Valaki le tudja nekem írni szóról-szóra a SzJG 7. január 13, pénteket vagy el tudja küldeni?

Január 13., péntek

A világ összes szkeptikusának üzenem, hogy olvassák el a mai napomat, és utána mondják, hogy a péntek 13. csak egy nap. Nem. Nem csak egy nap. Életem egyik legrémesebb napja, ha nem mind közül a legrémesebb.

Pedig jól indult. Gondtalanul, csupán a félévire várva ébredtem, normálisan elkészültem, ahogy szoktam, Cortez pedig ott állt a kapunk előtt. Beszálltam a kocsiba, és egy „tegnap kora este óta nem találkoztunk" csókot követően elmentünk felszedni Ricsit meg Virágot. Négyen szálltunk ki a kocsiból, és a suli elé sétálva csatlakoztunk a többiekhez, akik szokás szerint a lépcső előtt ácsorogtak és röhögtek. Zsolti éppen Karcsitól szedett be egy halom tételt, Macu az iPhone-ján netezett, Dave és Kinga velünk egy időben érkeztek, a rockerek pedig a sarkon bagóztak. A gondnok az éjjel leesett havat lapátolta, a diákok pedig csoportokban

sétáltak befelé a Szent Johannába, beletrappolva a félrelapátolt hókupacba. A gondnok bájos stílusban odaszólt nekik, de jó kamaszokhoz híven csak röhögtek, és szó nélkül bementek az épületbe.

Az aulában Máday az „ál-vonalzójával” Kittiék csoportját állította meg, és mutatta az utat az irodája felé, ahol várta őket a sminklemosó meg a vattakorong. Így jár, aki a péntek esti bulisminket már reggel felkeni a fejére. Az igazgatóhelyettes a lányokat kísérve visszafordult, és összehúzott szemmel nézett a társaságunkra.

- Tizenkettő bé! — kiáltotta. - Argh! - legyintett, és ebben a morgásban, azt hiszem, minden benne volt, amit mondani akart nekünk.

Hogy Cortez engedje el a kezem, nem veszek el az épületben, ne féljen annyira. Hogy Ricsi szedjen ki minden „szöget” a fejéből, mert úgy néz ki, mint egy fakír. Zsolti ne egyen állva és eressze el Karcsit, mert „nem kap levegőt”. Dave ne telefonáljon, Macu pedig, ha még egyszer felnyomja a suli wifijét, annak következményei lesznek. Kingára többen panaszkodtak, hogy fenyegeti a suliújságosokat, Virág pedig ne visítson, mindenki elhiszi, hogy mennyire aranyos az a kismajom, aminek a képét a neten találta... Andris és Robi figyeljen magára, mert Máday is figyel rájuk, valamint azonnal szóljunk a sulirádiósoknak, mert elege van a hörgös zenékből, ez iskola, nem pedig állatkert... Igen, ezt mondta volna, ha van hozzá ereje. De nem volt, elfáradt a héten. ©

A termünkbe érve mindenki leült a helyére vagy fel a padjára, csengetéskor Jacques és Gábor is csatlakozott hozzánk, és együtt vártuk az ofőt, aki meghozta az ellenőrzőket.

- Nos - köhintett, és büszkén végignézett rajtunk. - Az osztályátlag. .. - kezdte. - Zsolti, kérlek ne dobolj. - Zsolti közölte, hogy „a hatás kedvéért dübörög, mert így feszültebb a szitu”, az ofő meg sóhajtva bólintott, és végül dobpergés közepette mondta ki a bűvös számot. - 3,7!!!!

- Ez elég tré! Vércikik vagyunk - hintázott Ricsi a székén, miközben őrült tapsvihar és füttykoncert töltötte be a teret.

- Nem semmi - bólogatott Andris is furán.

- Igen, valóban impozáns - vigyorgott az ofő. - Akkor ki is osztanám az ellenőrzőket. Cortez.

Cortez felállt és unottan kiment érte, majd visszasétálva a kezembe nyomta, én pedig mosolyogva bólintottam. Hű, mennyi kettes. © Szokás szerint elkezdődött a csereberélés, mindenki mást röhögött ki, voltak, akik magukat is, úgyhogy jó hangulatban telt a félévi kiosztása. Négyen nem kaptunk csupán. Dave, Kinga, Virág és én.

- Rendben, akkor hallgassuk meg az eredményhirdetést - kapcsolta be az ofő a tévét.

