Véleményezni valaki az írásomat? Ez az első, és azt kell mondjam, nem vagyok vele megelégedve. Persze, az első próbálkozástól nem lehet elvárni, hogy tökéletes legyen.

A félreértések elkerülése végett szeretnék tisztázni pár dolgot. Ezt a történetet kizárólag saját magam szórakoztatásának céljából írom. A véleményektől függetlenül folytatni fogom, mert élvezem az írását. Eddig 28 oldalt írtam a Wordben, most pár részletet fogok bemásolni. 14/l

A történetről röviden: Maga a sztori halál egyszerű, mint mondtam ezt csak szórakozásból írom. Az alaptörténet az, hogy főszereplőm, Ellie Londonban éli az életét családjával illetve két barátjával Adammal és Caseyvel. A nyári szünetben találkozott két sráccal, Nashel és Cameronnal. Ők ketten amerikaiak, csak egy hetet töltöttek Londonban. Nash rövid időn belül Ellie legjobb barátja lesz, és nyáron kimegy hozzájuk Amerikába. Amik ott történnek velük azt nem írom meg, mert még nem tartok ott, már nagyon sok ötletem van.

"A fejemet támasztva ültem kémián, és az órát szugerálva próbáltam elérni, hogy gyorsabban teljenek a másodpercek, megjegyzem elég kevés sikerrel, amikor megrezdült a telefonom. Gyorsan a zsebemhez kaptam, és reménykedtem benne, hogy nem hallotta meg a tanárnő, de sajnos nem volt ekkora szerencsém.

- A telefonok a táskában, igaz Ms. Evans? - nézett rám szúrós pillantással.

- Elnézést kérek, tanárnő, többet nem fordul elő.

Még mielőtt eltettem volna a táskámba, vetettem egy gyors pillantást a képernyőre, hogy ki küldött nekem az óra kellős közepén üzenetet. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor megláttam Nash nevét. Ki másnak jutott volna eszébe ilyenkor írni?

Az óra végét jelző csengő után a teremből kifelé menet kíváncsian nyitottam meg az üzenetet.

Nash: Boldog születésnapot, Ellie! A többit majd délután 

Ellie: Köszönöm  Miért, mi lesz délután?

Nash: Az meglepetés! ;)

Nem igazán értettem, mire gondolhatott Nash, de nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. Túlságosan lekötötte a figyelmemet az, ami a nap további részében várt rám. Történelem dolgozat és dupla matek. A lehető legrosszab párosítás. Az utolsó óra után Casey társaságában indultam hazafelé, és közben a szokásos témákat rágtuk át.

- Meg fogok bukni fizikából, ha ezt a dolgozatot is egyesre írom. - szomorkodott Casey.

- Majd segítek, oké? Ne aggódj. - néztem rá kedvesen, majd amikor felfogtuk, hogy mit is mondtam, mindketten nevetésbe törtünk ki.

- Ellie ezt te sem gondoltad komolyan. - nevetett még mindig Case. - Köztudottan te vagy a leghülyébb ember, ha a fizikáról van szó, és csak azért nem húztak még meg, mert Adam mellett ülsz, aki egy zseni.

- Ez igaz, deee - húztam el a végét. - Nagyon jól tudok másolni. - kacsintottam rá.

Az út többi részét is hasonló jókedvvel tettük meg, majd a házunkhoz érve elköszöntünk egymástól. Lerúgtam magamról a cipőmet, és a gyomrom figyelmeztető korgásának eleget téve siettem be a konyhába. Összedobtam egy szendvicset, és kimentem a teraszra, hogy jó szokásomhoz híven ott egyem meg az uzsimat. Ahogy kiléptem az üvegajtón, megpillantottam a családomat. A szüleimet és a nővéremet, Brooklint. Rajtuk kívül még ott állt Casey, akiről eddig azt hittem hazament, Adam és még valaki, aki láttán majd kicsattantam az örömtől.

- Nash! - ugrottam azonnal a nyakába - Mit keresel itt? Neked nem Kaliforniában kéne lenned?

- Hű, ennyire örülsz nekem?- kérdezte egy grimasz kíséretében - Gondoltam, meglátogatom a szülinapost. - vigyorgott rám, mire újra megöleltem."

Erről tudni kell, hogy itt tudja meg El, hogy nem a vér szerinti apjával él.

"- Bocs, Ellie, Nash most nem tud telefonálni. – hallottam meg Cam türelmetlen hangját a vonal másik végéből.

- Én..semmi baj, majd..akkor majd máskor. – szipogtam.

- Valami baj van?

Cameron hangja azonnal megváltozott, és mintha aggodalom csengett volna benne.

