges lett nekem és megutáltatta velem magát. Tényleg úgy érzem már túlvagyok rajta komolyan. De néha meg ez van. Most ez normális? Még tudat alatt nem vagyok túl rajta, még máig nyomot hagyott bennem vagy ez mi?

Ti voltatok már így? Mit jelenthet?

Hiába nyitok mások felé is, ismerkedek beszélgetek találkozgatok. Már vagy 5 fiúval találkoztam azóta és ők sem tudtak belőlem olyat kiváltani. Pedig van aki tényleg nagyon bejön és jól kijövök vele meg érzéseim is lesznek, ha arra a fiúra gondolok akkor érzem belül azt a különlegességet ami mindegyiktől elválasztja számomra. Ő kivételes nekem az összes közül. Nem tudom meddig lesz ez még így, nagyon szeretném hogy ezt az egészet felváltsa valaki.

Ahogy így belegondolok, egy komoly nagy beszélgetés segítene, könnyebb lenne a lelkem de ez sosem fog megtörténni. Csak eljátszok a gondolattal, tudom hogy jobb lenne úgy nekem. Úgy beolvasnék neki, eddig sosem tettem meg. Felhoznék neki mindent ami bennem van minden fájdalmat minden érzést amit ő okozott. Jól esne szemére hányni a dolgokat keményen.

Tényleg nem tudom mi lehet ez nálam. Legmélyen még nem vagyok túl rajta?