SZJG! Valaki leirná 12-es Osztálykirándulást? Kérlek!

Túl az osztálykiránduláson, dögfáradtan, „mindjárt végem van” érzéssel következik az élménybeszámolóm az

elmúlt két napról. Ó, te jó ég, hol kezdjem? Akkor talán az elején.

Tegnap reggel, durván öt óra alvás után (elhúzódott a tanulás) nyúzottan ébredtem, és bár az óvatos sminkem

némileg segített a helyzetemen, az összképet elrontotta a ruhám. Ugyanis én hiába vettem fel a farmerem, vajszínű

Converse-szel és bordázott, csíkos pulcsival, anyu addig nem hagyott békén, amíg rá nem húztam a narancssárga

pufi mellényt.

– Anyaaa! Elmúltam tizennyolc, ne öltöztess elmebetegnek! – toporzékoltam a tükör előtt, és azért az

hozzátartozik a dologhoz, hogy a viselkedésemsem volt túl felnőttes.

 – Reni, hajóval mész, kell a mellény!

 –De ez egy ocsmány színű, pufi borzalom! – rángattam magamon az ominózus ruhadarabot.

–Ha vízbe kerülnél, ez nemcsak fenntart, de messziről is látszik. Kérlek, hogy ne hisztizz, hanem fogadj szót – szólt

rám ellentmondást nem tűrő hangon. – Nézd, milyen divatos! Van rajta kis vasmacska is – bökött a mellény jobb

oldalára.

– Ühüm. Tényleg csodás –bólogattam idegesen, és tipikus „elegem van az egészből” mozdulatokkal mentem át a

konyhába.

 – Yo-ho! – köszöntött apu „kalózosan”, felnézve az újságjából. Mindenkinek vannak problémák a szüleivel,

vagy csak az enyémek ennyire... hogy is mondjam. Furák?

 – Oké. Sétahajókázásra megyek, nem kalózkodni és nem vitorlázni – lomboztam le a családomat. – Bár ebben a

szerelésben a Gibraltári-szorost is átszelhetném, mégis inkább elmegyek Visegrádra kirándulni. Holnap jövök –

vettem fel az uzsonnámat a konyhapultról.

– Vigyázz magadra. És hívj, ha odaértél. És edd meg az összes szendvicset – kísért ki anyu az ajtóig. – És figyeld a

szelet.

 – A szelet?

 –Igen. És értesíts, hogy milyen idő van.

– Anyu. Tizennyolc múltam – nyöszörögtem.

– Tudom. Tudom –bólogatott megértően. – Jó szórakozást.

 – Azért puszit kapok, nem? – döbbentem le. Mi az, hogy elenged búcsúpuszi nélkül? A lánya a folyóra készül!

 – Azt hittem, nagykorú vagy.

 – Nem, azért ennyire sosem leszek – öleltem meg szorosan.

A kapunkban Cortez nagypapájának a kocsija állt, aki felajánlotta, hogy eldob minket a Batthyányig.

– Jó reggelt – köszöntem viszonylag normálisan, mármint ahhoz képest, hogy narancssárga mellényt viseltem.

Cortez elkerekedett szemmel fordult hátra az anyósülésről. – Egy szót se! – szóltam rá gyorsan, amikor nyitotta a

száját, úgyhogy bármit is akart mondani, lenyelte.

Miután felvettük Virágot és Ricsit (természetesen nem szán-dékoztak metrózni, a kényelmesebb „vigyetek már el

minket is” utat választották), hamarosan megérkeztünk a találkozási ponthoz.

A Batthyány téren már ott ácsorgott az osztályunk nagy része. Nem volt nehéz megismerni őket: Zsoltit már

messziről lehetett hallani, Macu az iPhone-jával fotózkodott, Jacques a Fornettinél állt sorba, Gábor az újságosnál

nézelődött, a két rocker pedig hozta a tőlük várt színvonalat, és Metallicás/Black Sabbath-os, kapucnis pulcsiban,

lánccal az oldalukon, bakancsban fociztak egy üres alumíniumdobozzal. Az ofő laza, kirándulós style-ban álldogált:

élére vasalt nadrágban, ingben és gyapjúmellényben. Jó tudni, hogy mi ketten viseltünk mellényt. Ő azért, mert férfi

pedagógus, én pedig azért, mert nem vagyok normális.

 – Csokiiiii – köszöntött minket Zsolti, amikor észrevette a négyesünket. – Kihajózunk! – kiáltotta boldogan.

 – Zsolti, kicsit halkabban, ha lehet, mert nem mindenki kíváncsi a programunkra –szólt rá az ofő kedvesen.

