A blues, és a magyar pesszimizmus miért nem talál egymásra itthon?

Tettem egy igen érdekes felfedezést, nem is olyan régen.

Tudva levő, hogy a Magyar pesszimizmusban (okkal, vagy ok nélkül, ez most lényegtelen) igen sok országot a háta mögé utasít. Mindennek tetejébe igen nagy előszeretettel tudunk sopánkodni a jövőnket/múltunkat/jelenünket illetően, és közismert az is, hogy senkinek sem kell panaszkodásért a szomszédba mennie. Alapjáraton ilyen nép vagyunk, nincs mit vele tenni. DE!...

Létezik nem egy olyan zenei ágazat, amelynek érzelmi alapköve pont, hogy ez a ránk igen jellemző fájós-cinikus-szarkasztikus felhang: mint például a blues. Ugyanekkor azt veszem észre, hogy Magyarországon (leszámítva egy hosszabb, fellendülést, és tündöklést, amit Deák Bill Gyula nevével is fémjeleznek) a blues igazából nem nyert úgy teret, mint olyan szórakozási lehetőség amiben "levezethetőek a feszültségek". Sem hallgatói, sem pedig előadói oldalon.

A kérdésem az lenne, hogy ez a jelenség miért van így? Ki mit gondol erről? Ki szerint lenne létjogosultsága egy erősebb blues felhangnak a könnyűzenei felhozatalban? Ki gondolja úgy, hogy nem lenne megalapozott ennek a zenei ágnak a fellendülése?