Hogy tetszik a történetem első fejezete?

Már jónéhány hónapja porosodik ez a történet a fiókomban, végül úgy döntöttem megmutatom. Természetesen nyitott vagyok mindenféle kritikára, szeretnék fejlődni!

(Wattpaden is megtalálható A holdfény titka címen)

Jó szórakozást!

A lábai már majdnem feladták a harcot és esetlenül rogyott kis híján a hóba, ha nem tudta volna, hogy közel a cél. A lámpák fényei alig világították meg a kietlen londoni utcát, a kísértetiesen csendes helyet pedig csak a talpa alatt ropogó hó zaja és szabálytalan lélegzetvételei törték meg. A tüdeje majd szétrobbant a mellkasában, vadul zakatoló szíve mellett. A mínuszok ellenére is ömlött róla a víz, ami szinte jéggé fagyva terült el a lány testén. Egy éles kanyar után már látni vélte a neki integető embereket, egy pillanatra megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de a benne buzgó adrenalin nem hagyta pihenni. Könnyek égtek a szemében, mégis úgy érezte, hogy a szeme lángol az összes porcikájával együtt. Szédült és gondolatait, mintha megfagyasztotta volna a kegyetlen tél, ennek ellenére összeszedte minden erejét és futott tovább a végtelen éjszakába. Lehelete füstként távozott száraz ajkaiból, veséje pedig porzott a közel fél órás rohanás után. Az utolsó ötven méteren lassítani próbált, de nem úgy történt minden, ahogy elképzelte. Lábai kicsúsztak alóla és keményen a jégnek csapódott arccal előre. Kezei még épphogy felfogták az esést, ennek ellenére úgy érezte, mintha ágyúgolyóval lőtték volna fejbe. Utolsó erejével még sikerült négykézlábra állnia, s úgy kúszott előre a hideg talajon. Nem sok választotta el őt a biztonságosnak vélt helyről, talán tíz méter vagy harminc, már ő sem tudta. Kiáltásokat hallott, majd súlyos, közeledő lépteket, de már késő volt. Feladta.

Kezek hada próbálta felszedni a földről a magatehetetlen testet. Felültették és hátát az utca egyik érdes törzséjű fájához döntötték. A lány szeme csukva volt, valószínűleg nem volt magánál az ütés hatása miatt. Az előtte guggoló fiatalok közül az egyikük hevesen söpörte el a lány havas haját arcáról, míg a többiek testét rázogatták.

- Eliz! Szólalj meg!! – pofozgatta óvatosan a lány ájult társát, aki az érintések hatására is úgy viselkedett, mint egy darab fa. A fiatal idegesen kapkodott, talán még maga sem tudta, hogy miért. Lehet azért, mert barátnője rejtélyes hívása már önmagában is nyugtalanított mindannyijukat.

- Nézd meg, hogy van-e pulzusa! – utasított hirtelen a fiú, miközben rakoncátlan szőke tincseit ide-oda fésülte, hogy lássa az előtte álló barátját.

- Miért nem hívunk mentőt? – forgatta meg szemeit.

- Azért, mert Eliz világosan elmagyarázta, hogy ne hozzunk semmit, főleg ne - ragadta meg a fiú kezét, aki eközben zsebéből előkotorászta telefonját. – telefont! – majd eldobta a megkaparintott készüléket a mellettük futó útra. A fiú megdöbbenve, idegesen szitkozódott, majd sajnálkozva nézte a már úgyis régi, jégen széttört mobilját. Végül felszedte annak maradványit és hátsó zsebébe csúsztatva azt leguggolt társai mellé elvégezni az előbb rászabott feladatot.

– Paul, te most tényleg ennyire hülye vagy?! Ne bökdösd már szerencsétlen karját! – lökte arrébb a srácot a lány gyilkos pillantásokat vetve rá. Pault felkészületlenül érte a hirtelen nyomás, így a hóban ülve kötött ki. Amilyen gyorsan került bele, ugyanolyan gyorsan állt is föl. Kezével törölgette le magáról a havat, de már feleslegesen, hisz teljesen átázott. Bosszúsan fújtatott a fekete dzsekis lány irányába, s halkan megjegyezte, hogy ez egyáltalán nem az ő napja. A lány feltűrte az eszméletlen barátnője kabátjának szárát és a csuklójához érintette két ujját.