 – Úúú. Ez annyira izgi! – ugrándozott lelkesen Virág, aki szokás szerint úgy nézett ki, mint egy nagy csokor

boldogság. Színes gatya, harangujjú, pillangómintás felső, fejpánt (?) és egy óriási békejel, meg vagy úgy ötszáz

kitűzővel díszített hátizsák. Mellette Ricsi adidas pulcsiban (cipzárt szigorúan az állig felhúzva), oldalzsebes,

háromnegyedes gatyában (hogy látható legyen a vádliján lévő tetkó) és adidas cipőben hagyta, hogy Virág rángassa

a kezét örömében.

– Tanár bácsi, induljunk mááár, lekéssük a hajóóót – türelmetlenkedett Zsolti.

 – Nyugodj meg, Zsolti, még nem vagyunk meg mindannyian – számolta össze Haller a csoportot.

 – Hol van Kinga és Dave? – forgolódtam.

 – Ajjaj – nézett fel Macu a telefonjából.

 – Mit jelent az ajjaj? –riadt meg az ofő.

 – A Twitteren azt írták, hogy még Dave-nél vannak.

 – Hogyhogy még Dave-nél vannak? Húsz perc múlva indul a hajó! – csóválta a fejét Haller.

 – Egy pillanat, utánajárok – sétált el Macu, és felhívta Dave-et. Pár pillanattal később Cortezzel együtt jött

vissza a társaságunkhoz, aki elment valahova kólát venni. – Jó, megtudtam, hogy mi van, Dave-ék még nem tudnak

indulni.

 – Miért nem? –sóhajtotta Haller, akit már indulás előtt sikerült lefárasztanunk.

 –Mert még nem töltődtek fel teljesen a Mac cuccai – magyarázta Macu.

 – Azért késnek, mert kütyüket töltenek fel? –kerekedett el az ofő szeme.

– Csak nem hagyhatják kilencvenhat százalékon – vágta rá Macu elképedve. –Dave apukája utánunk hozza őket.

Szentendrénél felszállnak a hajóra.

 –Ez őrület – dünnyögte Haller, aztán félrekapta a fejét. – Ti, ott! Ketten! Miért füstöl a fejetek??? – kiáltott a

rockerekre, akik hirtelen összerezzentek, és azt hiszem, lenyelték a füstöt.

– Na, akkor megvagyunk. Induljunk, induljunk, induljunk! –ugrált Zsolti. A metróból kiözönlő tömeg jogosan

nézte furcsán a magas, kigyúrt srácot, aki összevissza ugrándozott. És persze ha Virág valakit ugrálni lát, beindul

nála a pavlovi reflex, és ő is ösztönösen odaszökken mellé, hogy együtt ugráljanak boldogságban és békességben.

Peace.

 – Rendben, úgy látom, most már indulhatunk – nézett mögénk Haller, mire mindannyian hátrafordultunk. Ha

Kingáék később csatlakoznak, akkor mind megvagyunk, ergo ez valami meglepetés lesz. És az is volt.

 – Hát, akkor „csoki”! –köszöntött minket Máday, és a kezében tartott kisbőrönd alapján úgy tűnt, nemcsak

üdvözölni jött minket, hanem velünk is tart. A döbbent társaságot látva az igazgatóhelyettes elégedett vigyorra

húzta a száját, és egyfajta „ti tényleg azt gondoltátok, hogy bárhová is mentek nélkülem?” arckifejezéssel nézett

végig rajtunk.

 – Na, ne máár – horkantotta Ricsi, és valamennyien egyetértettünk vele.

 – Máday néni! Hogy szolgál az egészsége? –vigyorgott Zsolti, elsőként lereagálva a kialakult szituációt.

–Pompásan. És ha már ilyen szépen összejöttünk, egyesével sorakozik előttem, kinyitja a táskáját, megmutatja, mi

van benne, és mehet a hajóhoz.

Andris a kezembe nyomta a táskáját.

 – Hé, mit csinálsz? – toltam vissza az ölébe.

 – Ne már, téged bír. Tele van sörrel!

 – Hülye vagy? – kerekedett el a szemem. – Én nem viszek sört a kirándulásra.

 – Gyerünk, mozgás, mozgás – tapsolt Máday.

Gábor, Jacques, Virág és Macu azonnal átmentek a rostán, náluk ruha volt, labda, szendvicsek, bontatlan üdítők,

telefonok, tabletek, kétszáz méternyi kábel/töltő és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Virágnál

egy csipogós gumisün. Azt hiszem, ez Andy Warholé, és véletlenül maradt a táskájában.