- Ne már, az olyan unalmas - hőbörgött Zsolti.

- Négy osztálytársad is helyezést ért el, ezt tartsd tiszteletben... - szólt rá Haller.

- Reni és Kinga úgyis okos, Virág jól rajzol, Dave meg, gondolom, tévedés, az övé elkeveredett. Muhaha - röhögött fel Zsolti, Dave pedig „ezt még visszakapod” pillantással meredt rá.

Borrel igazgató feje jelent meg a képernyőn, mire nagyjából elcsendesedtünk, és kezdődött az eredményhirdetés.

- Az irodalom kategóriában pedig első helyezést ért el... Rentai Renáta. Tizenkettő bé. - Tapsvihar, és egy halom felém repülő alufólia labdát is kaptam a többiektől.

Büszkén vigyorogtam, és a tegnapi versmondás eredményét vártam. Harmadik lett Flóra, második egy tizenegyedikes fiú, első pedig Kinga. Wow.

- Nem meglepő, tovább - legyintett Kinga a győztesek nyugodt pillantásával.

Virág alapból nyerte a rajzot, azonnal felpattant, és „nyertem, vnúT kiáltással Ricsi nyakába ugrott. Ricsi bólogatva figyelte az ugrálását, a tekintete pattogott Virággal együtt, aztán egy laza „jól van, Emó, de ne visíts” mondattal lerendezte. A sakk és angolra tőlünk nem ment senki, úgyhogy azt az eredményhirdetést untuk, emiatt Andris és Robi köpőcsővel lövöldözték a tévét. Az igazgató homlokán pár nyálas papírfecni jelent meg (természetesen csak a képernyőnkön), az ofő pedig a fejét rázva sóhajtott.

- Gyerekeeeeek. Nyugalom.

- Az informatikaverseny helyezései - folytatta Bőrrel, mire Dave büszkén felállt, és a kezével mutogatva éltette magát, hogy igenis törjünk ki üdvrivalgásban. - Első helyezett pedig Felmayer Dávid, tizenkettő bé.

- Hell, yeahhhhü! - ordították a rockerek, és kicsit túllelkesedtek, mert elkezdték felborogatni a székeket. Haller megrökönyödve figyelte a zúzást, Dave elegánsan kezet fogott mindenkivel, aztán a tévére meredt, mert következett a műveltségi.

Nem voltam a háromban, a harmadik egy a-s fiú lett, a második egy tizedikes lány (szép teljesítmény), az első pedig... Kinga. Aki duplázott.

- Na. Erről van szó - ült le büszkén a helyére, mert eddig idegesen ácsorgott.

- Végül pedig a franciaverseny eredménye - mondta Bőrrel.

Én hátrafordultam Cortezhez, és beszélgettem vele, Ricsi hintázott, Virág visongott, a rockerek lármáztak, Dave az apukájával beszélt telefonon, és elújságolta, hogy nyert, szóval mindannyian elvoltunk.

- Micsoda????? - üvöltötte el magát Kinga.

- Réni - szólt hozzám Jacques.

- Igen? - fordultam vissza, elszakadva Corteztől. Jacques franciául magyarázva a tévére mutogatott, Kinga a mappáját csapkodta az asztalához, a többiek meg tapsoltak. És rám néztek.

- Gratulálok, Reni - mosolygott az ofő.

- Hányadik lettem a francián? - forgolódtam értetlenül.

- Első!!! - sipákolt Virág.

- Mi? - hüledeztem. - Az hogy? Vagy... Nem értem. És Kinga, te? - néztem rá.

Kinga rám sem nézve dühöngött, Jacques pedig elmondta, hogy Kinga nem volt a háromban. Második lett egy tizenegyedikes fiú, harmadik pedig egy másik tizenegyedikes fiú. Én meg nyertem. Nyertem! Te jó ég!!!

- Nem sikerült, mi? - kérdezte Cortez mosolyogva.

- Nem, nem. Tényleg úgy éreztem - esküdöztem, mert nem akartam az az idegesítő diák lenni, aki azt mondogatja, hogy úgysem, közben meg tudja, hogy simán ment minden. Nem, én tényleg azt hittem, hogy elbuktam. Ahogyan a műveltségit is. Csak hát úgy tűnik, azt tényleg buktam, a franciát meg nem. Woow.

