Vannak, akik rajtam kívül nem annyira a dalokat, hanem az instrumetnális zenét szeretik, a komolyzenét leszámítva?
Elég ritkán botlottam bele ilyen érdeklődésűekbe. Vannak persze minőségi módon megírt dalok is, jó dinamikával, hangszereléssel, de ez nem valami gyakori, és nem is a dalszerkezet vonz igazán, mert az sablon. A komolyzenét meg öncélúan túlagyaltnak vélem, ritka kivétellel.
Az egyedi, kísérletező zenéket imádom főleg. (Experimental.) De a rögtönzött is lehet minőségi, adott esetben.
Mindenkinek meghagyom, amit szeret, azonban keresek hasonszőrűeket, nem kifejezetten progresszív zene rajongókat, bár közöttük akadnak olyanok is, akik -szerencsére- nem sablonosak. Számomra a Dream Theater azonban többnyire sablonos, egyik prog zenekar utánozza a másikat, kevés kivétellel.
Ha meg valami egyedit mutatok, a többség sajnos nem hallja ki a finom eltéréseket, egyéni ötleket, sajátos önkifejezést, érzelmeket, sokszor a bonyolultságot sem, mert összefolyik a zene a füleikben...
Nem bántásképp mondom, hanem tapasztalat. Tiszteletben tartom, ki mit szeret, viszont kár, hogy sok értékes, egyedi zene esetén hiába mutatok rá, milyen különleges és egyedi, csak hallgatják sokan, hallgatják, és nem veszik észre, amit mutatok.
Mint, ha, mondjuk, egy gyémánt nyakéket mutatnék be, mondom, nézd, itt a csiszolt gyémánt rajta, a másik meg csak bambul, mondván: "melyik műanyag foglalatot is kell nézni?" Ha rámutatok a csiszolt gyémántra, akkor egyesek megint bámulnak, hogy "ja, arra a műanyag bumszlira gondolsz a foglalatra illesztve...?"
Nem, nem... a gyémánt az nem műanyag!
Néha kissé magányosan érzem magam a zeneszeretetemmel... Alig akadnak, akik értik, érzik az igazán egyedi zenéket... Nyilván az egyedi se mndig kifejező, vagy elmélyült, de közülük számos az, amely engem igazán lelkesít. Ez van.
Akit más lelkesít, meghagyom nekik, tisztelettel. Még annyit szeretnék elmondani, hogy a sznobokkal nem egy nótát fújok, hogy úgy mondjam... Én szívből szeretem A zenét.
Engem nem az érdekel, melyik szaklap melyik menedzsere mennyi pénzért milyen jókat ír az adott zenekarról... A saját hallásommal hallgatom a zenét, márpedig van hallásom.
Az ízlés más kérdés. A mélység és egyéni önkifejezés azonban objektív tényezők.
válasza:Kérdező, én ilyen volnék. Ha így merül fel a kérdés (márpedig így tetted fel), én abszolút nyitott vagyok a zenei kísérletekre, az instrumentálisra is – én is próbálkoztam/-zom ilyesmivel, amatőr zenészként.
DE! Hadd fűzzek ehhez néhány gondolatot:
„Légyszi, olvassátok el, amit a kérdésem kiírásánál hosszan írtam. Azért hosszú, mert kivételes ízlésűeket keresek, mint amilyen én is vagyok.”
Az a baj, hogy ezen a ponton szokott megtörténni az, hogy átcsúszik a beszélgetés ízlésekről szóló vitába. Ennek én nem szoktam értelmét látni, mert ez teljesen egyéni, kompex dolog, ki mire érez rá.
Végigolvastalak és értem, amit mondasz. Nekem is az az élményem, tapasztalatom, amit írsz, hogy sokan elsiklanak az általam fontosnak tartott részletek felett. Esetleg nem hallják meg, vagy nem értékelik azt a zenében, amit én. Sokáig én is úgy voltam vele, hogy az ÉN ízlésem az valami nagyon kifinomult, az ÉN hallásom nagyon különleges, nagyon ritka. Ami lehet, hogy így van. De ez nem egy konstans dolog. Pl van olyan zene, amit korábban rojtosra hallgattam, mert katartikusnak éreztem, egyszerűen imádtam minden hangot benne és úgy összességében is: a dinamikáját, hangulatát, a kísérletező stílusát, azt a kreativitást, a benne felhasznált hangeffekteket, amik egyedivé, izgalmassá tették az adott számot. Aztán sok ezek közül azóta kikopott, más irányba fordult az érdeklődésem. Mást kezdtem el keresni – és találni a zenében. Más dallamokat, más ritmusvilágot, másfajta érzéseket. Szerintem ez életszakasztól is függ, legalábbis nálam nagyon összefügg, mikor mi „talál be”.
válasza:21. voltam, kiegészítésként:
“Néha kissé magányosan érzem magam a zeneszeretetemmel... Alig akadnak, akik értik, érzik az igazán egyedi zenéket... Nyilván az egyedi se mndig kifejező, vagy elmélyült, de közülük számos az, amely engem igazán lelkesít. Ez van.”