 Pósa, Antai-Kelemen, mozgás. Táskákat – szólt rájuk Máday. Amíg Ricsi és Cortez megmutatták a csomagjuk

tartalmát, engem továbbra sem hagytak békén a rockerek.

 – Reni, legalább a ciginket tedd el – könyörgött Robi.

– Jó, adjátok már ide! – sziszegtem idegesen. Hülye bagósok. Robi kinyitotta a sporttáskáját, és én vártam, hogy a

zsebembe dughassak egy, maximum kettő doboz cigit, amikor előhúzott egy bontatlan... kartont!

 –Megőrültél? –hőköltem hátra.

 – Tedd már el! – nyomta a kezembe.

– Minek ennyi cigi? Mit szeretnétek, kilyukasztani Visegrád felett az ózonlyukat? – értetlenkedtem. – Nem tudom

elrakni, nekem is megnézi a táskámat!

– Tedd a mellényedbe!

 – Azt már nem!

 – Miért nem? Pufi! Nem fog látszódni.

–Ajj, annyira elegem van belőletek! – húztam le a mellényem cipzárját, és a mellkasomnak nyomva a kartont,

gyorsan visszarántottam. – Látszik?

– Nem – rázta meg a fejét Andris. – Hallod – jutott hirtelen eszébe –, tegyél már el két sört is!

 – Felejtsetek el – szóltam rájuk gorombán.

 –Ne már, mindet el fogja venni! Csak kettőt dugj el! Két dobozzal. Na, Reni, legyél már metálarc kicsit!

A két rocker táskája tele volt dobozos sörrel (ők enni is ezt hozták), és tuti volt, hogy Máday mindent elkoboz tőlük.

Most két sör nem a világvége egy utolsó osztálykiránduláson, úgyhogy kelletlenül nyújtottam a kezem. Andris és

Robi közölte, hogy „nagyon jó fej vagyok” (a nagyon szóval helyettesítettem az eredeti jelzőt, amit kicenzúráztam),

majd a pufi mentőmellényembe rejtettem a két doboz alkoholt is, és visszahúztam a cipzárt.

– Látszik valami? –hunyorogtam, totál begörcsölve a lebukás veszélyétől.

–Nem. Viszont mellben kicsit erősebb lettél. Ha érted, hogy értem – stírölt Robi, mire automatikusan magam elé

kaptam a kezem. Idióta tizennyolc éves fiúk. Egy asztallábat is dögösnek találnak.

 – Ha meg is szeretnétek inni, akkor szálljatok le rólam és a testrészeimről – tanácsoltam, aztán óvatosan,

aprókat rúgva a táskámon, Máday lába elé löktem a csomagom.

 – Lássuk. Pulóver, furcsa szagú szendvicsek – leltározott a cuccaim között.

– Anyu padlizsánkrémes bagettet csomagolt – magyarázkodtam. És ha csak a szaga lenne furcsa. Na, mindegy.

– Könyv, tételek, hajkefe... úgy látom, itt minden rendben.

 – Köszönöm.

 –Milyen csinos a mellényed. Jó vastagnak tűnik – dicsért meg, én pedig akkorát nyeltem, hogy a metróról

leszállók is hallhatták.

– Igen. Tartalmas egy ruhadarab – sziszegtem, aztán, mivel nem mertem nagyon hajolgatni, nehogy kiessenek a

dugicuccok a ruhámból, Cortez felkapta a táskámat, és előrement. – Koszi – suttogtam megkönnyebbülten.

 – Nocsak, nocsak! – hajolt bele Máday a rockerek táskájába. – Úgy látom, valakik nagy bulira készültek.

– Volt róla szó, ja – bólogatott Robi.

 – Akkor ti bulizzátok fel magatokat a hajóra, a táskáitok pedig nálam buliznak tovább. Mozgás! – kiáltotta.

Hát, így indultunk el. A hajóra fellépve Zsolti tisztelgett, de ezt a sétahajón annyira nem értékelték, úgyhogy

meglöktük, hogy haladjon, aztán helyet kerestünk.

 – Na, most, hogy vízen vagyunk –matatott Zsolti a táskájában, aztán előhúzott egy kapitánysapkát, és feltette a

fejére.

– Ugye, nem chippendale műsorra készülsz? – nézett rá Ricsi unottan.

 – Szeretnéd, mi? –vihogott Zsolti, aztán kiszúrta a hajó másik végében lévő kirándulókat. Illetve azok közül is

inkább a lánycsoportot. – Mizu? Itt a kapitány beszél – intett nekik kacsintva. A lányok susogva vihorásztak, Zsolti

pedig elismerően bólintott.

 –Elnézést, azt hiszem, sürgősen meg kell kedveltetnem magam. Macu, gyere velem.