Az eredményhirdetés után a többiek készülődni kezdtek, mi pedig sietve leszaladtunk az igazgatóiba, hogy minél előbb megkapjuk a dicsérettel ellátott ellenőrzőnket. Gyorsak voltunk, mi, négyen voltunk az elsők.

- Kinga, mehetek előtted? - kérdeztem félénken, mert úgyis megóvja az eredményt, és az sok idő...

- Nem - felelte egyszerűen.

- Kösz - bólintottam kínosan, és Virággal meg Dave-vel várakoztam, amíg Kinga bement. Fura, alig egy perc, és már ki is jött.

- Mi történt? - ráncoltam a szemöldököm gyanakodva, miközben Dave ment be az irodába.

- Megkaptam az ellenőrzőm - mondta, afféle „ez nem elég egyértelmű?” stílusban.

- Nem óvtál?

- Renáta, elrontottam a franciát, tudtam, hogy nem nyertem meg.

- Ó. Sajnálom. Miért nem mondtad?

- Miért mondtam volna? Az eredményhirdetésen kiderült. Az viszont meglepett, hogy te nyerted - fürkészett.

- Engem is - ismertem be.

- Gratulálok, ez szép volt - biccentett sportszerűen, bár láttam rajta, hogy ez azért kicsit fáj neki. De tartotta magát. - Egyébként dupláztam - tette hozzá magabiztosan, és ahogy Dave kilépett az igazgatóiból, egymás kezét fogva elindultak a folyosón.

- Én is dupláztam... - suttogtam, de senki nem hallotta.

Mögöttem már megérkeztek a további nyertesek, Virág pedig boldogan jött ki az irodából.

- Vííí, ezt nézd, Reni! Igazgatói dicséret meg szaktanári Vladár- tóóóól - ujjongott.

- Nagyon ügyes vagy - öleltem át gyorsan, aztán bementem én is.

- Rentai Renáta - nézett rám kedvesen Borrel. - Gratulálok.

- Köszönöm, igazgató úr - vigyorogtam, az ellenőrzőmre várva.

- Kitűnő tanulmányi eredmény, magas nyelwizsgapontszám és győzelem a francia tanulmányi versenyen... - sorolta, én pedig megpróbálva feldolgozni a hallottakat, folyamatosan virultam. - Parancsolj - nyújtotta az ellenőrzőmet, amit egy nagy alakú, vaskos fehér borítékkal fogott össze. - A szüleidnek - tette hozzá.

- Rendben, köszönöm - mondtam boldogan, aztán kifelé menet az egészet begyűrtem a táskámba, és kisiettem az épületből.

És ekkor kezdődött a rémálom. A kabátomat összegombolva kiléptem a kapun, és lesétáltam a lépcsőn, ahol a többiek gyülekeztek.

- Ren, elkérném az ellenőrződ, de olyan rohadt unalmas az a sok ötös... Már meg se nézem - röhögött ki Ricsi.

- Sajnálom - nevettem fel, miközben Cortez hátulról átölelt és belepuszilt a nyakamba.

Az egész osztályunk ott ácsorgott, közben csatlakozott hozzánk Kata és Karcsi is, és a péntek estét tervezgettük.

- Oké, akkor találkozunk Zsoltiéknál hét körül - intett Macu, és szép lassan mindenki szétszéledt.

Végül csak négyen maradtunk, Ricsi, Virág, Cortez és én, miközben a suliból az utolsó diákok siettek ki, és eltűntek a környékről.

- Juj, de akkor hol együnk? - töprengett Virág gondterhelten, én pedig mosolyogva megvontam a vállam, aztán Cortez egyszer csak elengedte a kezem.

- A francba - mondta, én pedig, követve a tekintetét, a sarok felé néztem. Ahol egy autó parkolt, mellette egy férfi és egy nő állt, mindketten felénk fordultak..

- Mi az? - kérdezte Ricsi, én pedig annyira beleharaptam a számba, hogy éreztem a fémes ízt, ahogyan egy kicsit megeredt a vérem. Tudtam, hogy kik azok, mondania sem kellett. Cortez szülei álltak a sulinál, és rá vártak.

- Oké, kísérjétek haza Renit - szólt oda Ricsinek, aki nem kérdezett többet, csak idegesen bólintott.

- Nem, várj. Szeretnék veled menni - motyogtam riadtan, mire Cortez visszafordult hozzám, és megrázta a fejét.