Van ilyen, én is sokszor érzek ilyesmit.
Ám nem mindig a nagyon elmélyült zene az, ami megadja azt a vibe-ot. Nálam ez is változó. Van, amikor az egyszerűbb, könnyedebb = jobb.
“a sznobokkal nem egy nótát fújok, hogy úgy mondjam”
Az öncélú sznobizmust én sem szeretem. Amikor valaki szerint:
Ő > bárki más, aki nem azt hallgatja, amit ő.
válasza:Nekem ezekkel az állításokkal az a bajom, hogy a zenét csak 1 szempont szerint nézitek: mennyire komplex.
Azt hogy milyen érzelmet vált ki belőled, mit fejez ki az író számára, milyen hangulatot és atmoszférát teremt azt pedig kevésbé.
Egy korai Anathema/Paradise Lost minimális riff számmal, könnyű ritmusképletekkel olyan hangulatot ad át, amilyet pl. egy Animals As Leaders soha. Vagy mondhatnám a Darkthrone-t is, akik elég "primitív" zenét játszottak, de ahhoz képest nagyon egyedi és markáns hangzás jött létre.
Volt olyan időszakom amikor Scenes from a Memory-ra keltem, délután még simán lement egy A Pleasant Shade of Gray, esetleg valamikor még egy Blackwater Park is miért ne, és ezt zártam mondjuk egy Operain:Mindcrime-mal stb.
De idővel azért messze rájöttem, egy zene nem csak abból áll, hogy szépen megírjuk, sőt nekiállunk papíron szépen mindent kiszámolni, hanem jöhet spontán is és az lehet még akár jobban is hat a hallgatóra.
Szóval részemről, úgy hogy manapság egy Black Sabbath - Black Sabbath-t jobban értékelek, mint egy Parrhesia-t egyértelműen az a vélemény, hogy nem attól lesz kifinomult ízlésed. És abszolút másokat lenézni ezért pusztán szűklátókűrőségre utal.(tini korban még megérthető de felnő az ember azért jó ezen túllépni)
Köszönöm, az utóbbi három válasznak különösen örültem és felpontoztam.
Annyit teszek hozzá, hogy ez csupán egy kérdés, amit kiírtam, nem pedig a teljes zenei ízlésem felvázolása, sőt...
Sőt, nagyon sok rém egyszerű zenét is kedvelek, pl ambient stílus. (Talán említettem is leírásomban, hogy az egyszerűek között is találok kedvemre vlaót, de ha ne mírtam, akkor most megemlítettem.) És még a japán popzenét is nagyra értékelem sok esetben, mivel dinamikailag és hangszerelésben sokszor kiemelkedőek, feszegetve a sablon-dalszerkezet határait.
Szinte minden zenei műfajban és stílusban találok kedvemre valót, habár szigorúan válogatok. Még a komolyzenében is akadnak kedvenceim, és egyes autentikus népzenék esetén is, habár utóbbi két máfaj esetén ptöbbnyire megintcsak nagyobb részben a (Magyarországon) kevésbé ismert stílusok, kompozíciók egy része talál be nálam.
Attól még, hogy nem írok valamiről, nem jelenti azt, hogy az nincs (számomra). ;) Terjeldemi korlátok okán cska olyan zenék kapcsán szerettem volna kérdést kiírni (hasonszőrűeket keresve), amely zenei szerkesztési mód iránti szeretetettem magányosnak érzem magam, hátha találok hasonlóakat.
Ha már ambient, ne feledjük, hogy a komplex zenék terén (1969 óta) úttörő King Crimson oszlopos, alapító tagja, Robert Fripp gitáros legalább annyi ambient projectet készített, mint progresszívet. :) És még a matek-rock stílus is ő találta fel 1981-ben, Adrian Belew-val együtt. :) Valamint 1969 óta a prog rock atyja a King Crimson.