 – Miért? – kérdezte Macu a szendvicsét bontogatva.

 – Mert kellesz a sztorimhoz.

 – Milyen sztori? –érdeklődtem.

– Hajós vagyok, egyik éjjel pedig észrevettem egy kis, ütöttkopott ladikot, amiben Matsuda Okitsugu barátom

fagyoskodott, és több héten át imbolygott a vízen, mire megmentettem.

 – Ki veszi ezt be? –nevettem fel jóízűen.

 –Ez egy erős, jól kidolgozott történet. Gyere, Macu, és vágj szerencsétlen, de hálás fejet – nógatta Zsolti.

 – Mégis honnan hajókázott Macu? –érdeklődött Cortez.

 – Természetesen Japánból – felelte Zsolti, és megindult a lánycsoport felé, de sajnos nem jutott messze, mert

Máday az útját állta.

– Hová, hová?

 – A lányokhoz, lányokhoz – felelte Zsolti vigyorogva.

– Nem mész sehova, a Szent Johanná-sok együtt maradnak, a helyükön! Ülj le!

Zsolti csalódottan huppant vissza a padra, és a korláton kibámulva nézte a vizet.

 – Én se mentem meg többet senki életét – dünnyögte.

 – Ideadod a sapit? – ült mellé Virág. Zsolti egy mozdulattal áttette a kapitánysapkát Virág fejére, akire nagy

volt, ezért a szemébe csúszott.

– Indulunk! – forgattam a fejem, amikor észrevettem, hogy a hajó nemcsak imbolyog, hanem távolodik is a

szárazföldtől.

– Most komolyan. Ez mennyivel megy? – nézett körbe Ricsi riadtan.

 – Richárd, ez egy sétahajó –mondta az ofő.

 –Ennél még a járművem is gyorsabb. Meddig tart az út? – kezdett szenvedni indulás után másfél perccel.

 – Három óra.

Ricsi dermedten nézett Hallerre, azt várva, hogy jelentse be, csak viccelt. De nem, az út tényleg ennyi ideig tart.

 – Na, jó, offline –tette fel a bazinagy, DJ méretű fejhallgatóját, aztán a fejébe húzta a kapucniját, és aludni

készült. Jogos, korán volt még.

 – Ez ilyen naon fog mozogni végig? –kérdezte Virág, és kissé fehérnek tűnt az arca.

 – Igen, Virág, mert ez egy hajó – felelte Máday.

– Kérsz gyógyszert? – kutattam atáskámban gyorsan. Virág a buszon is rosszul szokott lenni, nem meglepő, hogy a

hajókázástól is felfordult a gyomra. Pár korty üdítővel lenyelte a hányinger-csillapítót, aztán Ricsi vállára hajtotta a

fejét, és erősen koncentrált, hogy ne dobja ki a taccsot.

 – Énekelhetnénk valamit, nemde? – mosolygott Haller kedvesen.

 – Úúú, az tök jó, de izé. Én inkább csak hallgatom. A torkomban v

torkomban van a reggelim – motyogta szegény Virág.

 – Jó, énekeljünk – értett egyet Zsolti. – Ismeri a tanár úr A Land Down Underit?

 –Nos, így, címről nem tudom –rázta meg a fejét az ofő.

– Akkor megmutatom –kereste elő Zsolti a telefonját, majd maximum hangerőn betette a Mén at Work slágerét.

 – Menj már! –nyitotta ki a szemét Ricsi, mert úgy tűnt, a fülhallgatója sem védte meg a slágertől.

– Jó kis dal, mi? Muhahaha – röhögött fel Zsolti a számot dúdolva.

 – Kapcsold ki, kösz! – lapozott Cortez a magazinjában.

 – Mindjárt, csak egyszer végighallgatjuk.

 – Add már ide, kinyomom ezt a borzalmat – kapott Macu a telefonért.

 – Ne már, a telóm! – nyúlt utána Zsolti.

 – Kapcsoljátok ki! –üvöltötte el magát Máday. Macu és Zsolti állva civakodtak, és egymás kezéből próbálták

kivenni a készüléket, ami végül kicsúszott Zsolti tenyeréből.

 – Te jó ég! – kiáltottam, mire mindenki felpattant. Komolyan azt hittük, hogy a Dunába esett a teló.

 – Ezt jól megcsináltad, hülyegyerek! – dühöngött Zsolti.

 – Várjatok, én még mindig hallom a számot! – fülelt Gábor, és Zsolti pisszegése után valamennyien feszülten

hallgatóztunk.

 – Nyugi, megvan a telefon – nézett Cortez maga mögé.

