Segítene valaki a véleményével?

Valóban van ott egy fölösleges vessző. Nem volt szándékos.

Mint írtam, véleményt szeretnék kapni. A történet alakulásával és az írási tehetségemmel (?) kapcsolatban.

A könyv tulajdonképpen ifjúsági, dráma, romantikus és pszicho ( nem tudom jobb szóval illetni ) kategóriás.

A történet gerince, hogy a főhős összebarátkozik a főhős lánnyal, mert az érdekei így kívánják. Kitérőkkel - hogy a karakterek személyisége átláthatóbb legyen - gyors elmondás alapján legalábbis sablonosan egymásba szeretnek. Sok a probléma, a fiú anyját megölik, amit ráfognak az apjára. A srác elárulja a lányt, akit az ebből következő eseményeknek köszönhetően megerőszakolnak, a tettest pedig a főhősünk megöli. Ez azért is fontos, mert ez befolyásolja majd a végkifejletet, amikor is kiderül, hogy a lánynak tudathasadása van. Innen nem folytatnám, ezt már megtartom a jővőnek :D

Ha gépközelben leszek, átmásolok egy részletet.

". Annie felrángat engem, és bevisz a mosdóba. Leültet. Nekidőlök a falnak. Nézem, ahogy zsebkendőket vizez be, utána leguggol mellém és elkezdi törölgetni a vért az arcomról. Összerezzen minden egyes alkalommal, amikor felszisszenek a fájdalomtól. Sír. Nem szól hozzám, én pedig csak bámulom őt. Megint megsirattam. Küzdök az érzés ellen, ami arra késztet, hogy húzzam magamhoz, és el se engedjem. Nem tehetem.

Egyre hevesebben sír, végül már folytatni sem tudja tőle. Kezeibe temeti az arcát; és itt nálam is elszakad a cérna. Megfogom a karját és gyengéden magamhoz húzom. Beül az ölembe, és fejét a nyakamhoz nyomja. Átölelem. Olyan érzés van bennem, ami eddig soha. Könnyebben kapok levegőt. Melegséget érzek.

Lassan abbahagyja. Szótlanul ülünk, átölelve egymást. Egyikünk se akarja elrontani. Kaptunk egy kis időt, hogy kiélvezzünk egymás közelségét; és mindketten tudjuk, hogy akár egy szó is mindent elrontana.

De semmi sem tart örökké, bár boldog lettem volna, ha életem végéig az iskola mosdójában ülhetnék így vele. Mindketten tudjuk, hogy ez nem így megy. Végül ő töri meg a csendet.

- Nem kellene így lennie – suttogja – Lehetnél boldog.

Nem válaszolok. Nem vagyok képes kiadni bármilyen hangot. Még nem. Nem akarom elengedni őt.

- Te is tudod. Csak fogadd el, aki vagy – érzem, ahogy elmosolyodik – És akié vagy. Fogadj el engem.

Lassan lecsúszik a kezem róla.

- Semmi értelme értem küzdened – bámulok magam elé – törődj a saját dolgoddal.

- Nem lökhetsz ki az életedből. Többet nem akarom – megint sírni kezd – nagyon hiányzol!

- Ez a különbség kettőnk között – mondom gépies hangon. – Te nekem nem. – de – Sőt. – sőt, megőrülök, annyira – Nincs kedvem többet veled szenvedni.

Ha valaha is éreztem fájdalmat, az semmi volt ehhez képest. Elhúzódott, és könnyes, kisírt szemeivel kezdte fürkészni az enyéimet.

- Nem hiszek neked – nyöszörgi – Épp úgy érzel irántam, mint én irántad.

- Mintha te éreznél bármit is – nem nézek a szemébe. Üres a tekintetem. – Csak egy kislány vagy, aki folyton sír.

- Térj végre észhez… - kérlel. – Butaságokat mondasz.

- De ha már itt vagy, és ennyire fontos vagyok neked, megtehetnél valamit – halványan elmosolyodom kínomban – ne velem, hanem a ****mal (gyk cenzúra:D) törődj. Őt még érdekled is. - hányni fogok magamtól.

Hogy lehet ilyet mondani? Örülnék, ha felpofozna. Legalább azt érezném, hogy dühös rám. De nem, még mindig nem. Bármit teszek, nem hajlandó gyűlölni engem, pedig az lenne a legjobb. Látom, hogy minden szavam bántja, főleg ez, de nem megy el. Kitart mellettem. Kezeit az arcomra teszi, és maga felé fordítja a fejem.

- Mi történt veled? – fél attól, aki lettem.

- Soha, senki nem szeretett. Ez van, nem érdemlem meg – röhögök – De akkor, tudod mit? Basszátok meg!

- Én szeretlek – suttogja. Megdermed bennem a vér. - Az első nap óta, hogy megismertelek, fontos vagy nekem. Beléd szerettem. Ha valami miatt megvetsz, az egy legyen – könyörög – de ne tolj el magadtól! Te vagy az első ember, aki ennyire szeretek. Akiben megbízhatok. Ha elveszítelek, megint értelmét veszti az életem.

Nem tudok megmozdulni.

- Tudom, hogy nem akarod elfogadni amit érzel – feláll – és tudom, hogy félsz… de nincs mitől. – válaszra vár, de képtelen vagyok rá. Akár kimondja, akár nem, ez az utolsó esélyem. – Már ha nem értettelek félre. Bár gondolom – nevet fel halkan – gondolom erről van szó. Nem te vagy az, akit soha nem szerettek. Hanem én.

Újra könnyes lesz a szeme. Miután nem reagálok, bólint egyet, és lassan elindul ki. Reménykedik benne, hogy meggondolom magam. Hogy érzek valamit iránta. De fölöslegesen. Meg akarom óvni, és ezért távol kell maradnom tőle. Nyílik az ajtó. Kilép. Felnézek, és meglátok egy kivágott hópelyhet a szemben lévő falon.

Eltörik az a bizonyos mécses.

- Kérlek – próbálok feltápászkodni, de olyan erősségű zokogás tör rám, hogy nem sikerül. – Ne menj – zihálok sírva – Én… É… - nem tudok tovább beszélni. Próbálok, de még én sem értem, mit mondok. Visszalép, becsukja maga mögött az ajtót, letérdel mellém és megcsókol."

Megkérdeztem a barátomat, hogy melyik a kedvenc jelenete. Azt mondta, neki személy szerint ez tetszett a legjobban, bár ő főleg Annie karakterét ragadta meg, szerinte ő a leginkább magával ragadó karakter.