Mit mondanátok a könyvem részletére?

Aki bőven véleményt alkot zöldet kap!

Vesszőhibákról tudok, de annyira nem értek hozzá h javítsam is őket, maga az élmény érdekel amit nyújt az írásom olvasása!

A folyosó padlója, mennyezete, és falai is szürke, jéghideg, érdes betonfelületet jelentenek. A falak mentén, mind a két oldalt rozsdás fémpolcok állnak végtelenségig elnyúló hosszúságban. A mennyezetről törött burájú meggyötört, villódzó lámpák lógnak le egészen a fejem magasságáig. Rémisztő, ahogy a saját magasságomtól lefelé minden látszik, de felfelé semmi… Ott csak az ismeretlen, lüktető sötétség volt.

Hangok borítanak el mindent. Sírás, sikolyok, nyöszörgés, szavak, mondatok olyan nyelveken, melyhez hasonlót még soha nem hallottam. Suttognak ezek a hangok, vagy üvöltenek a távolban ami visszhangosan veszik el a végtelen térben. Mindent, ami csak van ebben a világban, teljes káosz, rettegés és szenvedés ural. A talaj repedéseiből folyamatosan vér szivárog, majd szárad fel a padlón nyom nélkül. Felettem, a teljes feketeségben árnyak mozognak, követnek engem, körbetáncolnak. Ezek az árnyak azok melyek mint bármi más ezen a helyen, biztonságérzetet okoznak nekem. Érthetetlen okok, elveszett, önmagába csavarodó idő, és tér. Nem létezik semmi, csak én, ez a hely, és Ő, aki mindig velem van akármi is történik az életemben. A polcok pedig emberekkel vannak tele. Hólyagos bőrű, megégett, nyöszörgő és síró emberekkel. Vörös, szaggatott, nyers hús mindenütt a polcokon, emberi csontvázra öntve. Lélek nélküli bábtestek mind, elkárhozott lelkek. A purgatórium egy szeglete volna? Sosem jutok el addig hogy megtudhassam erről a választ. Valami nem engedi. Az ismeretlen alakok rémisztőek, de nem foglalkozom velük. Magzatpózban összegömbölyödve, reszketve, rángatózva vagy teljesen megmerevedve hevernek a rozsdás fémen. Nem üvöltenek, halkan motyognak, üres szemgödreikkel néznek rám, átlátnak rajtam és a lelkemen is ahogy vigyorogva elhaladok mellettük. Fizikai test híján nem tehetnek bennem kárt, és ezt jól tudom. Ahogy elhaladok egy-egy megnyúzott, szétégett pokolfattya mellett az lekúszik a polcról, és négykézláb, kúszva, vagy két lábon csoszogva követ engem, de tisztes távolságban marad. Mellettem ott jön Ő is. Ő biztonságot ad nekem. Velem egy magasságban van, a testalkata is ugyanolyan mint az enyém. A külsejét illetően a jelentős különbség hogy neki valójában nincsen fizikai teste. Jeges tapintású lüktető, fekete ködszerű anyag. Egyetlen emberi vonása hogy az én alakomra jött létre, és két világosabb pont jelenti a szemeit, melyekkel engem, és a körülötte elterülő világot szemléli. Nincs neve, ő bennem él, segít nekem. Mindent megtesz velem csak azért, hogy rajtam segíthessen. Úgy kommunikál velem, hogy a fejemhez szól. Nincs fizikai valója, ezáltal beszélni sem tud. Létezik, de egy olyan síkon, melyet kevesek között csak én érzékelhetek, ezért tudok vele kapcsolatot létesíteni. Most az Ő világában vagyunk, ahol Ő él és tevékenykedik.

Lassan sétálunk egymás mellett. Én magam, és az árny, akit csak egy ismeretlen személyként emlegetek magamban. Hosszas séta ez, mögöttünk pedig a polcokról lemászó vagy lezuhanó törékeny húshalmok ezrei kúsznak, mintha a követőink volnának.

- Mit szólsz ehhez? – Kérdezi tőlem Ő, hangos visszhangot verve a nyöszörgést és sírást félresöpörve a folyosón.

Hallgatok. Nem tudom hogy mit mondjak erre. Megint olvasni fog a gondolataimban, ezt tudom. Sokkal valóság hűbb az egész. Más minden.

- Elhiszem, hogy élénkebb a mostani jelenés mint az álmod, de úgy éreztem meg kell mutatnom neked. – Folytatja, s drámaian sóhajt egyet.

Őrá jellemző egy bizonyos ironikus, morbid humorérzék. Sokszor előbukkan benne. Olyan mint egy filmben szereplő „szerethető negatív szereplő”… Érthetetlen szavakkal formáz még valamit, amit talán nekem címez, mire meg akarok szólalni hogy megkérdezzem mit akart ezzel, de nem tudok.

- Hoppá! – Nevet fel hangosan, majd elborít engem az a jeges érzés amit a konyhában ülve is éreztem. – Vajon mit csinálhat most az igazi tested? – Kérdezi végül, majd halkan, elvetemülten nevet magában. – Akarod látni esetleg? Nem? Pedig lehet hogy bajba keveredsz!

Elviselhetetlen zavart okoz az a hangerő amivel kitör belőle a kegyetlen, elnyújtott röhögés, majd ismételt fehér villanás és magamhoz térek.

Nem tudom hogy hol vagyok, fogalmam sincs hova kerülhettem… A kiszakadás olyannyira elgyengített engem hogy meg sem tudtam mozdulni. A számban keserű, maró érzést érzek, és ahogy fekszek az oldalamon látom a hányástócsát mellettem a földön. A végtagjaim fájnak, az ujjaim végei pedig lüktető, kaparó fájdalomban fürdenek.

- Ugyan már! Kelj fel szépen, és járj! – Mondja lassan, szándékosa elhúzva mondandóját majd mintha új erőt öntenének belém, szinte magamon kívül kerülve felegyenesedek, és jóformán vigyázzállásban merevedek meg a konyha ajtaja előtt, az előszobában.