- Még él. – sóhajtott fel boldogan, fejét hátra hajtva.

A koromsötét eget csillagok hozták lázba, míg a kerek hold lassacskán eltűnt a felhők függönye mögött. Ekkor az utca sarkán feltűnt egy alak, aki komótos léptekkel haladt előre. Barna kalapja alatt nem lehetett jól látni a szemét, száját pedig egy fekete sál takarta el. Botja éles kopogása sem keltette fel a kis csapat figyelmét, így nyugodtan közeledett feléjük. A tárgy markolatán egy felfelé kanyargó kígyó nyújtotta ki nyelvét a komor világ felé, szeme pedig lila irigységgel meredt a semmibe. Az idősnek tűnő ember kabátja kiemelte csapzott vállait, hosszú lábaival pedig pingvinszerűen ment, nehogy úgy járjon, mint a földön lévő leány. A lámpák fénye, mintha megremegett volna, mikor a férfi pálcája a födet súrolta. Váratlanul nézett fel az ürgére Paul és a lány, szemük pedig eszeveszettül méregette a fickót. Az férfi egy pillanatra nézett csak rájuk, fejét oda sem fordítva. A két fiatal szemében hirtelen vöröses csillogás kezdett el játszani, de azonnal abbamaradt, mielőtt pupillájuk bíbor színbe öltözött volna. A férfi tovább sétált ugyanazzal a nyugodtsággal, amellyel érkezett. Senki sem látta a sála mögött rejtőző gúnyos vigyort. A fiú és a lány tekintete addig kísérte, míg le nem fordult a következő saroknál és örökre szem elől tévesztették a fura figurát.

- Segítsetek, van egy ötletem! – nézett fel a még lent guggoló fiú két barátjára. A lánynak most esett le, hogy a bambulás közepette felállt. Zavartan hajoltak le mindketten a még mindig ájult Elizhez.

- És még is mi az a nagy terv, Ed? – nyögte a lány, mikor a kellő pozícióba hozták barátnőjét. Paul is kérdően nézett Edwardra, mivel nem szeret a poén kedvéért félholt embereket emelgetni. A fiú egy öreg, emeletes ház felé biccentett, ami pár méterre volt tőlük. Az épületből halovány világítás azt sejtette, hogy lakott.

- Ne nézz így rám, River! Ha kint maradunk, akkor ő és mi is idefagyunk. – sóhajtott ellentmondást nem tűrően, majd megigazította kezét Eliz hátán, hogy biztosabb fogásban legyen. River a szemét forgatva indult el a ház irányába, maga után vonszolva a lány levegőbe emelt lábait. Óvatosan haladtak a csúszós jégen és próbáltak egy-egy, már felszáradt részre lépni csizmájukkal.

A sorházak rengetege vette őket körül, egy rémisztő zsákutcával és egy régóta elhagyatott parkkal, aminek játszóterén már csak a szél fújta meg a kopott hintát. Félelmetes volt ezekben a kései órákban a környék. A feltörni készülő sikoly szinte fojtogatta River torkát, mikor egy dobermann ugatása megtörte a csendet a lakás mellett, ahol épp elhaladtak. A kiválasztott hajlék lépcsőjéhez érve kicsit megálltak pihenni, míg egyikük bekopogtatott. Edward türelmesen várt az ajtónál, de a percek egyre csak teltek. River és Paul idegesen pillantottak Edre, aki mindegy alapon benyitott a házba.

- Van itt valaki? – lépett be a kivilágított épületbe válaszra várva, amit nem kapott. – Csak szeretnénk behozni az egyik barátomat, Elizt... Elájult. – visszhangzott a hangja a szobában. Szeme bosszúsan méregette a helyet, míg meg nem látott egy krémszínű bőrkanapét. Kihajolt és intett két társának, hogy kapják fel a lányt, mert bemennek. Edward még gyorsan berohant és ott is körülnézett, öreg bútorokon és fényképeken kívül mást nem látva beengedte a csapatot. Még egyet szippantott a hideg levegőből, majd becsukta az ajtót. Fel sem tűnt neki, hogy az imént látott férfi ismét közelít, de most futásra emlékeztető mozgással. Egyik kezében a bottal, míg másikban egy fémszerű tárgyon csillant meg a feléledt holdfény.