- Nem fontos, tényleg, majd visszahívom később. – már majdnem kinyomtam, amikor újra megszólalt.

- Ellie, te sírtál. Hallom a hangodon.

- Igen, talán egy kicsit, de jól vagyok, tényleg. – füllentettem.

Semmi kedvem nem volt éppen Cameronnal megdumálni a gondjaimat.

- Nem hiszem. Tudom, hogy sosem volt túl jó a kapcsolatunk, de ha szeretnél róla beszélni..Én meghallgatlak.

Hallottam egy ajtó csukódását, és észrevettem, hogy az eddigi zajok a háttérből teljesen eltűntek. Minden bizonnyal bement egy csendesebb helyiségbe, hogy ne zavarják. Néhány másodperc gondolkodás után belevágtam a történetbe. Valahogy jól esett Camerontól, hogy annak ellenére, hogy nem vagyunk túl jóban, szeretne segíteni. És ha ez a hallgatóságának a felajánlása, ám legyen.

Elmeséltem neki mindent, amit a szüleimtől megtudtam. Néha megálltam, mert eleredtek a könnyeim, néha pedig idegesen csapkodtam. Cam egyszer sem vágott közbe, nem kérdezett semmit, csak csendben végighallgatott.

- Mindig is Markot tekintettem az apukámnak, és ezek után is őt fogom. Basszus, 16 éves vagyok, és az állítólagos apám sosem keresett meg! – váltottam ingerültebb stílusba.

- Meg akarod keresni?

- Fogalmam sincs, mit akarok. –ráztam a fejem. – Egyszer talán meg szeretném ismerni. Egyenlőre nem vagyok rá kíváncsi. Boldog vagyok a szüleimmel, és szeretem őket. Nekem mindig is az marad az édesapám, aki felnevelt.

- Beszélned kellene vele.

- Tudom. – sóhajtottam. – Cameron én..nagyon hálás vagyok, hogy..szóval, hogy meghallgattál.

- Ugyan, Ellie. Erre volt szükséged, én pedig szívesen segítettem.

- Köszönöm. – suttogtam. – Azt hiszem, beszélek apával.

- Nashnak üzensz valamit?

- Hívjon fel, ha ráér.

- Nálatok már elég késő van, nem?

Az órára pillantottam, ami 22:03-at mutatott. Te jó ég, majdnem két órán keresztül beszélgettünk!

- Miért nem szóltál, hogy ennyit beszéltem? Nem akartalak feltartani. – mondtam a szám szélét rágva.

- Nem zavartál. – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.

- Köszönöm, Cam. Tényleg.

- Nem kell megköszönnöd. – sóhajtott. – Menj, apukád biztosan vár.

Letettem a telefont, és lementem a földszintre. Mindenhol sötét volt, egyedül a nappaliból jött egy kis fény. Apa ült az olvasólámpa alatt, egy fényképpel a kezében. Amikor meglátta, hogy ott vagyok, letette a képet, és bizonytalanul nézett rám.

- Szia, apa! – léptem beljebb. Láttam rajta, hogy megkönnyebbült, amiért nem a keresztnevén hívtam. Biztosan rosszul esett neki, hogy pár órával ezelőtt Marknak szólítottam. Leültem mellé, és csendben játszottam a csuklómon díszelgő karkötővel.

- Azt hittem, ezek után nem fogsz hozzám szólni egy ideig.

Apa hangja törte meg a beálló csendet.

- Dühös voltam rátok. – csóváltam a fejemet. – És szomorú, hogy most kellett megtudnom az igazságot.

- Sajnálom.

- Pedig nem kellett volna eddig eltitkolnotok. Mindig is te leszel az édesapám. Te neveltél fel.

Könnyek csillogtak a szemében. Magához húzott, és megölelt.

- Te pedig mindig az én lányom voltál, és az is maradsz.

Letöröltem egy legördülő könnycseppet az arcomról, és hirtelen beugrott valami.

- Ezek szerint Brooklyn csak féltestvérem?

- Igen, az. – bólintott. – De ez nem változtat semmin! – győzködött.

- Ő tudott róla?

- Igen, tudott. Ő is annyi idős volt mint te, amikor elmondtuk neki.

- Szuper. – sziszegtem.

- Kicsim...

- Semmi baj, apa. Csak ez sok így egyszerre. Hidd el, nem változik semmi. – mosolyodtam el. – Brook a testvérem, te pedig az apukám. Ez mindig is így lesz. Nem érdekel, ki a vérszerinti apám. Most nem. Egyszer, talán évek múlva megszeretném ismerni, de sosem fogok rá úgy tekinteni, mint rád. Az igazi apukámra.

- Nagyon szeretlek. – ölelt meg újra."