Kíváncsivá tettelek?

Indulok az aranymosás pályázaton egy 14 évesen elkezdett regénnyel gondoltam kijavítom meg befejezzem ... csak nem tudom mi a baj vele meg ilyesmi így kiteszem az első oldalt. Remélem tetszik!

Szent este előtt egy nappal

Távol a bajoktól, a nagyvárostól még a Dokitól is az élet, néha mondható egyhangúnak is, de nyugodt volt. Bár tudtam, hogy ez nem fog öröké tartani. Persze nem lettem volna ennyire derülátó, ha nem lett volna barátnőm.

Rop, rop!

Alattam levő pár centis hó kezdte megadni magát, ahogy most egy pár fagyott rózsaszállal a kézben, sportzakómban, farmerben és egy pár torna cipőben, ballagtam a szemközti utca felé. A barátaim most biztos nevetnének, ha meglátnának – gondoltam - hiszen előttük sohasem öltöztem ki. Már sokszor megtettem ezt a távot, de még egyszer sem izgultam ennyire. Addig is továbbra is ismételtem magamban, miket fogok mondani: Mr. és Mrs. Julie mármint Scrog. Ugyan már! Biztos ők se szeretik, hogy egy csenevész növényről vannak elnevezve. Szólítsd őket a keresztnevükön. Ami mi is? Meg kellet volna kérdeznem erről Juliet – sajnálkoztam magamban. Csak nehezen tudtam ezeken malmozni, mert folytonos duruzsolást halottam a fülemhez közel.

Egy év telt az utolsó hihetetlenül hosszú találkánk óta a dokival. Bár nem tudtam, hogy barátaim még tartják-e vele még kapcsolatot. Hogy is tehetnék? Elvégre az újságban megírták a doki rejtélyes módon meghalt és csak megégett holttestét találták meg. A halál oka gázrobbanás volt egy elrontott kísérlet miatt. Ez persze szörnyű hír lett volna, ha lett volna benne némi igazság, de doki a megírta nekünk, hogy él és virul, és most bujkál. Eszerint egy elégé szélsőséges szervezet keresi. Egy kicsit hiányoltam persze, ahogy az összes barátomat is. De már csak az hiányzott, hogy most ő bukkanjon fel Julie szülei előtt. Közbe már a házukhoz értem, mire akaratlanul is megnyomtam az ajtócsöngőt. Mindig törte valamibe a fejét a doki, és ha ezt tette az biztos nem volt veszélytelen, de unalmas sem. - hagytam rá. - Most ezt az életet élem, ezt az uncsi életet.

Az ajtó kitárult … Mikor elmondtam anyámnak, hogy talán Juliéknál töltök néhány éjszakát a bátyám erősködött, hogy hagy jöhessen velem, de én azt mondtam, hogy azt hiszem zavarna. Őt nem zavarta! A bejárati ajtóban megjelent Mrs. Jane, szőke sűrű haj szív formájú arc, kék szemek. Ő, velem ellentétben otthonosabban öltözött fel.

Á Mrs. Scrot – kelt ki magából a bátyám, majd mintha ott sem lettem volna. Nem öltözött ki, ugyanazt a kefehaját, és bőrdzsekijét viselte, mint mindig is. – Ennek keresek egy vázát – mire kivette kezemből a csokrot és mintha mindig is itt élt volna elindult vele a nappaliba.

Szólíts csak Janenek – szólt utána. Oké, ha már kicsit ijesztő bátyámnak sikerült!

Boldog karácsonyt! – kiáltotta, és kétfelől puszit nyomot az arcomra.

Boldog karácsonyt! – viszonoztam a jókívánságot. – Julie itthon van?

Persze! Szólok neki, hogy itt vagy. Habár nem tudtam, hogy a bátyád is jön. – szólt csevegő hangon, miközben beinvitált a házba.

Igen, nem szállt le rólam. – válaszoltam, mire nevetett.

– Addig is csinosítsd ki magad, bár úgy látom, hogy neked nem nagyon kell – bökött az öltönyömre.

Megköszöntem, majd az előszobai tükörben gyorsan megnéztem magamat. Egy élénk zöld szemű fiú nézett vissza rám szögletes állal. Az elmúlt egy év alatt pár centivel magasabb lettem és a hajamat is valamivel hosszabbra nyírattam. De az továbbra kócos volt, és felálló fürtökben végződött elől. Pont mint a papámnak szokták mondani. Idegesen beletúrtama hajamba, ahogy mindig is szoktam.

És – kérdezett rá a másik szobából Jane – nem bánja anyátok, hogy nem lesztek otthon?

