Melyik Roxfort házba tartozhatok?

Kezdetben leginkább a Hollóhát ideológiájával szimpatizáltam, de mikor kitöltöttem a Pottermore tesztet (kb. 100-szor), akkor mindig vagy Mardekárt vagy Hollóhátat kaptam. Aztán rájöttem, hogy valóban inkább az utóbbi kettő házba illenék bele, de nem tudom eldönteni melyikbe.

Hollóhátas tulajdonságom közé tartozik, hogy alapvetően érdekel a világ, szeretek olvasni is, bár nem ez az elsődleges hobbim és nem vagyok képes a fél életemet könyvek felett tölteni.

De ugyanakkor csak olyan dolgokról vagyok hajlandó megtanulni mindent, ami érdekel és szükséges a számomra, nem mondanám, hogy a tanulás az életem. Alapból jó agyam van, de elég lusta vagyok, így suliban például ha nem volt számomra fontos egy tantárgy, akkor nem törekedtem a maximumra. (Ez lehet, hogy egy mardekáros vonás, mert csak a hasznos dolgokat tanulom meg?)

Alapvetően hiszek az igazságosságban és a fair-playben és utálom, ha valaki csal pl. teszteken, de csak akkor ha így éri el mondjuk, hogy osztályelső legyen. Az nem érdekel (annyira), ha valaki a ketteséért csal. Ugyanakkor velem is előfordult már, hogy csaltam, de leginkább akkor, mikor amúgy is mindenki kollektíven csalt, vagy ha beakartam biztosítani magamnak, hogy tényleg ötös legyen a dolgozat (most eléggé a szavam ellen megyek azzal, hogy én csaltam a jó jegyért, de másnál zavar:D)

Hiszek abban is, hogy ha valaki el akar érni valamit, azért dolgozzon meg keményen.

Nem szeretek másoknak segíteni viszont, például, ha valaki elkéri a kidolgozott tételeimet, utálom odaadni, többnyire nem is teszem, mert úgy vagyok vele, hogy ha én megdolgoztam vele, akkor más miért kapja meg ingyen? És sokan feljogosultnak érzik magukat erre, anélkül, hogy később viszonoznák a szívességet. A valamit valamiért elv híve vagyok.

Ugyanakkor nem vagyok, ha valaki átgázol a másikon, csak hogy megszerezze, amit akar, mondjuk megjátsza magát, majd hátbaszúrja az illetőt a cél érdekében.

Ugyanakkor az emberekkel nem vagyok olyan jó, mint ahogy az egy hubrabugosra jellemző. Talán a múltamnak köszönhetően, de az emberekben mindig a hátsó szándékot nézem, nem is vagyok egy társasági ember, nehezen barátkozok és csak nagyon keveset, nehezen fogadok el igaz barátnak.

Ha egyszer valakit tiszta szívemből szeretek, ahhoz hűséges vagyok és kitartok mellette, és nagyon szeretném megóvni, de csak nagyon keveseket vagyok hajlandó befogadni a szívembe.

Nem vagyok nagyon beszédes sem, még a baráti társaságomban sem, inkább "megfigyelem" mások érzéseit.

Sokszor van, hogy az emberek megbíznak bennem, elmondják a titkaikat. Ez lehet, hogy azért van, mert inkább hallgató típus vagyok, mintsem valaki, aki állandóan saját magáról beszél. De ugyanakkor legbelül bosszant, hogy az illető pl. csak magáról hajlandó beszélni, és bár elmondása alapján azt hiszi, hogy nagyon jó barátok vagyunk, legbelül én sokszor ki nem állhatom az illetőt és bosszant, és legszívesebben nem is barátkoznék vele, de mégis jól magamba folytom az érzelmeimet és úgy teszek, mintha igaz lenne, amit hisz. Valójában csak azért vagyok velük, mert legalább addig sem vagyok magányos és így élek túl a közösségben.

Persze őket nem tekintem igazi barátságnak, a valódi szeretteimmel teljesen őszinte vagyok és nekik én is ki tudom fejezni az érzéseimet, és szívesen meghallgatom az ő gondjaikat is és fontosak számomra, nem akarom őket elveszíteni.

Ez jó hosszúra sikerült, úgyhogy köszönöm, ha elolvasod és tudsz segíteni. :)