Szépirodalmi, filozofikus, szórakoztató könyv?

- Selma Lagerlöf: A Halál kocsisa

- Robert Merle: Állati elmék

- Henryk Sienkiewicz: Quo vadis?

Ha érdekel a filozófia története, akkor ajánlom Jostein Gaardertől a Sofie világát.

Hű, ez hosszú lesz, de belekezdek! :) Először is ahol a filmnek vége, a könyvnek az a közepe, és ott kezdődik a lényeg. Barnabás bekerül a könyvbe, de a történet megsemmisült, és neki kell felépítenie. Az a lényeg, hogy kívánnia kell, és amit igazán szívből kíván, az megvalósul. Innentől kezdve kicsit olyan a sztori, mint Az ember tragédiája: egy ideig élvezi, ahogy él, majd egy idő után fellép benne a hiányérzet, a vágy, hogy újabb szintre lépjen, és jön a következő kívánság. (pl. a vége felé egyszer azt kívánja, hogy legyen egy közösség tagja, majd rájön, hogy azt kívánja, hogy szeressék, aztán rájön, hogy valójában azt kívánja, hogy szeretni tudjon). Muszáj is kívánnia, mert csak a kívánságok sora viszi el a hazavezető úthoz. De nem tudja, hogy minden kívánsággal elfelejt a régi énjéből valamit, végül önteltté válik, és nem is akar hazamenni, ő akar lenni a Kisfiú Király. Nem tudja, hogy mindenki, aki uralkodó akar lenni itt, az törvényszerűen megbukik, mert a kívánságok száma véges, és mire elfogynak, elfelejti az utolsó emlékét is, a saját nevét, és névtelen elmeháborodottként él. Nagyon tetszett, mikor ezeknek a bukott királyoknak a városában jár, és egy csoport őrült betűs kockákkal játszik, és értelmetlen szavakat dobnak ki, amiket összeolvasnak. Barnabás kísérője ekkor azt mondja: többnyire értelmetlen szavak ezek, de néha véletlenül kijön egy értelmes is, hosszú idő után akár egy mondat, így ha végtelen sok ideig játszanak, ezzel a játékkal megírható a világ összes története.

A történetben Barnabásnak különleges hatalma van, ezért is lesz öntelt: csak ő képes új dolgokat kitalálni. Ezért is volt szükség rá a mesevilágban, mert ő ember, és újat kitalálni csak ember tud, mesefigura nem, ők csak élik a sajá életüket. Bent, a könyvben, Barnabás bármilyen történetet talál ki, az valósággá válik, de úgy, hogy az már régóta valóság. Barnabás az elején zavartan megkérdez egy oroszlánt, aki tudat alatt az ő teremtménye, hogy őt akkor most ő találta ki, vagy öröktől fogva létezik. Az oroszlán azt feleli: Attól kezdve, hogy kitaláltál, öröktől fogva létezem. Vagy amikor egy nép megkéri, hogy meséljen nekik, erre Barnabás kitalálja a nép teremtésének történetét, mire hirtelen megtalálják azokat a bizonyítékokat, amik bizonyítják a meséjét, tényleg úgy születetett az a nép, pedig Barnabás ott és akkor találta ki a mesét.

Nagyon érdekes, hogy a könyvben többször elhangzik egy-egy esemény után, hogy "de ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor." Ennek is jelentősége van. Bármit talál ki vagy végez el Barnabás, nem várt következményei, folytatásai lesznek, mellékágak a mese főágából sarjadzva, amit már nem ő irányít. Amikor Barnabás végül haza próbál menni, a kapuőr nem engedi ki, amíg minden történetét be nem fejezte. Barnabás rémülten jegyzi meg: De hát számtalan történetem van, és mindegyikből újabbak származnak! Csak úgy jut haza, hogy Atráskó átvállalja tőle, hogy befejezi a meséit.

A mese lényege Barnabás jellemváltozása. Az elején, a könyvet olvasva, kövér, szemüveges, gátlásos kisfiú, akit a társai bántanak. A mesét olvasva vágyik hős lenni, de nem mer, ezért kell a Kislány Királynőnek belekényszerítenie őt a könyvbe. Bent, a történetben a tudat alatti kívánságának megfelelően csinos fiatal herceg lesz, egyre önteltebb, szembefordul a barátaival, már készülnek királlyá avatni, mikor elbukik, barátai "elárulják", majd rádöbben, hogy az árulással valójában őt akarták megmenteni, alázatot tanul a vándorlása során, ahogy haza próbál jutni, és újabb szívbéli kívánságokon (minden kívánság egy-egy fokozat a jellemfejlődésében) kell áthaladnia, és minden emlékét elfelejti, mire a kaput megtalálja (minden kívánság teljesülése áldozattal jár), ott pedig a már említett problémába ütközik. Kövér, szemüveges fiúként tér haza, de teljesen más ember.