Még valami, hiába vagyok Meshuggah rajongó, az öncélú matekozást nem kedvelem, ezért nem szeretem nagyobb hányadában a komolyzenét (a komolyzene tele van öncélú szabályokkal, sajnos).
A Meshuggah érzésből játszik, a matekot ALÁRENDELI az érzelmi mondanivalónak, akárcsak a King Crimson zenekar: Discipline (1981) album matek-rockja esetén.
Továbbá imádom az improvizációkat is. :) Lésd: Primus zenekar: Pork Soda (1993) albuma imprók által jött létre többségében, a zenészek nyilatkozata szerint (és hallani is), pedig az is elég elvont zene.
(A Black Sababth-ot én is imádom, habár nem az első album a kedvencem, hanem a másodiktól kezdve, főleg az 1975-ös albumukig.)
válasza:Még valami - a lepontozások kapcsán - a témában, igyekszem nem bántó módon megfogalmazni: azt vettem észre, hogy minél "különcebb" valakinek az ízlése, annál nehezebben tud kapcsolódni más, szintén különc ízlésűekhez, sokszor ezek az emberek bezárkóznak a maguk zenei világába és nem igazán tudnak közös nevezőre jutni. Hiába ugyanaz az élményük, mégis külön buborékot alkotnak valamiért. Kicsit olyan ez, mint az introvertáltság (természetesen semmi köze hozzá, szabad asszociáció), hiába akar mindenki barátkozni, a többi introvertálttal ugye ez nem úgy megy... Szóval ez is valami ilyen. Míg a tucatzenét (nevezzük annak, bár ez kicsit általánosító, de értjük) kedvelők könnyebben találnak egymásra azzal a felkiáltással, hogy "úú ez de mély, meg jó a basszus benne, na, tekerd fel a hangerőt, hadd szóljon!"
Én is a különcök táborát erősítem, szóval no offense, csak eszembejutott :)
Mint írtam, téged és a másik illetőt felpontoztam, plusz küldtem neked percekkel ezelőtt, 15:11-kor privátot is. :)
Egy valaki pontozott le téged -fogalmam sincs, ki és miért-, ha rákattintasz a százalékos karikára, meglátni.
Én értelek, sem te, se én nem vagyunk se sznobok, se öncélúan különcök. Egyszerűen csak ilyennek születtünk. (Esetleg ilyenné váltál, mivel vannak olyanok is, akik idővel komolyodnak meg zeneileg.)
Azt is megismételném és hangsúlyoznám, hogy én biztosan nem azok táborát erősítem, akik bezárkóznak a saját zenei viágukba. Folyamatosan bővítem gyerekkorom óta az ízlésemet és a megismerendő zenék számát és fajtáit. Többnyire egyre egyszerűbb zenéket is hallgatok már, évtizedről évtizedre. Más kérdés, hogy ami nem vált ízlésemmé, vagy egyelőre nem vált ízlésemmé, tiszteletben tartom azt, ha másnak viszont tetszik.
Ellenben aki kereskedelmi sablonokat istenít, arra jobb, ha nem mondok semmit, önmagáért beszél... Sajnos léteznek olyan emberek. Az is elszomorít, amikor valaki nem bírja a tömegsablon keretein túl tágítani az ízlésvilágát.
Én inkább azt tapasztalom, hogy sajnos a többség -akik a tömegízlést vakon követik és lusták bővíteni ízlésvilágukat (lusték ismerkedni más zenékkel)- a többségre jellező inkább, hogy nem tágít, és leszólja -odafigyelés nélkül- az elélyülteb zenéket, vagy azok kedvelőit. Persze nem mindenkire jellemző ez, a tömegízlésűek közül, de sajnos közülük eléggé sokakra...
Még annyit, hogy elnézést az elírásaimért! ;)
válasza:27. Nem neked szántam, bocsánat, ha félreérthetően fogalmaztam :)
Én biztos, hogy idővel "komolyodtam meg", már ha egyáltalán... :D
Szerintem idővel az ízlés alakul, csiszolódik. Olyan ez, mint az ételeknél: gyerekként/fiatalként desszertnek jó a cukros kenyér, húsnak a parizer, a érlelt sajt neked büdös, a sört meg sose kóstoltad, meg se tudod különböztetni a különböző fajtákat, felnőttként már lehet, hogy máshogy látod ezeknek az élvezeti értékét.
A többivel ugyanígy vagyok, ahogy írod.
válasza:További kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!