Hagyjam abba az írást?

Nagyon régóta próbálkozom, hogy valami elfogadhatót pródukáljak, de olyan bizonytalan vagyok, hogy mindig vágyok az elismerésre. Mert folyton azt érzem, hogy borzalmas amit írók. Ezért most bemutatom az első pár sor és elmondod a véleményed. (amúgy vígjáték csak itt még nem eshet le)

Meleg szobát betöltötte a kandallóból kinyúló forró, tüzes lángok, amik úgy nyúltak ki felém mintha megakarnának érinteni, hogy én is elenyészek, hogy engem is felfaljanak és eggyé váljak poklukkal. A szék, amin ültem kényelmes volt a tapéta már lógott le a sarkainál, mellettem karácsonyfa terpeszkedett a forró csokim már rég kihűlt. Fekete tükre sima volt és életelen mintha már régóta nem nyúlt volna hozzá senki. A szoba közepéről poros fellegek jelentek meg és tűntek el, fel-fel csillanva a hajnali fényben mint megannyi apró gyémánt. Tessék leírtam mi van körülöttem el tudjátok képzelni? Még itt vagytok velem? Érdekel ez valakit? Akkor folytatom! A szembe lévő poros tévéről egy tinédzser fiú arca nézett vissza rám. A savanyú, fancsali kép egy valaha szép külsejű fiút rejtettek el. Nagy kerek égszínkék szemek, szív alakú sima arc és felálló kócos hajtincsek kétségtelenül az enyémek voltak. A kezeimmel valamiért folyamatosan doboltam a szék karfáján. Kop-kop-kop! Minden egyes koppanással újabb gondnak adtam nyomatékot. Miért tettem ezt megint nem tudok rendesen aludni! A fejembe a gondolatok csak úgy ide-oda cikáztak nem tudtam őket megragadni, kicsúsztak a kezeim közül egyre csak, mégis mint ezernyi mély kés szúrtak véreztek, ahol megérintettek. De most nem a magánytól, hanem az idegességtől. Mi lesz ha nem sikerül, mi lesz ha elszúróm, mi lesz ha eltűnik ez a csodálatos érzés. Értelmetlennek éreztem eddig mindent magamat meg feleslegesnek, mint egy utolsó ember akivel valaha valamikor valami jó is történhet. Most, hogy ez eltűnt kicsit üresnek érzem magam, életem java részében küzdöttem ezek a gondolatok ellen és szomjasan vártam a sikert a reményt, hogy mikor jön el. Csak sose jött, egészen egy napig, életem leghosszabb napjáig. Nem mondanám, hogy minden megváltozott, hogy az életem más lett, hogy minden szebb lett, mégis ahogy hirtelen a jövőbe tekintettem nem tudtam a mán aggódni. Aztán hosszú idő után kinyitom a számat.

- Hogy milyen érzés? Hát minden sötét, a fény odafenn, számodra elérhetetlen messzeségben. - A szemeim félre vonultak nem tudtak egyenesen előre nézni. Rájöttem, hogy a cipőmet nézni a földön sokkal kényelmesebb. - A gödör oldala sima, sehol egy rés, amiben megkapaszkodhatnál, hogy kijuthass. A többieket látod, ám az az aprócska fény egyre szűkül, és lassan körbe zárnak a falak. Kezdeti erőlködésed, hogy kijuss, lassan megtörik, és már nem tudsz, ha köteled dobnak eléd, abban sem kapaszkodsz, inkább hagyod, hadd vásson el, de te odalenn bolyongsz, céltalanul, és már csak a halált várod, a megváltót. - Egy szúszra mondtam el mindezt mégse könnyített a lelkemen. Jól van akkor folytatom - gondoltam. - És akkor is ott az az intenzív érzés, hogy semmi se valódi, tudod? Mintha a testem csak ruhák lennének, amiket lekéne vetnem mert nem illennek hozzám. Olyan leszel mint egy zombi de nem az a tevékeny a többieket megelőző agyevésben való zombi. Sokkal inkább csak egyhelybe bambulsz, mert kíszivtak belőled a jókedvet, az életkedvet, önmagadat. Minden amit csinálsz olyan mintha egy katasztrófa lenne, amit sürgősen fel kell adnod, megkell szüntetned, mert semmi vagy és minden amit csinálsz erőltetett és visszataszító. Szóval ja ilyen érzés. - ennél jobb kedve lesz a főszereplőnek mindenki nyugodjon le! CSILLAPODJÁL LE!