Így átolvasva még halványan se adtam vissza mindazt, ahogy ez benne van a könyvben, de megpróbáltam... :) És még rengeteg furcsa apró részlet van, egy-egy különös jelentőségű mondat vagy gondolatsor, vagy összefüggés, amit felfedezek, ahányszor újra olvasom. Ebben a könyvben minden történésnek oka van és következménye van. Minden lépésnek jelentősége van. Mint egy nagy kirakós, mikor a végére ér az ember, visszanézve meglátja az egész láncolatot. Mondom, nem egy Dosztojevszkij, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

Mindenesetre szépen összegyűjtötted ezeket a dolgokat belőle, még ha neked hiányérzeted is maradt, ami érthető, nyilván nem lehet maradéktalanul leírni egy mű teljes lényegét, pláne ha ennyire komplex és sok úton indul el, amit nem is feltétlen jár végig, mert eleve lehetetlen talán.

Engem leginkább az oroszlán szavai ejtettek gondolkodóba, miszerint ,,Attól kezdve, hogy kitaláltál, öröktől fogva létezem." - mindig is foglalkoztatott a lét efajta ontológiai vonatkozása, és eszembe jutott erről egy álmom, amit legalább fél éve láttam. Egy kör alakú kis asztalnál ültem egy frakkot viselő úrra, aki a fején cilindert hordott, s mintha az orrán egy cvikker ült volna. A díszletekből maximum még annyira emlékszem hogy egy hatalmas térben (talán végtelenben) voltunk, egy talapzaton és tőlünk pár méterres egy nagyjából 4x4 m-es fal árválkodott. De a lényeg, amit a fickó mondott: ,,így [vagy amíg(erre nem emlékszem pontosan)], hogy maga nem létezik, nem létezem én sem." Az értelmezésben a mondat elejének variációi ugye rendkívül fontosak, mégha csak 1 szóról is van szó. És hogy miért is mesélem mindezt.. talán mert egykor én is olyan ember voltam, mint Barnabás, hasonló pozíciót foglaltam el a társadalomban, amik hasonló lelkületet és gondolatiságot adtak. Most jobban belegondolva, hogy csak a filmet láttam, bár azt is elég rég már, csakugyan vannak filozofikus mélységei ennek a műnek, mint általában a legtöbb mesének, de kétséges, hogy így felnőtt fejjel is élvezném az olvasását.

Így a legírásod alapján az a kérdés vetődött fel bennem, hogy Barnabás mondhatni egy isten ebben a világban? Konkrétan Demiurgoszra gondolok, aki teremt, majd magára hagyja azt, amit létrehozott. Bár itt szétválik az analógia, mert Demiurgosznál nem vetődik fel a tudattalan teremtés eshetősége, hisz magának a legfelsőbb abszolútumnak a tudatából pattannak ki a dolgok, de így továbbgondolva, hogy ismerjük Barnabás létezésének módját, és hogy csak kapta ezt a képességet, én egyfajta disszociatív személyiségzavarra asszociálnék, ahol az új személyiség felemészti a régit, megkerülve a tudatot. Na mindegy most nem állok neki itt a fejtegetéseimnek, vagy inkább a hangos gondolkodásnak, ahogy értelmezem a soraidat, de örülök, hogy válaszoltál a kérdésemre, elraktározom magamban ezeket a gondolatokat, amiket ébresztettél - vagy már eleve megvoltak, csak szunnyadtak-, és később talán még tüzetesebben is foglalkozom e témával. Szóval köszi :)

Neked is úgy kellene olvasnod a könyvet, mint ahogy azt Roland Barthes tette Honoré de Balzac Sarrasine című novellájával, a legtöbb és legtisztább jelentés talán csak úgy hámozható ki egy szövegből.

Valóban érdekes aspektusba helyezi a teremtés módját és okait az a tényező, hogy mint mondod; Barnabás elméjének tudatos produktumai, melyek a 'fizikai' síkon manifesztálódtak, végül megbosszulták önmagukat, mivel eleve gőgös lény hozta őket létre, tehát már keletkezésük pillanatában determinálva volt hitvány létük önmagába való visszafolyásának hanyatlásba tartó immanenciája. Itt talán valamelyest megválaszolásra kerül előző szövegemben felvetett kérdésem, miszerint Barnabás isteni mivolta konzekvens-e tetteinek és ebből fakadó létezésének tekintetében. Így csak azt gondolhatjuk, hogy maximum a célja és nem az oka az, ami isteni, hogy Barnabás létezése látszólagos istenségbe csap át. Az oka talán emberi tökéletlenségeire és ebből fakadó hányattatásaira adott válasz és kegy egy felsőbb entitástól, hogy isteni hatalmat nyert, a cél pedig a kilábalás az emberi lét alávalóságából eredő önsorsrontó tulajdonságból. A végső válasz pedig exiztencialita szempontból az emberi tudat vesztét prezentálja, mivel az tökéletlen, így távol van mindentől, ami állandó, örök, és jó, a szónak abban az értelmében, hogy jó az, ami szép, szimmetrikus, tökéletes, helyes, erkölcsileg kikezdhetetlen stb., tehát a kategorikus imperatívusz legfelsőbb tudathoz való kapcsolása befuccsol emberi szinten, mivel az ember sosem lehet abszolútum. Persze ha nem szállja meg egy isten :D, mint ahogy talán itt is történt.. hm , most itt megint felvetődtek oylan gondolataim, amik talán ütik a korábbiakat, és ez azért is lehetséges, mert úgy beszélek egy műről, hogy nem is olvastam, szóval itt hagyom abba az írást :d