Ha valaki olyan zenét hallgatna, ami nektek nem tetszik, akkor nem is tartanátok értelmesnek?

A hármas röviden összefoglalta az én véleményemet is.

Ami mások hozzáállását illeti... Nyilván sok olyan véleményt olvas az ember, hogy ilyen meg olyan zenét csak primitív/beteg/manipulált/stb. emberek szeretnek, de ez a hozzáállás szerintem nem nagyon ér ki az interneten túlra. Avagy olyan nyilván előfordul, hogy mondjuk egy különc tini, aki mondjuk csak rockot hallgat, és nem jön ki jól az osztálytársaival, akik mind modern pop-ot, meg trap-et hallgatnak, az fejben összeköti az általa nem kedvelt emberek viselkedésével az általuk kedvelt zenét, de itt egy mélyebb szociális problémának egy kisebb mértékű, felszínes tünete ez az "elítélés" - ami valszeg nagyrészt megszűnik, amint az említett tini elkezd jól kijönni az övétől eltérő ízlésű emberekkel (is). A tinédzserek pszichológiájához köthető részét amúgy ennek a dolognak (kiközösítés, beilleszkedési gondok, szülők általi el nem fogadottság, miegymás) több oldalról is lehetne még elemezni, de azokat is mind csak arra tudnám kihozni, hogy túlmutat a jelenség a zenei ízléseken, meg bármiféle érdeklődési körhöz köthető dolgon.

Én sok általam hallgatott zenéről olvasok az interneten mindenféle radikális véleményeket, hol azt, hogy ezt meg azt biztos csak akkor élvezem, ha a csúnya gonosz média kimosta az agyam és igénytelen zombivá tett, hol azt, hogy bizonyos műfaj bizonyos előadóit csak azért szeretem, mert nem hallottam még jobbat, hol pedig azt, hogy egyes kedvenceim nem is tekinthetők zenének, és aki mégis azt mondja, hogy élvezi, az vagy beteg, vagy hazudik, de ezzel a valóságban gyakorlatilag soha nem találkozok. Amint valaki valamennyire már ismer egy másik embert, onnantól kezdve elég nehéz felülírni a róla már megalkotott képét egy előítélettel, így kétlem, hogy azok a barátaim, akik engem kedvelnek, meg értelmesnek tartanak, titkon elítélnének egyes általam kedvelt zenék miatt, még akkor is, ha amúgy vállaltan nem tudják hova tenni a dolgot.

Ami a negyedik válaszadó "Csak megjegyzem, hogy vele sem fogok zenéről beszélgetni" mondatát illeti... Nálam személy szerint még ez se nagyon áll fenn kifejezetten ízlés miatt. Egyik volt szobatársammal órák hosszat tudtunk zenéről dumálni, úgy, hogy nem csak ízlésünk nagy része, hanem a zenéhez való hozzáállásunk is sok mindenben különbözött. Zenéről beszélgetni kb. csak olyan emberrel nem szeretek, akinek kifejezetten egysíkú az érdeklődése és korlátolt a befogadókészsége. Olyankor egy ponton túl akkor sincs miről, ha amúgy csak olyan zenéket szeret, amiket én is. De nyilván, akire ez igaz, azt sem tartom semmilyen értelemben rosszabbnak magamnál.

Na most akkor álljunk meg egy percre. Keveritek a szezont a fazonnal és majdnem mást írtam.

Függetlenül attól, hogy ki milyen jellegű zenét szeret azért vannak határok és most nem arra gondolok, hogy a rap, a rock ,a blues vagy a funky szar hanem arra, hogy ha valaki szeret egy adott műfajt esetlegesen művelője is akkor tudjon már a saját beszűkült kis világában színvonalbeli különbségeket tenni.

Ne hasonlítsuk össze Eminemet egy “dopmenlacival” mert ez nem ízlés kérdése. Írhattam volna Iron Maiden-t és tankcsapdát is.

Ha valaki nem érez zenében, dekorban, festészetben, gasztronómiában vagy akár irodalomban határokat bizonyos minőségű “termékek” között az kimondhatóan kevésbé intelligens, mint az aki hallja, érzi vagy látja ezeket.

Nem kell rosszul érezned magad emiatt, ez így van mióta világ a világ. Az embereknek hozzávetőlegesen 5%-a érzékeny a minőségre. A többieknek mindegy.

Mégegyszer mondom: ez nem ízlés kérdése.

Most pedig megkérném a győzikéket és a dopmenlacikat a lepontozásra.

Egy valódi zenész.

#8 Meh, lehetne még ezt boncolgatni... Nyilván, amint kialakulnak formálisan leírható megfigyelések egy-egy műfaj/műnem kapcsán, kialakul egy bevett közmegegyezés a minőségi, meg ponyva közti különbségeket illetően, de ha szigorúan objektívek vagyunk, ezek utólagosan kitalált preskriptív behatárolások ember alkotta dolgokra, melyek megalkotásának semmilyen gyakorlati haszna vagy jelentősége nincs, értéke tehát tisztán szubjektív. Ha minőségre lenne tisztán objektív formula, arra létezne tudományos definíció, viszont az ilyen fogalmak, mint hogy "szépművészet", meg "magas kultúra" máig vitatottak akadémiai körökben, meg többször változtak is az elfogadottabb definíciók rájuk, illetve az is változott, hogy egy-egy művészt egyikbe sorolnak-e, vagy a másikba. Kitérhetnék olyan dolgokra is, hogy pl. az egyes stílusok közti alapvető különbségek és azokhoz tartozó eltérő alkotói szándékok kapásból csak arra adnak lehetőséget, hogy a "minőségi" pontos definíciója esetenként különböző legyen, a műfajoknak pedig a szintén erősen képlékeny a behatárolásuk tovább nehezíti azt, hogy egyéni ízlésen túlmutató kőkemény tényekről beszéljünk... Meg még taglalhatnék ezt-azt hasonló kérdések kapcsán, de ebbe inkább akkor mennék csak bele komolyabban, ha érdekel az ilyesmik megvitatása.

