Akiket zavar, hogy fikázzák a stílusukat, azokat nem érdekli, hogy ők is azt csinálják másokéval?

Olyan embereknél, akiket bevallottan zavar a fikázás/lenézés jelensége, és egy kártékony tevékenységnek tartják, ugyanakkor maguk is gyakorolják, nagyobbrészt egy önvédelmi mechanizmusként működik a dolog. Ezek az emberek bár gyakran úgy csinálnak, mintha leperegne róluk mások negatív véleménye, valójában kimondottan érzékenyek rá, és valahol mélyen félnek attól a gondolattól, hogy a fikázóknak talán igazuk van, ezért próbálnak támadással védekezni. Olyan ez, mint amikor valaki azért ölti fel a túlzott önbizalom, meg agresszió álcáját, mert kívülről tapasztalt hasonló vonások miatt kialakult benne egy kisebbrendűségi érzet, amit kompenzálni akar. Sőt, konkrét kisebbségi komplexus, meg az általad felvázolt jelenség gyakran jár is kéz a kézben, pl.: adott egy tinédzser, aki a fekete bárány egy osztályközösségben, és/vagy a családjában, és történetesen a zenei ízlésével is egyedül van a közvetlen környezetén belül. Mivel társas lények vagyunk, erre sajnos az a természetes emberi reakció, hogy "biztos velem van a baj" - és ez a reakció nem is feltétlen egy rossz dolog, ha lenne egy konkrét negatív tulajdonság, amin ha az egyén változtat, akkor a környezete is elfogadná őt, de mivel az ilyen szituációkat gyakran a csordaszellem, meg a felszínesség szüli, így nem nagyon lehet mit tenni, marad tehát az, hogy próbálja az egyén meggyőzni magát, hogy "nem, márpedig nem velem van a baj, ők rosszak hozzám, és ezt senki nem érdemli". Csak ezt k#rva nehéz elhinni, ha te vagy az egyetlen, aki ezt mondja neked. Könnyű elindulni lefelé ezen a lejtőn, hogy az egyre nagyobb nyomás miatt egyre hangosabb, meg radikálisabb módon tartod magadban a lelket, mígnem a vége az lesz, hogy átesel a ló túloldalára, és elkezdesz lenézni másokat, amiért ők lenéznek másokat. Egy kisebbségi komplexusos tinédzser esetén ez pláne nagyon könnyen terjed ki a zenére, elvégre abban a korban sokkal bevettebb, hogy a zenei ízlés amolyan identitáskérdés is egyben, így hamar ki tud alakulni az a mentalitás, hogy a többiek, akik nyilván buták és gonoszak, utálnak mindent, ami értéket képvisel, ilyen például a nekem tetsző zene - ami meg nekik tetszik, az nyilván az érték ellentéte. Ez ilyen romantikus full jók vs full gonoszok jellegű elképzelés, amit lehet mindenféle tájékozatlan, meg önkényes határhúzogatással megmagyarázni, hogy mi az IGÉNYES ZENE, meg az IGAZI HANGSZEREK, meg a VALÓDI TEHETSÉG. Igaziból az van, hogy "aztat bárki mondhassa", hiszen szubjektív az egész.

És hogy hogy nem tűnik fel valakinek az ellentmondásosság mindebben? Úgy, hogy élvezzük az olyan helyzeteket, amikor minimális erőráfordítással érezhetjük magunkat intellektuálisan/morálisan felsőbbrendűnek. Kielégíti a dominancia-éhségünket, amikor úgy néz ki a helyzet, hogy nekünk IGAZUNK VAN, a másik TÉVED, és kész. Amikor valaki úgy áll hozzá az övétől eltérő véleményhez, hogy mindenképp csak dominanciát akar asszertálni, akkor a tényleges logika, meg tudás háttérbe szorul a szimpla öngazolás, meg karizma mögött, és az ember hajlamos direkt a legrosszabb végletekkel összekötni egy véleményt, csak azért, mert azt nagyon egyszerű cáfolni, tehát könnyen "igaza lehet". Nekem tinédzserkoromban volt pl. egy olyan korszakom, amikor az ateizmus volt a vesszőparipám, és persze a vallásosságot szükségszerűen összerendeltem annak legrosszabb megnyilvánulásaival - ebben pedig az sem gátolt meg, hogy egyik ilyen "tipikusan vallásos" negatív viselkedésformát sem tapasztaltam élőben, ellenben én többet is gyakoroltam közülük. És ez csak egy példa, amit pont személyesen meg is éltem, de hasonló helyzetek fenn tudnak állni politikai témákban, az egész húsevő vs vegetáriánus/vegán vitában, meg kb. mindenben, ami eszköz lehet frusztrált emberek számára, hogy olcsó kiutat találjanak a rájuk gyakorolt nyomás alól.

Egy vloggernek, akit bírok, volt is egy kifejezetten zenéhez köthető ilyen jellegű élménye tinédzserkorában: amikor épp ő volt a különc az iskolában, és a punkzene volt a nagy meghatározó dolog számára, míg pár őt csesztető fiatal Pink Floyd fan volt, ő totál a fejébe vette, hogy amit ő szeret, mennyivel jobb ahhoz képest, amit ők szeretnek. Utólag már röhög rajta, hogy, hogy persze, négy akkord OBJEKTÍVEN felsőbbrendű, mint a progresszív művész-rock. Ez is azt mutatja, hogy a frusztrált tinédzsert az ilyen apróságok nem tudják meghatni. :D

Szóval ja, gyakran az ilyen emberek nem álszentek, meg nem akarnak komolyan rosszat, egyszerűen csak emberből vannak, és mi, emberek, már csak ilyenek vagyunk.

De persze vannak szimplán ostoba f#szfejek is. Velük nem igazán van mit kezdeni.