Nem -szóltam utána - amúgy is ilyenkor tájt a nagybátyáméknál töltjük a karácsonyok nagy részét. Jó kezekben lesz, és csak egy napról van szó.

Miután befejeztem a szépítgetést gyorsan szemrevételeztem a házat. Karácsonyfák és égők voltak minden szobában. A konyhát tojáslikőr és pulyka illata járta át és a legédesebb fuvallat érintett meg befelé, amit már nagyon régóta nem éreztem. Egy kis fahéjazott kávé. A tulajdonosa az apuka volt, Jesse.

Boldog karácsonyt, Jason!

Neked is, Jesse. – Neki is dús volt a haja mint a családban mindenkinek, ezúttal fekete színbe. Visszamosolygott, majd fejével felém biccentet jelezve, hogy Julie itt áll mögöttem. Megfordultam, hogy boldog karácsonyt kívánjak neki, de helyette szájon csókolt.

Boldog karácsonyt! – mondta, miután kizárkóztunk az ölelésből. Én még a csóktól kicsit meg szeppenve egy pillanatig elnéztem őt. Ugyanaz a szív formájú arc, hosszú vasalt fekete haj, és ugyan olyan kékek voltak szemei, mint amikor megismertem. Még pár másodpercig így álltunk aztán látva, hogy az apja is jelen van a szobában kissé elpirult. Inkább lemondva a további ölelésről elment segíteni az anyjának répát vágni.

Nem, nem – mentegetőzött Jane a további segítségtől – nem sokára készen leszek. Addig nektek irány nappali, sipirc!

Míg vártunk elmeséltük egymásnak Julieval a nyári élményeket. Ő a családdal francia országba utaztak. Mindig oda mennek, ha akad egy kis plusz pénzük. A családnak nagy része, ott született. Majd áttelepültek hazánkhoz. Nagyon szeretett oda járni, sok remek helyen jártak: Eiffel torony a Montmartre és persze imádta a szűk sétáló utcákat, ahonnan szuvenírjeit még ma is őrizgeti.

Olyan mintha a második otthonom lenne, tudod? – fejezte be végül a francia művészek taglózásával. Elmesélte, hogy néhány ritka vásárokon megformálják a saját arcodat. Miközben ezeket mesélte elképzeltem magamban, ahogy együtt megyünk végig azokon az utcákon. Megállunk a cukrászatnál, végig járjuk a Notre-Dame csarnokait. És egy pillanatra magam előtt láttam a romantikus csókunkat az Eiffel toronynál. Egyszer én magam viszlek majd el oda – ígértem meg neki telepatikusan.

Úgy tűnik Jane még a férjétől se fogadott el segítséget ugyanis, mire Julie a története végére ért már ott ült velünk a nappaliba. Közben, míg Micheal ( a bátyám ) várakozott a zongorához igyekezett és semmittevését fékezve Beethoven ötödik szimfóniáját játszotta, amikor csak szó rám esett. Ta-da-da-da! Percek múlva pedig már együtt játszottak Jesse – el. Jók voltak! Oly annyira, hogy a végén már kedvem lett volna velük együtt énekelni a Tizenkét nap karácsonyát. Julie csak nevetett rajtuk

Kész a vacsi! – jött Jane hangja a konyhából. A farkas éhes család ezt meghallva már rohant is.

A vacsora remek volt a sült krumpli ropogós a borsó édes a hús meg csak úgy szétolvadt a számban. Majd Micheal a remek vacsora után vicekel szórakoztatta közönségét. A bátyámmal együtt elmeséltük néhány érdekesen alakult karácsonyunkat.

- És így esett a kis tesóm betlehemezése - fejezte be végül. Micheal kedvencei közé tartoztak azok a történetek, amelyekben megaláztatás ér. És vendégségbe előszerettel szokta hangoztatni.

- Öt éves voltam, és kicsi volt a hólyagom - mentegetőztem. A szülők és Julie ezen csak kuncogtak. Mindig is a kistesó megnevezést használta akármennyit is nőttem, neki úgy tűnik mindig is az, az idegesítő kisöccsi leszek, mint mindig. Végül kinyitottuk a bort amit hoztam, kiosztottuk poharanként, és hát készültem egy kis beszéddel de Micheal megelőzött.