Inkább maradnék a téma emberi oldalánál, elvégre a kérdezőt is inkább az érdekelte. Tegyük fel, hogy van objektíven jó meg rossz minőségű alkotás minden műnemben, és így az emberek ízlését is "mérni" lehet hasonló módon. Mindennek még akkor se sok köze van az intelligenciához. Azt, hogy valaki mennyire intelligens, nem lehet egy konkrét kompetencia alapján kijelenteni, mert mindannyian hülyék vagyunk a legtöbb létező dologhoz. Dobálózunk ilyen fogalmakkal, hogy mi lenne alapműveltség, meg mik azok a készségek, amit mindenkinek el kéne sajátítania, de valójában az ilyen dolgok nélkül általában tök jól el lehet lenni, és lehet valaki jó szakember a saját szakmájában, meg egy önkritikusan gondolkodó, értelmes személy a magánéletben, úgy, hogy egészen alapvető hiányosságai vannak más dolgokból. Ez pont zenénél egy nagyon releváns jelenség, elvégre a kiemelkedő, legenda-státuszban lévő művészeknek egy számottevő része volt tök defektes ember a magánéletben, akiknek egy élő beszélgetésben hátat fordítanál, mondván, hogy "úristen, ez egy idióta". Meg az ember ezt szerintem azért az életben is tapasztalja. Vannak az életnek olyan területei, pl. egy komoly tudományos műveltség és készség-szett elsajátítását igénylő munkakör, amire az ember azt mondja, hogy ha ahhoz valaki ért, az biztos rohadt okos, és aki ezekben jó, az valszeg tényleg okos is ahhoz a konkrét területhez, de amúgy lehet egy primitív barom minden máshoz. Ismerek orvosokat, tanárokat, matematikusokat, akik értik a dolgukat, de egyébként meg egyszerűek, mint a raklap. Meg ennek az ellenkezőjére is ismerek (meg szerintem mind ismerünk) példát. A humor pl. egy olyan terület az életben, amit néha még én is reflexből asszociálok azzal, hogy valaki milyen, vagy mennyire értelmes ember, de aztán meglátom, hogy keresztapám, aki az egyik legintelligensebb, legolvasottabb, meg történelem terén határozottan a legműveltebb ember, akit ismerek, olyan sz#r primkó proli "vicces képeket" oszt meg a facebook-on, hogy én érzem rosszul magam őhelyette. És ezen a ponton már marhára elkalandoztam az objektíven tényleg mérhető dolgok irányába, ha visszatérünk a művészethez, még azt is megemlíteném, hogy szerintem mindannyian különböző mértékben foglalkozunk csak egyes műnemekkel, ezért kétlem, hogy a minőséghez való érzékünk olyan nagyon megmutatkozna olyan témákban, amikben a legalapvetőbb ismereteink sincsenek meg, nem hogy kialakult ízlésünk.

Ha pedig visszatérünk azon feltételezés elé, hogy valóban van jó meg rossz ízlés, akkor amúgy az is érdekes jelenség ebben a témában, hogy nagy zenészek mennyire hajlamosak arra, hogy "furcsa" ízlésük legyen. Gyakran látok olyat, hogy elvont/alternatív/művészi előadók rajongói hogy meglepődnek azon, hogy bizony az ő kedvenceik vállaltan szeretnek ilyen-olyan kommersz pop kiadványokat. Meg ott volt John Coltrane, aki akkoriban már szinte univerzálisan zseniként volt számon tartva, hogy a free jazz egyre relevánsabb, és megosztóbb téma lett, és nyilván az emberek többsége gondolta úgy, hogy a hagyományos zeneelméleti konvenciókhoz egyáltalán nem alkalmazkodó stílus egyenlő a tehetségtelenséggel, a visszafejlődéssel, meg a műfaj meggyalázásával; az az elképesztő zene-matematikai kreativitásról tanúbizonyságot tevő zseni mégis látott a dologban rációt, olyan szinten, hogy maga is elment abba az irányba, hiába jelentett az egyet a kevésbé kedvező őt érő közvéleménnyel. Aztán persze a kritikusi, meg akadémiai közmegegyezés is megenyhült idővel a free jazz irányába, ami szintén egy példa arra, hogy nincs az ilyesmi kőbe vésve.

Amúgy én a helyedben tartózkodnék az "egy valód zenész"-ként való aláírástól, meg a potenciális lepontozók Győzike-, meg Dopeman-fanatizmusának feltételezéséről. Előbbi nem is hangzik túl szimpatikusan, meg olyan sokat nem is nyom a latba, mivel valszeg minden általad sz#rnak gondolt előadó "valódi zenésznek" tartja magát; utóbbi meg szimplán csak gyerekes vitataktika (kvázi "aki nem ért velem egyet, az nyilván hülye").