 – Ideadnád? Kösz – szólt Zsolti megkönnyebbülten.

 – Az a helyzet, hogy beszorult – közölte. Az egész társaság felröhögött, Zsolti és Macu pedig riadtan pattantak

oda a pad mögé, és megpróbáltak benyúlni a telefonért, ami nem csúszott le az ülés mögött, hanem megakadt a

résben, miközben folyamatosan üvöltött belőle a zene.

 – Szedjétek már ki! –tört utat magának Máday, de nem fért be a keze a szűk résen.

 – Istenem, legyen már vége a számnak – sziszegte Ricsi idegesen.

Amíg én megpróbáltam benyúlni a telefonért, a többiek két dologért szurkoltak. Az első, hogy érjük el a telefont, a

másik, hogy érjen véget a szám. Az utóbbi hamarabb megtörtént, a Men at Work-dal elhalkult, mire mindenki

fellélegzett. Aztán felcsendült a Cotton Eycjoe,mi pedig megrökönyödve, egy emberként fordultunk Zsoltihoz.

 – Mi a szar ez??? – fogta a fejét Ricsi.

–Nos. Khm... Elképzelhető, hogy a „vidám dalok” mappám van megnyitva a telefonomban –tűnődött Zsolti.

 – Én megöllek! – állt fel Ricsi.

 – Gyerekek, halkítsátok le, zavarja a többi utast –szólt ránk az ofő.

 – Nem tudjuk, beszorult a telefon – mondtam. – És a kezem is

 tettem hozzá, aztán kissé hisztérikusan próbáltam kirángatni a kézfejem, végül sikerült kiszabadulnom és ezzel

együtt lehorzsolnom a bőrömet. – Aúú – mutattam fel, de senkit nem hatott meg a sérülésem, ugyanis mindenkit

lekötött, hogy agybajt kapjon a számtól.

 – Hány szám van a vidám mappádban? –kérdezte Cortez, előre félve a választól.

– Száznyolcvan. Kábé – gondolkozott Zsolti.

 – Neked véged! –közölte Ricsi egyszerűen.

 – Na, ne már, ez csak egy kis country hangulat. Értitek? „whenenaanena Cotton Eye Joe” – kezdte énekelni,

illetve halandzsázni a számot, de valamennyien ráförmedtünk. – Na, jó, én inkább lelépek – hátrált Zsolti, állva a

dühös tekinteteket.

 – Itt ne hagyj minket a hülye számaiddal! – kiáltott rá Ricsi.

– De, de. Elmegyek a hajótathoz – indult el Zsolti... előre. ˆ

– Zsolti, az nem arra van! – szóltam utána.

– Akkor elmegyek, és megkérdezem, mi az a hajótat –nézett hátra a válla fölött, és eliszkolt a helyszínről, ott hagyva

minket a boldogzene-mappájával, ami olyan elképesztően idegesítő számokatjátszott, mint pl. a Scatman’s World,

vagy ami még annál is rosszabb, a Barbie Girl.Ááááááá!

Az idő pokoli lassan telt, sorban próbáltunk benyúlni a beragadt telefonért, abszolút sikertelenül, miközben,

megállás nélkül szóltak a világ legdegeneráltabb számai a készülékből.

Éppen Gábor keze szorult be a résbe, de nem aggódtunk, már a fél társaság túl volt a horzsoláson, úgyhogy én

unottan eszegettem Skittlest, és azon tűnődtem, hogy volt-e már szürreálisabb élményem, mint hogy narancssárga

mellényben, szemerkélő esőben ülök egy hajón, és a Surfin’Birdöt hallgatom, miközben éppen egy egész

kirándulóhajó próbál minket kinyírni.

 – Miért álltunk meg? Megérkeztünk? Szabad vagyok? Mehetünk? – kapkodta a fejét Ricsi fellélegezve.

 – Nem. Ez Szentendre. És jönnek Kingáék! – hajoltam ki a korláton. A társaságunkat annyira nem dobta fel

Dave-ék érkezésének a híre, éppen mindenki agybajt kapott, amikor elindult a következő dal. A Surfin' BirciFamily

Guy változata.

 – Nem akar lemerülni a telefon? – fogta a fejét Cortez.

 – Úgy számolom, holnapig semmiképp – közölte Macu. – Nincs véletlenül egy hosszú bototok? – ötletelt, de

csak lesajnáló pillantásokat kapott, választ nem. Mégis, honnan a bánatból lett volna nálunk hosszú bot?

