Az emberek miért gondolják azt, hogy a pop-ra váltás az fejlődést és felnövést jelent?

Nincs ebben semmi fura. Olyan zenét játszanak amire nagyobb igény van, és pénz lesz belőle. Nyilván AC/DC vagy Judas Priest nem fog pop zenét alkotni, hiszen ők élőlegendák, akikre igény van. Még azok is akik nem szeretik a metál zenét az ilyen nagy legendákat szereti. Jó magam is így vagyok vele.

De pl az általad említett BMTH -ról azt sem tudom mi az. Sok ember így gondolja mint én , és ezért nincs rá igény.

Ezzel szemben van nekem egy hosszú ellenvéleményem, ami dióhéjban kb. azt tartalmazza, hogy:

- a popzene nem rossz dolog, és sokkal több annál, mint aminek sokan beállítják

- a híres metálzenekarok többsége a "real metal" korukban sem álltak olyan távol a popzenétől, mint ahogy azt a rajongók gyakran beállítják

- nem a média miatt elfogadott a popzene, hanem a legközelfogadhatóbb zenére épít a média

- nem tudhatod, hogy mik a szándékai egy zenésznek a kreatív döntései mögött, túlzott cinizmusból őszintétlenséget/kapzsiságot sejteni semmivel sem jobb, mint túlzott rajongásból kidobni a kritikus gondolkodást az ablakon

- a Slipknot egy nagyon rossz példa a te véleményed mellett

- nem 100%-ig hülyeség, amit mondasz, de elég egyoldalúan állsz a témához

Momentán nem érek rá kisregényt írni, de ha érdekel, holnap ezt alaposan ki tudom fejteni, meg tudom indokolni, össze tudom fűzni a gondolatokat, stb... Tartasz rá igényt?

Egyetértek az utolsó mondatoddal.

Mainstream-> több emberhez jut el->több a bevétel.

Valóban szomorú azt látni, pontosabban hallani, hogy azok a bandák amiken felnöttél, vagy az életed egy jelentős pontjában fontos szerepett játszott, ilyen drasztikusan megváltozik és szembeköpi a régi rajongókat, akiket nem a pop zene érdekel és nem kirakatembereket akarnak látni.

A BMTH, pontosabban Oly estében még megértem, hogy hanyagolják a régi stilusukat, mivel látszott az énekesen hogy szenved scream közben. Nem is szólt olyan jol mint fénykorában.

#5 Szóval: nem szeretem, mikor az emberek pejoratív fogalomként használják a "pop" kifejezést. Persze, jó dolog a technikai komplexitás, a hatásos művészi önkifejezés, a kísérletezés unkonvencionális hangzásokkal, stb., az általam hallgatott zenék többsége is "furább" műfajokból kerül ki (ez terjedhet az egyszerűbb, befogadhatóbb "kemény", meg összetett zenéktől az emberek többsége számára teljesen hallgathatatlan dolgokig), de azért ne hülyüljünk már meg. Megvan az oka annak, hogy a popzene, ahogy a neve is mondja, "populáris". Az emberi agy alapvetően favorizálja az ismétlődést, a könnyen felfogható ritmikát, a letisztultságot, az ismerős szerkezeteket, a "biztonságos" hangzást, meg a konszonáns hangközöket (utóbbi kettő nyilván kultúránként azért eltér). Ezeknek a dolgoknak meg is van a maga hangtani, meg neurológiai oka, nem kell ehhez semmiféle kulturális nyomás, vagy média-agymosás, mert elég mélyen bennünk van alapból. Ha belegondolsz, minden kultúra saját népzenéjének rengeteg a közös vonása a popzenével (egyszerű ritmusok, fülbemászó dallamok, versszak-refrén szerkezet, vagy csak egy versszak ismétlődése, némileg bugyutaság, bulizásról meg szerelemről szóló dalok, nem feltétlen értelmes szövegek, helyenként/koronként rengeteg egymásra hasonlító dal, stb), meg még a remix-kultúrával is; ez szerintem jól szemléleti, hogy még ingerszegény környezetben is, az emberek többsége saját maguk közt is kialakítja erre az igényt - az, hogy a modern korban a média erre kapitalizál, hát kabumm, nagy vállalatok minden kézenfekvőre kapitalizálnak, ők már csak ilyenek...

Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy a popzene kritikán felül áll. Az, hogy valami felé az embereket alapvetően húzza egy tendencia, valóban jó táptalaj a bevett formulák olcsó megvalósításainak hányásig való agyonismétléséhez, és ezért sokan, akik úgy érzik, hogy többre/másra vágynak, mint ami bevett, elkezdnek a közízléstől eltérő, meg "acquired taste"-dolgok felé húzni. Zene esetében ilyenkor gyakran alakul ki egy ilyen anti-pop mentalitás, mondván, hogy akik IGAZÁN foglalkoznak a műnemmel, azok belefektetik az időt és az energiát a megszokottól eltérő dolgok "megértésébe", míg aki "nem tudatos" fogyasztó, az "beéri" a "butább" alkotásokkal. Ez nyilván sz#r hozzáállás, nem csak a fentebb kifejtett dolgok miatt, hanem amiatt is, ami szerintem a popposság univerzális vonzerejéből fakadó legérdekesebb jelenség: a pop-spektrum sokkal szélesebb, mint az emberek azt képzelik, és emiatt sok anti-popper nem is annyira anti-, mint gondolja. Erre a legjobb példa szerintem az, hogy rengetegen (főleg idősebbek, meg "rossz generációba születtem" fiatalok) konkrétan az ugyanolyan sablonos, tömeggyártott, bugyuta retro poppot állítják a maival szembe, mintha akkora színvonal- meg kreativitásbeli különbség lenne, holott az egyetlen valódi különbség az illető ízlése.

Mind a legenda-státuszban lévő virtuózokról, mind az alternatívabb / counterculture-nek számító zenészekről el lehet mondani, bár a zenéjüket jelentős részben a készségeik és az ötleteik határozták meg, a sikerhez, meg a közkedveltséghez kell(ett) egy jó pop-érzék is - ha az nem lenne meg sok metálbandában, akkor nem a metál szcéna lenne a mainstream pop-kultúra után a második legbevettebb szubkultúra. A metálnak vannak kimondottan extremitásra, kísérletezésre, disszonanciára, komplexitásra, meg úgy összességében a hallgató elé támasztott mindenféle kihívásokra építő ágazatai, de az általad felsorolt bandák közül ez egyikre se jellemző. Ezekről a bandákról mind el lehet mondani, hogy mindig is könnyen befogadható zenét írtak, és a Judas Priest-et leszámítva mind egy olyan korban tették ezt, ahol bár valóban nem mindenki szereti a metált, a torzított gitár, meg az agresszív vokál már rég nem olyan megbotránkoztató, mint régen - pláne, ha azért egy nagyon tisztára polírozott, well-produced zúzásról van szó. Ne vedd úgy, hogy ennek bármilyen pozitív, vagy negatív vonzata van a bandákra nézve, egyszerűen csak tény, hogy a metál közösségben népbetegség a hangzásból fakadó ízlés-kérdések kapcsán úgy csinálni, mintha valami technikai szempontból vett jót és rosszat vetnének össze. Erre három példám is van:

1. Amit a négyes válaszadó mondott. A BMTH hangzásváltozását én félszemmel kb. végigkövettem, és én is úgy láttam, hogy alapvetően mindig is nagyon melodikusak, mondhatni nyálasak voltak, és a lényegi változás csak az volt, hogy elkezdtek tisztább, kevésbé durva hangzást alkalmazni amúgy hasonló ötletekre.

2. Konkrétan ezen a weboldalon is volt már balszerencsém olyan emberhez, aki ott szidta a "mai zenét", ahol csak tudta, miközben istenítette a hair-metált, ami konkrétan a maga korának a tömeggyártott, külcsín-centrikus, agyonhype-olt tini-trend gyagyija volt (és szerény véleményem szerint a metál történelmében egy mélyebb pont, mint az ellágyuló modern bandák) - amivel nincsen semmi baj, ha valaki szereti, mert tök jó tud lenni a pop-metál, de ne csináljunk már úgy, mintha nem lenne pop.

3. A kedvenc példám: pár YouTube-keresés útján szembesülhetsz vele, hogy szinte minden popslágernek van metálfeldolgozása, és szinte minden komment ezek alatt az, hogy "sokkal jobb, mint az eredeti", "utálom az eredetit, de ezt imádom", stb, holott ugyanazok a dallamok, ritmusok, meg nagyrészt a szerkezet is, csak a metálosok számára egy szimpatikusabb hangzással tálalva. (Itt bele tudnék menni egy olyan teóriába is, hogy sok metálos egyszerűen nem "mer" rádió-poppot hallgatni, mert félti tőle az identitásképét, annak ellenére, hogy vágyik rá; de ez talán túl rosszindulatú feltételezés, és csak félig tartozik ide.)

A puszta hangzásbeli különbségek csak esztétikai preferencia szempontjából lehetnek megosztók, túl sok színvonal-, meg művésziség-kérdésre nem adnak okot ezen a szinten.

