Ki használt először torzítást elektromos gitáron?

Tömény wikipédia:

"Az elektromos gitár története 1925-ben kezdődött, amikor George Beauchamp, az amerikai National String Instrument Corporation cég egyik alapítója elkezdett olyan módszereken kísérletezni, amivel a húrok rezgése elektromágneses eszközökkel elektromos jellé alakítható. A módszerre azért volt szükség, mert a kor big band és szving zenekaraiban játszó gitárosok akusztikus hangszereikkel túl halkak voltak, és szólamaikat elnyomta a többi hangszer.

Az első elektromágneses hangszedő 1931-ben látott napvilágot. Beauchamp egy hawaii gitár testére erősítette, majd az így elkészült prototípust megmutatta Adolph Rickenbackernek, aki fém hangszertestek készítésével foglalkozott.[1] Rickenbacker és Beauchamp egy évvel később megalapította a Rickenbacker céget, mely a mai napig foglalkozik elektromos hangszerek készítésével.

Nem ők voltak azonban az egyetlen hangszerkészítő mérnökök, akiket az elektromágneses technológián alapuló hangerősítés foglalkoztatott. Lloyd Loar, a híres Gibson F-5 mandolin megalkotója a Gibson cég hangmérnökeként már az 1920-as évek elejétől fogva kísérletezett a cég gitárjainak elektronikus úton történő hangosításával. 1933-ban a Gibson leányvállalataként új céget hozott létre elektromosan hangosított „spanyol gitárok” gyártására, azonban vállalkozása – feltehetőleg az akkoriban még túl kicsi piac miatt – egy éven belül tönkrement.[2]

A Gibsonnál kifejlesztett hangszedőt Alvino Rey gitáros segítségével sikerrel alkalmazták a Gibson üreges testű gitárjain. Az így létrehozott Gibson ES-150 tekinthető az első modern elektromos gitárnak. A hangszer azonnal sikert aratott – akkori gitárosok szerint ez volt az első olyan gitár, amivel lehetőség volt szólójátékra a többi hangszer kíséretével is. Az új játékstílus úttörője Charlie Christian volt, akinek tiszteletére a Gibson ES-150 a mai napig „Charlie Christian Model”-ként ismert.[3]

Az ES-150 sikerei ellenére számos hibával küszködött, például az üreges test miatt hajlamos volt az öngerjedésre, és sok nem kívánatos felhangot is produkált. Az amerikai jazzgitáros Les Paul felismerte, hogy a tömör gitártest kiküszöbölné ezeket a gondokat. Előállt egy prototípussal, melyet kedvesen csak „Farönk” (The Log) néven emlegetett primitív kialakítása miatt: Lényegében egy fenyődeszkára erősített hangszedőről volt szó, melyet egy üreges gitártestbe integrált. A Gibson visszautasította az ötletet, mivel az ES-150 és a hasonló modellek elég népszerűnek számítottak, és a cég kockázatosnak ítélte meg az új modell bevezetését. Leo Fender rádiómérnök, aki üzletében Los Angeles mellett, lemezjátszók, rádiók és erősítők javításával foglalkozott. Az erősítők javítása mellett a zenészek rábízták gitárjuk javítását is. Leo Fendert bosszantotta a gitárok komplikált felépítése és nehéz karbantarthatósága, és sok kísérletezés után elkészítette saját „tölgyfa-verzióját”. A hangszer több éves fejlesztgetés után 1950-ben Esquire néven került forgalomba.[4] Később Fender felismerte, hogy két hangszedő alkalmazásával a gitár hangzása sokkal jobban variálható, így 1950 végén megkezdték a kéthangszedős változat gyártását eredetileg Broadcaster néven. Miután kiderült, hogy a Gretsch cégnek már van egy Broadcaster fantázianevű dobfelszerelése, a nevet 1951-ben Telecasterre változtatta.[5] Az akkoriban forradalminak számító gitár lett minden idők első sorozatban gyártott ilyen hangszere. A Gibson cég felismerte a tömör fából készíthető gitárokban rejlő lehetőségeket, és Lester Polfuss (Les Paul) tervei alapján 1952-ben elkészítette az exkluzív, mahagóni / jávor testű, ragasztott mahagóni nyakú aranyozott ún. Les Paul Gold Top modelt.

A Fender Stratocaster modell 1954-ben látta meg a napvilágot egy teljesen újszerű, a késpenge elv alapján működő vibratorendszerrel és három hangszedővel. Leo Fender a lakkozáshoz autólakkokat használt, az úgynevezett sunburst felület csak később jelent meg.

Az utolsó jelentős változást az elektromos gitárok területén 1963-ban a Gibson Firebird megjelenése jelentette. A Firebirdnél alkalmazták először a testen átmenő nyakat, ahol a test lényegében a nyakszegmensre ragasztott két oldallapból lett kialakítva.

Napjainkig az elektromos gitár számottevő változáson ment keresztül, de ezek a változások nem igazán forradalmiak, hiszen már meglévő konstrukciós jegyek felhasználásával készülnek. Igazán új anyagok, eljárások az elektromos gitárok készítésénél nem tapasztalhatók, a kulturális tehetetlenség következtében a régi konstrukciók töretlen népszerűségnek örvendenek. A gitárok faanyagának lassú száradása javítja azok minőségét, ami felértékeli a megmaradt régi hangszereket. Hozzá kell tenni, hogy ha a hangszer csak egy szekrényben áll, attól még nem lesz jobb a hangzása. Mint az akusztikus hangszereknél, az elektromos gitár hangzásában is szerepet játszik a hangszer készítésekor használt fa minősége. Nem véletlen, hogy ha a gitártest pl. egy darab mahagónifából készül pl. jávorfa fedőlappal, akkor a megfelelő hangszedők alkalmazásával egy igen jó minőségű hangszert kapunk, melynek hangminősége az évek folyamán egyre javul! A változások érintették a gitártest formáját, anyagát (például szénszálas műanyag) és más szerkezeti elemeket, például fej nélküli konstrukciók, de ezek a szerkezetek nem igazán terjedtek el (a gitárosok többsége konzervatív ilyen szempontból), csak relatív hangmagasságot megtartó tremoló (vibrato vagy nyújtó) terjedt el némiképp (Steinberger TransTrem), de ez is a késpenge elv alapján működik, mint a vintage tremoló. Az elektronika területén is számos újdonság jelent meg (aktív elektronika, húrgerjesztő hangszedő (Fernandes Sustainer, Moog gitárok), MIDI gitár). Napjainkban egyre népszerűbbek a hosszabb menzúrájú ún. bariton gitárok és a 7 húros modellek is."