Otthagyva a csoportunkat Kingáék elé siettem, akik kézen fogva szálltak fel a hajóra. Dave fehér vitorlás

széldzsekiben és sötétkék nadrágban volt, Kinga pedig fehér-kék csíkos pulóvert viselt, hófehér nadrágot és

tornacipőt, valamint a copfja fölé fehér sapkát húzott.

– Renáta, miért nem lepődöm meg azon, hogy katasztrófafilmhez öltöztél?

 – Sziasztok – mosolyogtam, elengedve a fülem mellett a megjegyzését.

 –Miről maradtunk le? –érdeklődött Dave.

 – Csak a szokásos. Zsolti poénból berakta a Land Doum Undcn a telefonjába, aztán Macuval összekaptak, a

telefon elrepült, beszorult az egyik ülés mögé, senki nem éri el, azóta folyamatos lejátszásban van a mappa a világ

legkegyetlenebb dalaival, mi pedig szép lassan megőrülünk. Zsolti érezte, hogy mindenki dühös rá, ezért

előremenekülta hajótathoz – vázoltam fel egy szuszra a helyzetet.

– A tat a hajó fara – meredt rám Kinga.

 – Zsoltiról beszélünk – tártam szét a karom. –Ő keresheti elöl is. Ez a legkisebb bajunk most.

Kinga és Dave velem együtt a többiekhez lépett. Ekkor éppen Jacques dudorászta a Videó Killed tbe Radio Starcímű

szám refrénjét (oh-a-oh...), és próbálta kiszedni a telefont, a rockerek meg a hajón lévő nyugdíjas társasággal

vitatkoztak, akik rájuk förmedtek, hogy kapcsolják ki a zenét.

 – Mondom, hogy beragadt, nyanya! – sóhajtotta Andris fáradtan.

 –Bernáth, Haraszti! Több tiszteletet az időseknek, ne szóljak rátok még egyszer! – nézett rájuk Máday szikrázó

szemekkel.

 – De a nyanya kezdte! –hőbörgött Robi, az igazukat védve.

 – Befejezni!!! – üvöltötte Máday.

A rockerek duzzogva bólogattak, aztán, amikor Máday elfordult, Robi az öregek felé fordulva azt tátogta, hogy

„még nem végeztünk, néni”. Te jó ég!

 – Elnézést kérünk, kikapcsoljuk, amint sikerül elérni a készüléket – szabadkozott az ofő helyettünk is, aztán

mérgesen felénk fordult. – Csináljatok már valamit!

 – Próbálunk – válaszolta Cortez.

– Engedjetek oda! – tört utat magának Kinga, és fél szemmel benézett a kis résen, hogy mi a pontos helyzet. – Nos.

Ezt nehéz lesz elérni. Szükségem van célszerszámokra és egy összeszokott csapatra, akik együtt tudnak dolgozni.

 – Nevet is adsz az akciónak? – röhögte ki Ricsi.

– Természetesen. Ez az „amint kiszedem onnan a készüléket,

nemcsak kikapcsolom, hanem össze is töröm” művelet.

 – Mikor érünk oda? –kérdezte Virág, folyamatosan a szája előtt tartva a kezét.

 – Még egy óra –ellenőrizte az ofő a karóráját.

 – Még egy órát hallgatjuk ezeket a számokat? – pattant fel Robi

– Én inkább kiugrom – futott neki a korlátnak, de Máday elkapta a pulóverét, és durva mozdulattal visszarántotta.

– Fiam, ülj le,és ha jót akarsz magadnak, meg sem nyikkansz Visegrádig. Ez a másikra is vonatkozik! – kereste meg a

tekintetével Andrist, aki zokogást imitálva csapkodta a hajó korlátját. A rockerek viselték a legnehezebben a

folyamatos dallejátszást.

Időközben Kinga szerzett valakitől egy vonalzót, és azzal próbálta kipiszkálni a telefont.

 – Hopp, hopp! – kiáltotta, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy mi fog történni. – Még egy kicsit!

Gyerünk, még egy kicsit! Renáta, gyere ide, te már úgyis megsebesültél.

 – Kösz – tápászkodtam fel, és a kis résen benyomtam a kezem.

 – Hozzáértem! Hozzáértem egy kicsit! – kiáltottam boldogan.

 – Csönd, és koncentrálj! – förmedt rám Kinga.

A következő pillanatban a mutatóés középső ujjammal össze tudtam szorítani a telefont, és fájdalom ide vagy oda,

kihúztam a résből.

 – Igeeeeen! –ordították a rockerek, Ricsi pedig azonnal kikapta a kezemből, és kinyomta a zenét.

 – Végre – sóhajtott fel Cortez.

A zene elhallgatását az egész hajó hangos üdvrivalgással fogadta, mi pedig meggyötörten, fáradtan élveztük a

csendet az út további részében.