Attól még persze lehet kritizálni egy előadót, ha nem helyesled az irányt, amit vesz a munkássága, de azért javasolt észnél lenni, mert főleg metálosoknál ez nagyon beszűkült formát tud ölteni. Rámondani egy új irányra, hogy az alkotó eladta magát, a legkönnyebb kijelentés a világon, amit úgy nagyon se igazolni, se cáfolni nem lehet (ha csak a zenész nem jelenti be explicit módon, mint Gene Simmons, hogy erősen pénz-orientált a karrierje), és az emberek szeretnek is vele visszaélni. Alig tudok olyan zenészről akiről ne olvastam volna ezt a véleményt, még olyan egészen szürreális esetek is vannak, amikor egy zenész pont egy kevésbé konvencionális, nehezebben emészthető stílusra váltással egy időben lesz népszerűbb, és arra is rámondják, hogy eladták magukat (ez történt pl a Tool-lal a kilencvenes évek elején, amiről írtak is egy Hooker With A Penis című dalt, ami az egész elgondolás röhejessége felé mutat görbe tükröt). Szóval számomra ez a duma kb. elvesztette a jelentését, még akkor is, ha nekem is nyilván van, hogy az a benyomásom, hogy van valami hátsószándék egy-egy kreatív döntést mögött.

És hogy minek rizsáztam fentebb arról, hogy a popposság miért nem rossz tulajdonság, ha aztán attól függetlenül jelentettem ki, hogy nem látom értelmét a túlzott cinizmusnak? Most fogom egybekötni a két gondolatmenetet azzal a ponttal, hogy: "a Slipknot egy nagyon rossz példa a te véleményed mellett". Az első lemezüket személy szerint nagyon szeretem, meg még az All Hope Is Gone-on is vannak nekem tetsző dalok (azon túl már nem követtem őket), de egyik albumtól a másikig egyértelműen végbement egy változás, amit te is beláttál. Sokan simán úgy is gondolják, hogy a Vol.3-től kezdve eladták magukat - annyi alapjuk legalább van rá, mint neked a BMTH-os gondolatra, elvégre valóban lágyultak, és valóban sikeresebbek is lettek egyúttal... Viszont nem is erre akartam kihozni a dolgot, hanem Corey Taylor pályafutására. Azzal az elgondolással szedték őt össze, hogy kéne valaki, aki effektíve tud is énekelni, és az akkoriban nyálas "segg-rock"-ot éneklő Corey erre alkalmasnak tűnt - még ha munkája is volt a zenekarnak abban, hogy mesterségesen megkeményítsék. Corey a Slipknot sikere ellenére/mellett az eredeti kommerszebb vonalat később folytatta is, a Vol.3, meg az All Hopes Is Gone kijötte közt jelent meg a második Stone Sour album, amibe ha belehallgatsz, egészen olyasmi rockzene, mint a Nickelback, vagy a Creed, szóval az még rádióba is kerülhetne, pláne akkoriban. Most erre mit mond az ember? Felfoghatjuk úgy, hogy Corey csak azért folytatta a Stone Sour-t, hogy eladja magát egy rádióbarátabb zenével, mint a Slipknot, na de a Slipknot-ban pont, hogy az eredeti művészi ambíciójáról mondott le, egy olyan irány javára, amit eleinte nagyon nem érzett magának - és aztán azzal az iránnyal lett első körben sikeres. Most akkor ő kétszer adta el magát? Vagy mondhatjuk, hogy direkt azért kezdte nyálas pop-rockkal, mert már eredetileg el akarta magát adni, csak aztán közbejött a Slipknot amivel be tudott futni? Itt már komoly mentális gimnasztikára van szükség, amit végső soron az emberek többségénél úgyis az fog eldönteni, hogy ezen zenék közül melyiket preferálják.

Tudnék még hasonló példákat mondani zeneiparban/-történelemben, ahol ha az ember végignézi egy zenész életművét, akkor egyértelműen látja, hogy nem kell, hogy anyagi vonzata legyen egy stílusváltásnak, mert esetlegesen mindig rajta volt az a stílus az alkotói palettáján.

Mi a tanulság? Igaziból nem akarom megmondani, hogy mit gondolj egyes zenékről, elvégre szinte teljesen szubjektív téma, és ha nem tetszik valami, akkor evvan, viszont ha hangot adsz a véleményednek, olyan esetre bátorítom a kicsit átgondoltabb, analitikusabb hozzáállást, ami tényleg arról szól, hogy mik azok a dolgok, amiket nem kedvelsz az adott zenében, nem pedig arról, hogy a szélesebb közönség számára befogadható, ezáltal nekik örömet szerző zenékre az a reakciód, hogy "gáz"/"borzalom", és indoklás helyett inkább csak annak a fejtegetése megy, hogy ehhez mekkora őszintétlenség kellett az előadó részéről.