- Komolyan. Eszedbe ne jusson - mondta, és mivel még soha nem láttam ilyennek, ösztönösen bólintottam, és remegő gyomorral néztem, ahogyan Cortez odasétál hozzájuk.

Csupán pár szót váltottak, végül Cortez elővette a kocsikulcsát, és a saját autója felé indult, a szülei pedig néhány pillanatig még felénk néztek (nem volt túl kellemes), aztán beszálltak, és elhajtottak.

- Kik voltak ezek? - kérdezte Virág.

- Cortez szülei - suttogtam erőtlenül.

- Juj. Még sosem láttam őket. Miért jöttek? - nézett ránk rosszat sejtve. Találkozott a tekintetem Ricsiével, aki idegesen rágózott.

- Cortezért - felelte Ricsi helyettem, én pedig lesütöttem a szemem, és úgy éreztem, mindjárt elbőgöm magam.

Szótlanul sétáltam fel a dombon csakúgy, mint Ricsi és Virág. Csak lépkedtünk a lefagyott járdán, mindhárman a gondolatainkba merültünk, és úgy éreztük, egyszerűen nincs mit mondanunk. Semmit nem tudtunk, semmit nem értettünk, tippünk sem volt, hogy mi történhet éppen és mi lesz a vége. A házunk előtt megállva Virág szorosan átölelt, Ricsi meg afféle „minden oké?” stílusban bevert a vállamba, mire halványan elmosolyodtam.

- Nem akarod, hogy bejöjjünk? - kérdezte Virág szomorúan.

- Nem, nem. Koszi, de menjetek nyugodtan. Megmondanátok a többieknek, hogy nem biztos, hogy ma megyünk Zsoltiékhoz? - kattogott az agyam.

- Persze - biccentett Ricsi. - Itthon maradsz?

- Aha. Várom, hogy hívjon - markoltam meg a telefonomat a zsebemben.

- Jól van - bólintott Ricsi. - Csörögj rám, ha tudsz valamit.

- Oké. Persze - köszöntem el tőlük, és bementem a házba.

Egyedül voltam otthon, járkáltam vagy félórát, egyszerűen nem tudtam leülni, végül felmentem a szobámba, és lehuppantam a babzsák fotelemre. Idegtépő volt hallgatni az órám monoton ketyegését, miközben a telefonomat szuggeráltam, hogy kezdjen már zenélni. Felnyúltam az asztalomra a töltőmért, mert persze a mobilom pont most akart lemerülni, és ahogy levettem, vele együtt lerántottam a sulitáskám is. Minden kiszóródott belőle, én meg „ilyen nincs!” nézéssel pillantgattam a körülöttem széthullott cuccokra. Bedugtam a telefonom tölteni, aztán elkezdtem felszedegetni a tollaimat, az ellenőrzőmet meg a borítékot, amit Borrel adott. A kezembe fogva a vaskos iratot, elgondolkoztam. A nagy rohanásban fel sem tűnt, hogy nem láttam másnál ilyet. Mindenki csak az ellenőrzőjét kapta meg, én meg... És mi az, hogy a szüleimnek?

Összeráncolt szemöldökkel kibontottam a borítékot, mert úgy éreztem, ha velem küldik el, ráadásul az én sulimból, akkor nyilván van valami közöm hozzá, így annyira nem bunkó dolog kibontani. Egy halom papír volt benne, nem is értettem, hogy mi az, tiszta ideg voltam Cortez miatt, úgyhogy összerendeztem a lapokat, és már vissza is akartam rakni, amikor megakadt a szemem egy kifejezésen. Megremegett a kezem, és lerogytam a babzsák fotelembe, miközben egyetlen szó zakatolt a fejemben, megállás nélkül. Ösztöndíjprogram.

Hevesen dobogó szívvel, erősen koncentrálva vetettem bele magam az olvasásba, és folyamatosan a szemembe lógó hajamat túrtam hátra, miközben faltam a sorokat, és egyszerűen nem értettem, mi történik. A levél alapján a Szent Johanna kiválasztott a programra, engem ajánlanak arra, hogy jövőre Párizsban tanuljak tovább egyetemen. A könnyeimet nyelve összehajtottam a levelet, visszatettem a borítékba, és ellenőriztem, hogy érintetlennek tűnik-e, aztán összerezzentem, mert a nagy csendben egyszer csak megszólalt a Basket Case.

A mai nap: 5/1*** - semmi mást nem tudok, csak hogy fel kell vennem a telefonomat, mert Cortez hív.