Visegrád állomáshoz érve szinte úgy rohantunk kiszállni, mintha az életünk múlna rajta.

A hajóról leszállva Virág arcszíne kezdett normalizálódni, aztán Máday utasítására megálltunk a parton, hogy

megszámoljon minket.

 – Tekintettel arra, hogy a hajóút alatt elhasználtátok a két napra beosztott idegrendszeremet, mostantól kezdve

egy hangot sem akarok hallani!

Amíg az ig.helyettes könyörtelenül kiosztott minket, én a távolodó hajót néztem.

– Figyeljetek... – hunyorogtam. – Az a bácsi nekünk integet? – kérdeztem.

 – Nem. Inkább mutat valamit – bámult Dave a távolba.

 – Mi lehet az a kezében? –csodálkozott az ofő.

 – A táskám – közölte Gábor viszonylag nyugodt hangon.

– A fenébe! – üvöltötte Zsolti, és rohanni kezdett a parton. – Állj! Állítsák meg a hajót!

 – Szerinted erre mennyi az esély? –tűnődtem az elszaladóZsolti után nézve.

 – Mindegy, hadd rohanjon, legalább elfárad. Ma már remekelt egyszer – hagyta rá Kinga, és inkább Dave-et

figyelte, aki természetesen rögtön intézkedett, és kiderítette, hogy a táska Esztergomba tart, majd elintézte, hogy

holnap, a visszaút alkalmával megkapjuk.

 –Nagyszerű – bólintott Gábor kölcsön ad valaki egy pólót?

 – Heavy Metál feliratú jó lesz? – ajánlotta fel Andris.

 – Á, inkább maradok ebben – vonta vissza Gábor a kérését.

így érkeztünk meg. A szállásig sétálva (nem igazán sikerült bármiféle rendszerbe rendeződnünk, szokás szerint

csürheként vonultunk) egy-egy vicces osztálytársunk spontán énekelni kezdett az úton hallott dalokból pár extrém

idegesítőt, úgyhogy összességében jól telt az út.

A hotelhez érve (igeeeen, a szállásunk szép, tiszta, elegáns és abszolút nem lepukkant) a recepción Dave utat tört

magának, és Mádayt is megelőzve jelentkezett be.

 – Mér’ ilyen flancos helyre jöttünk? Ennek csillaga is van. Több is – ragadta meg Andris a prospektust, és

átlapozta.

 – Mert máshol nem volt hely, és apu a foglalásnál kapott last minute kedvezményt, mivel gyakran szoktak itt

tartani továbbképzést – magyarázta Dave.

 – Öcsém! Van medence!!! – kiáltotta Robi.

 – Amit ti nem használhattok – lépett oda hozzájuk Máday, és Dave-et kissé félretolva (viaskodtak egy darabig

egymás könyökét lökdösve a pulton) végül felvilágosította a recepcióst.

A következő feltételekkel kaptuk meg a szobákat. A személyzet figyelni fog arra, hogy a tizenkét Szent Johanná-s diák

nem léphet be a bárba, nem igényelhet szobaszervizt, a szobáinkhoz nem jár

minihűtő (ˆ), és nem vesszük igénybe a szálloda wellness szolgáltatásait.

 – Ajj már – biggyesztette le Virág a száját.

 – És tessék. A kulcsok – nyújtotta Máday a kezét, de mielőtt elvehettük volna, visszanézett a válla fölött. – A

szobákhoz van pótkulcs, ugye?

 – Természetesen – bólintott furán a recepciós.

Ezután pedig mehettünk. Én Kingával és Virággal kétszemélyes szobát kaptam, plusz egy pótágyat, úgyhogy

amikor beléptünk, azonnal kezdetét vette a területfoglalás. Az ablak melletti ágy vita nélkül Kingáé volt, mi meg

Virággal eldönthettük, hogy ki aludjon a kissé kényelmetlen fekvőhelyen. A jól bevált fej vagy írás módszer alapján

azonnal veszítettem (lúúúúzer), így aztán lecuccoltam a pótágyra, és körbenéztem a szobában. Szép volt, igazán

tetszett. Az éjjeliszekrényen lévő telefon csörögni kezdett, mire mindhárman kérdőn néztünk össze.

 – Tessék? – vette fel Kinga a kagylót. – Igen, Macu, nálunk is van tévé – sóhajtotta unottan. – Igen, látom, hogy

jönnek a kábeladók. Tudom, hogy van wifi. Igen, persze. Ingyenes, hogyne. Mi? – kerekedett el a szeme. – Mi az,

hogy nem jöttök várost nézni? Fél óra múlva indulunk! – üvöltötte el magát.

