Vélemények? Mi jó és mit kéne javítanom?

Igen, ahogy a többi százmillió ember, én is könyv írásába kezdtem. A jövőben játszódna, kb. 2300-as években, és disztópia, sci-fi meg krimi elemek keverednének benne. Az eleje lassú, de utána majd pörgősebbé válna, és inkább az érdekelne, hogy milyen a megfogalmazás meg a helyesírás.

" Egy hosszú, órákon keresztül tartó utazás mindig unalmas, hát, ha az embernek még társasága sincs. Jenna már minden lehetséges dolgot kipróbált, amivel elüthette az időt, elolvasta a könyvét, zenét hallgatott, sőt, még aludt is egy kicsit. Szívesen nézett volna négydimenziós vetítéseket, de az megzavarta volna a kocsi főkomputerét, a lánynak pedig esze ágában sem volt balesetezni a főúton még egy jó film kedvéért sem. A régi, hagyományos filmeket nem szerette, nem talált bennük semmi értelmet, és az áruházban sem nézelődhetett, mert annak ugyanúgy a számítógép meghibásodása és az esetleges halál lett volna a vége.

Mindent összevetve azért az utazás sem volt unalmasabb, mint az egész nyár. Ashley apja végig dolgozott a minisztériumban, ő pedig csak otthon vegetált, még csak sokáig aludni sem tudott, ha éjfélkor feküdt is le. Aztán mikor az apja két hétre elment a londoni konferenciára, Jennát és húgát, Sandrát, egy elit táborba küldte sok nagyképű, elkényeztetett képviselőgyerek közé, akiknek szülei szintén nem tudtak elég időt fordítani a gyerekeikre.

Természetesen Jenna tudatában volt, hogy az apja nem jókedvéből van távol olykor több héten keresztül, de ennek ellenére nem volt képes megbocsátani neki, hogy nem foglalkozik eleget a gyerekeivel. Sandra még nem nehezményezte annyira az édesapja hiányát, csak nyolc éves volt, és tökéletesen érezte magát a saját kicsi világában a barátaival.

Jenna felült fektéből, és kipillantott az ablakon. Már a város határánál járt, bár ezt inkább a település nevét jelző Vallince táblából, mintsem a szinte teljesen ugyanolyan felhőkarcolók látványából következtette ki. A város egy New York nevű település helyén épült, amit a negyedik világháború során elpusztítottak, és csak évtizedekkel később építettek újra. Az új város az építészről, Henry Vallince-ról kapta a nevét, aki a felhőkarcolók nagy részét tervezte.

A városba beérve Jenna egy ideig az utcákon elhaladó embereket nézte, majd figyelme egy, az út szélén álló kocsira terelődött. Elég nagy, fekete kocsi volt, mellette pedig egy öltönyös, harminc évesnek tűnő pasas állt, és néha káromkodva belerúgott az autóba. A hírek szerint egyre több kocsi hibásodott meg, de ezt mind arra fogták, hogy az emberek nem tartják őket eléggé karban, tekintettel a sok problémára, amivel küzdenek. A férfiak és nők egy részét besorozták a háborúba, és az otthon maradtaknak is volt elég gondjuk. Valójában viszont az volt a helyzet, hogy az alkatrészek elavultak, mert a háború miatt a kereskedelmi útvonalak bedöglöttek, a gépek és alkatrészek gyártása pedig lelassult, egyeseké teljesen leállt.

Nem sokkal később a kocsi leparkolt egy ötvenemeletes felhőkarcoló előtt, amelynek felső két emeletét Jenna családja birtokolta. Az előtér makulátlan volt, mint mindig és olyan kihalt, ahogy általában. Néhány közérdekű kiíráson kívül, amik az elektronikus táblán voltak olvashatóak, csak egy lift helyezkedett el a földszinten, amiben Jenna imádott utazni. A felvonó mind a négy oldala háromdimenziós képekkel volt kidekorálva, melyek a várost mutatták felülről, amit az éjszakai fények gyönyörűvé varázsoltak. Egyes épületek tetején medencék vagy kertek helyezkedtek el, pótolva az amúgy szegényes növényzetet.

A lift egyenesen Jennáék nappalijába vezetett, de természetesen kóddal volt ellátva, kiküszöbölve ezzel a hívatlan látogatók érkezését. A helyiségben divatos bőrkanapék és egy kávézóasztal kapott helyet, a földön pedig puha szőnyeg feküdt, amin Jenna kiskorában nagyon szeretett elnyúlni, miközben rajzolt vagy olvasott. A könyves szekrényeken számtalan különböző műfajú könyv pihent, az egyik asztalon álló képkeret pedig félpercenként más képet vetített ki a falra.

– Ó, már itt is van? Azt hittem, csak délután jön haza – a helyiségbe egy huszonöt év körüli, fekete bőrű nő lépett be, arcán széles mosollyal.

– Igen, de kisebb volt a forgalom, mint gondoltam – vont vállat Jenna, majd ledobta a sporttáskáját a kanapéra.

– És Sandra? Csak nem hagyta őt ott? – a nő hangja elég szemrehányónak hatott, miközben kinyitotta a táskát, és elkezdett kipakolni belőle.

– Jaj, Margaret, hát olyannak hiszel te engem? – mosolyodott el Jenna, és ő maga is helyet foglalt a kanapén. A házvezetőnő egy ideig csak csendben pakolta a ruhákat, a lány pedig nézte, ahogy dolgozik. – Nem, ő meglátogatta a nagypapát. Te is tudod, Sandra mennyire szeret vele lenni, állandóan hülyéskednek, meg Jeff mindenfelé elviszi őt. És apa merre van?

Margaret keze megállt egy pillanatra a ruhák válogatásában, de utána folytatta, és kissé zavartan válaszolt a lánynak. – Ő már két napja elment… a yokohamai béketárgyalásra.

Jenna meglepetten nézett a nőre. – Várjunk. Japánba? De azt hittem, a londoni után pár hétig belföldön lesz. És egyáltalán milyen béketárgyalás?

Mikről maradhat le az ember, ha két hétre kínzótáborba küldik képviselőcsemeték közé, akiknek az egója akkora, hogy be sem fér az ajtón – gondolta Jenna szórakozottan, még mindig a választ várva.

– Erről én nem tudok sokat, kisasszony. Az édesapja csak annyit közölt velem, hogy a béketárgyalásra ment, és hetekig nem tér vissza.

– Akkor a suli kezdésre sem jön haza? – kérdezte Jenna, megpróbálva meggyőzni magát, hogy a kérdés nem rá, hanem húgára vonatkozik, és nem ő érzi szükségét annak, hogy édesapja jelen legyen első gyakorlati évének megkezdésekor. A megnövekedett népességszám és a háború miatt minden területen nagyobb munkaerőre volt szükség, így bár Jenna csak pár hét múlva töltötte be a tizennyolcat, máris szakosodnia kellett, az egyetemi évek pedig a legszélsőségesebb esetekben is maximum három évig tartottak.

– Sajnálom – érzett együtt a lánnyal Margaret, mire Jenna bólintott, majd hirtelen felpattant a kanapéról, és így szólt:

– Felmegyek a szobámba – jelentette ki, majd sietve el is hagyta a helyiséget."