Milyen lett az uj AC/DC album a power up?

Mestermű, instant klasszikus! 17 éves vagyok és 2017 óta, mióta először hallottam azt a bizonyos Thunderstruck című szerzeményt, az AC/DC akkora része az életemnek, hogy nehéz azt emberi szavakkal leírni. Jóval többet jelentek nekem, mint a kedvenc együttesem! Az AC/DC az életstílusom. Szerény személyes véleményem szerint még a legrosszabb ‘DC album is jobb, mint bármilyen más zene amit bárki más valaha csinált. '17 óta szó szerint nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna őket, minden egyes számukat imádom és a szövegeket fejből tudom! Több mint 3 éve minden áldott nap buzgón reménykedve vártam a tegnapi napot és a Fiúk nem okoztak csalódást, sőt! Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a legjobb albumuk a The Razors Edge óta, ami elég nagy szó (a Ballbreakert és a Rock or Bust-ot imádom, a Stiff Upper Lip-et szeretem, a Black Ice szerintem a leggyengébb albumuk, de még az is egész jó)!

A Power Up-on mind az 5 tag top formában van! Tudom, hogy ezzel a kijelentéssel nem leszek népszerű, de én mindig is jobban szerettem Bon Scott-nál Brian Johnsont. Félreértés ne essék, Bon-t is imádom, de Brian nemcsak hogy a kedvenc énekesem minden időkből, de a példaképem, egyszerűen felnézek rá és télen mindig olyan sapkában járok, mint amilyen neki van! Ha nincs Brian erőteljes, egyedi hangja, sose keltette volna fel az együttes az érdeklődésemet és nem is tudom, hol lennék most akkor! Ekkora Brianistaként különösen nagy büszkeséggel tölt el, milyen remekül hangzik ezen az albumon, ellopja a show-t! 4 évvel ezelőtt mindenki azt hitte, megsüketült, erre itt van 73 évesen és simán kenterbe ver minden mai 33 évest! Angus hozza a megszokott remek formáját, a riffek iszonyatosan fülbemászóak, a szólók pedig igaz, ami igaz, rövidebbek, de ezzel nincs is semmi baj, ennyi idősen nem várhatjuk el tőle, hogy csinálja meg az új Let There Be Rock-ot. Stevie olyan remek munkát végez, hogy ha nem tudnám, azt hinném, Malcolm sehova se ment. Aminek szintén rendkívül örülök, hogy Cliff-et jól lehet hallani a mixben és így meg tudja mutatni, hogy igenis egy kiváló basszusgitáros, akit sajnos a hozzám hasonló hardcore fanok kivételével mindenki alulértékel. Phil pedig szintén hozza a megszokottat, nagyon ütős, király ritmust ad, amire nagyon jó érzés olyan erővel headbangelni, hogy majd leszakad a nyakam.

Eredetileg írtam egyesével kritikát mind a 12 dalról, de véletlenül frissítettem az oldalt, ezért az egész írásom elveszett, ami nyilván eléggé felhúzott, másrészt pedig annyira azért szerintem nem érdekel senkit se, ezért rövidre fogom. Mind a 12 kiváló mestermű, nincs gyenge láncszem, nincs töltelékdal, a kettő személyes kedvencem a Kick You When You’re Down és a Money Shot, ez a 2 szám a személyes kedvenc albumomat minden időkből, a kriminálisan alulértékelt Fly on the Wall-t idézi, pont ezért imádom őket ennyire. A Realize a Thunderstruck folytatása, a Through the Mists of Time-ot minden egyes hallgatásnál megkönnyezem, a Demon Fire-ön pedig Brian mély blues-os a Stiff Upper Lip elejét idéző hangjától kiráz a hideg, olyan jó!

Összefogalva tehát nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog utoljára. Kedvenceim ismét megmutatták, miért érdemlik meg a Hard Rock koronás (nem az a korona!) királyai címet. Sajnálom a korosztályomat, akik AK26-ot meg ehhez hasonló hulladékot dicsőítenek, nem tudják miből maradnak ki. Simán megérdemelne egy Grammy-t, de tuti nem fog, mert ma Billie Eilish-ra van igény (félreértés ne essék, ő azért nem AK26, őt nem utálom, csak nagyon nem az én stílusomat képviseli). De nem baj, Angusékat sose érdekelte, hogy a mainstream média mit gondol róluk, csak az számít, hogy a hozzám hasonló hardcore fanok életét elmondhatatlan mértékben feldobták. Mal és Bon nagyon büszkék odafent! :’)