- Koccintsuk a Scrog családra – emelte fel poharát, mire akaratlanul is elmosolyodott – habár nevük eredete emlékeztet egy rémes növényre, a vendégszeretetük kiváló. – fejezte be jól megnyomva az utolsó szót. Ezek után már csak nevetés és poharak tompa koccanása hallatszott. A család meg is örült a rögtönzött köszöntött és gyorsan meghúzták a bort. Majd pedig Micheal tovább mesélt arról az autókereskedésről, ahol jobbhíján állásfoglalt csak tizenhat évesen, mire motyogtam valami olyasmit, hogy levegőznöm kell és ki mentem az erkélyre. Hideg volt az este, úgyhogy kicsit jóban magamra húztam a zakómat. A leheletem megfestette előttem a levegőt. Nem tudom mi tört ént velem, általában sziporkázik. Talán az ember a bátyja mellet sohasem nővi ki a kisöccsi szerepét- Őt érezhettem magamhoz a legközelebb, de még is Micheal nagyon úgy tesz, mintha ő akarná jobban megvásárolni a szülők szeretetét. Nem telt sok időbe, mire Julie rám talált kint a bokroknál, miközben fejemben forgattam sötét gondolataimat a bátyám megsínylésére, majd követett az erkélyre.

- Menj csak – szóltam hátamat a rácsnak vetve – ha akarsz még egy adagot Jason Dame cikis történeteiből.

- Azt hiszem eleget halottam – felelte nevetve – Na, gyere vissza!

- Nem hiszem, hogy visszavárnának, amúgy is úgy tűnik, hogy inkább Michealért repesnek.

- Nem is baj. - húzta el a száját - Ha ők kedvelnének, akkor én viszont nem – de tudtam, hogy csak füllentet

– Ugyan már – felelte, látva fanyar képemet – semmit sem tudsz a lányokról? – És előrehajolt, hogy megcsókoljon, de abban a pillanatban, amikor az ajkak összeértek volna, szemeit lehunyta és nekem dőlt akár egy kuglibábú. Dezsavű! Felemeltem a fejét. Szemeit lehunyva továbbra is úgy szundított, akár a bunda. A boros pohár pedig kiesett a kezéből és földön ezer darabra tört. Zavaromban lefektetem a legközelebbi ágyra. Felemelve fejemet fülleltem, szobákból sem hallatszott már az a folytonos szöszmötölés, mint eddig, úgy tűnt a többiek is kifeküdtek. Átérve a nappaliba nem kis meglepődésemre a család többi tagja is nyugovóra tért. Micheal arcát a zongorának vetve horkolt, Jesse a kanapén ültében elaludt, Jane pedig úgy ahogy volt a földön kifeküdt. Őt is elhelyeztem a kanapén Jesse mellé. Valami a borban lehetett, mert én nem ittam belőle – gondoltam. Beleszagoltam. Ki lehetett olyan elvetemült, hogy altatót csempész a szülők borába? Ekkor, mint parancsszóra, kinyílt a bejárati ajtó és belépett rajta egy orvosi köpenyben, távcsővel a nyakában, kócos ősz hajjal, örült tekintetű öregember, aki a korát meg hazudtoló gyorsasággal mozgót. A doki! Én csak alélva meredtem rá, míg ő körüljárta és leellenőrizte a „páciensei” állapotát. Pulzust nézett és a pupillájukba világított zseblámpájával. Majd felegyenesedett, arcán a boldogság és az elégedettség látszott, kijelentette:

- A kísérlet sikeres volt! Az altatás a bor szervezetbe jutása után rögvest végbe ment.

- Doki? – botránkoztam meg – Mi a csudát csinál itt? És… és megmérgezte őket? – ijedtem meg.

- Megnyugodhatsz, Jason. A bortól csak igen mély alvó állapotba kerültek. És ez számításaim szerint még tizenkét óráig fog így tartani. Ezek után felébrednek és semmire nem fognak emlékezni a történtekből. Úgy fogják majd fel, mintha csak sokat ittak és elaludtak volna.

- Ez nem veszélyes?

- Ugyan, dehogy! Ezeket a szereket már a barátaidon is kipróbáltam. - nyugtatott meg, de én erre még elkeseredettebb képet vágtam - és kutya bajuk – elképzeltem, amint a doki erőszakkal próbálja megitatni a bort Charlieval.

- De hát miért? – szörnyülködtem. – Szent este előtti estén vagyunk magának is inkább tojáslikőrt szürcsölve kéne ülnie a fotel előtt és díszítgetnie a karácsonyfát - feleltem. De aztán hirtelen agyamba vésődött a felismerés, hogy mi történt a feleségével és bűntudatom lett. Mire lehorgasztotta a fejét és elmeredt magában.

- Jaj, doki! Akkor is ők a barátnőm szülei.

- Sajnálom, Jason de ez nagyon fontos. Ha kísérletem, amit most megfogok mutatni neked sikerül az megváltoztathatja a világot. – ez nem lepett a meg. A doki sokszor mondogatta ezt. Végül rábólintottam

- Helyes! A barátaid már ott várnak.