Véleményeznétek a horror könyvem részletét?

Rendes, bő válaszért zölddel jutalmazok!

- Szép reggelt… - Hangzik mögöttem egy gúnyos hang. A hangzás. Pontosan az a dolog, amit soha nem fogok elfelejteni. Saját, mély, viszonylag érces hangom magas, vidám változata, de most valamiért leereszkedő, gúnyos hangnemet üt meg velem. Miért teszi ezt?

Nem fordulok meg, az orromon lassan kifújom a cigarettafüstöt, és nézem a konyha ajtaján a repedéseket mely előtt megálltam… Mozognak. A repedések remegnek, néhány milliméterrel jobbra-balra inganak, mintha el akarnák hagyni az ajtót, ahol létrejöttek… Erről el kell terelnem a figyelmemet! Nagyot sóhajtok, újabb mély szippantás a cigarettámból, és hátrapillantok a vállam fölött. A kanapén ül. Mióta? Nem figyeltem hogy ott van…

- Mondtam neked a múlt éjjel… - Szólalok meg halkan, majd a testemet is egy irányba fordítom a kimerültségtől üveges tekintetemmel, és leereszkedek a földre a falon csúszva. – Mondd, mit szeretnél? – Sóhajtom végül, és a falnak hajtott fejjel nézem hol Őt, hol a mennyezetet melyhez egyre közelebb és közelebb száll a cigarettafüstöm.

- Ugyan! – Nevet fel. – Én aztán semmit. Semmi olyat, amivel esetleg árthatnék neked!

Hangos, gúnyos nevetést hallok. Visszhangosan verődik ide-oda a szobában, majd ő maga is eltűnik. A nevetése valahogy tovább él bennem mint az ami történt… Megint ezt csinálja. Gúnyolódik velem kicsit, megrémít ezzel-azzal, aztán pedig itt hagy, ki tudja mennyi időre.

Persze ez csak reggelente szokott megtörténni. A nap többi részében vagy valami képeket vág hozzám, nézzem csak meg hol csesztem el az életemet. Neki aztán lehet mondani hogy hagyjon békén, minél jobban el akarom őt hanyagolni, annál jobban szeretne közel kerülni hozzám. Nagyszerű társaság, mit ne mondjak…

- A p****ba… (nem engedte enélkül kiírni a kérdést) - Lehelem magam elé, majd ásítok egyet. Hiába hogy hetente alszok annyit mint amennyit egy átlagos embernek egy éjszaka alatt kellene, kezdek olyan szinten felélénkülni, amiről tudom hogy nem normális. Mindig akkor fordul ez elő, mikor Ő megjelenik. Szól hozzám vagy nem szól hozzám, hozzámér vagy nem, de minden alkalommal életet önt belém. Éppen ez az, amiért függök tőle ha akarom, ha nem. Persze nem bánom… Vagy nem is tudom. Ez az amiről nem lehet dönteni.

Megrázom magamat, a végigégett cigit a fogaim közé szorítva felállok, majd megremegnek a térdeim. Miért vagyok örökösen ilyen gyenge…

Végül ismételten megfordulok, megmarkolom a kilincset, és lenyomom. Benyomom az ajtót, feltárul előttem a konyha. A másodperc töredéke alatt a szívverésem a háromszorosára ugrik. A földön elterülő széthúzott, elkenődött vérfoltra azt hittem nem valódi, de igenis az! Ott van, és én hoztam létre! Én voltam! Nem… Ahogy elkezdek hátrálni a vérfolt egy másodperc töredékének megfelelő idő alatt eltűnik a kockás csempéről, és ugyanolyan szürke képet mutat a konyha, mint amilyet az én saját életem is.