A csodálatos szállásunknak az volt a hátránya, hogy a fiúk totálisan befészkelték magukat a szobájukba, és

tévéztek meg neteztek. Nagyon úgy tűnt, hogy a visegrádi vár megtekintése az utolsó, amit terveztek aznapra. Amíg

Kinga Mádayval és Hallerrel próbálta rávenni a rockereket, hogy azonnal öltözzenek fel rendes ruhába és

hajtogassák vissza a fehér köntösöket oda, ahol találták őket, én Virággal átmentem Cortezékhez.

– Hé, nektek sokkal szebb a kilátásotok! –bámultam ki az ablakon. Ők a Dunára néztek, a mi szobánk meg a

kertre.

 – Ren, húzd már el a függönyt, rásüt a nap a tévére – szólt rám Ricsi. Ennyit arról, hogy a fiúk kapták a

panorámás szobát. A tévén kívül semmit nem vettek észre.

– Elbír engem a pótágy? – ugrott rá hassal Zsolti a kinyitható

ágyra, ami azonnal összecsuklott alatta, és óriási ricsaj közepette zuhant a földre. – Bakker. Asszem’, eltörtem az

állam – motyogta kiterülve.

 – Miért romboltok? – rontott be Máday dühösen a szobába. – Mi tört össze?

 – Zsolti – feleltem.

 – Az nem érdekel – legyintett. – A berendezés egyben van?

– Köszönöm az aggódást, jólesik – tápászkodott fel Zsolti az

állát dörzsölgetve.

Másfél órás késéssel indultunk végül a kiránduló programra, amit Kinga szervezett. Még egy zászlót is

elővarázsolt a táskájából, amin a Szent Johanna címere díszelgett, és azt feltartva vezette a csoportunkat, tökéletesen

ellátva az idegenvezetői feladatot. A kötelező látnivalók megtekintése a következőképpen zajlott: Kinga ment elöl,

hangosan mondva, hogy mi miről híres. MögötteHaller, Gábor, Jacques lépkedett, rácsodálkozva a látnivalókra.

Utánuk Dave és Macu folyamatosan fotózkodott és töltötte fel a képeket a netre. Mögöttük mentem én Virággal,

Cortezzel, Ricsivel és Zsoltival, és igyekeztem pártatlan maradni, így felváltva figyeltem Kinga előadására és

röhögtem Cortezék hülyülésén. Végül Andris és Robi Mádayval zárta a sort. A rockerek kiemelt figyelmet kaptak az

igazgatóhelyettestől, ami miatt nem tudtak bagózni, így egy óra séta után kezdtek jelentkezni az elvonási tüneteik, és

egymás karját bokszolgatták nikotinhiányos állapotukban.

 És amint látjátok, megérkeztünk a visegrádi várhoz – mutatott maga mögé Kinga.

 – Be szép! – kiáltotta Zsolti.

– Ezt ostromolták az oroszok? – kérdezte Virág egy nyalókát rágcsálva.

 – Az agyadat ostromolták az oroszok! – forgatta Kinga a szemét elképedve.

 – Törökök – suttogtam.

 – Úü, télleg’ – bólintott.

Nos, miután tisztázódott a „hol nem voltak oroszok” kérdés, megnéztük a várat, a Dunakanyart, fotóztunk egy

csomót, aztán útra keltünk, és este hétig végiglátogattuk Visegrád összes fontos, sőt kevésbé fontos látnivalóját is. A

cél, persze azon túl, hogy kulturálódjunk, az volt, hogy fáradjunk ki annyira, hogy végigaludjuk az éjszakát. De

melyik diák fárad ki egy osztálykirándulás alkalmával? Természetesen mindannyian teljesen éberek voltunk, és igen

komoly színjátszós előadást kellett produkálnunk, hogy elhitessük, lassan ideje nyugovóra térni, mert „hú, de

kidőltünk”. Haller naiv, ő este tízkor beköszönt minden szobába, és jóéjszakát kívánt, Máday azonban keményebb

diónak bizonyult: úgy járkált a folyosón, mint valami katona, és esélyünk sem volt arra, hogy valaki leváltja.

Fél tizenegykor résnyire nyitottam a szobánk ajtaját, és kidugtam a fejem, de a cirkáló igazgatóhelyettes abban a

pillanatban megperdült a tengelye körül, és rám förmedt.

 – Renáta, amennyiben nem vagy alvajáró, nyomás vissza a szobába, és meg ne próbálj átkószálni AntaiKelemenékhez!

 – Öhhm. Elnézést, én csak... – hebegtem, de inkább be sem fejeztem a mondatot, csak visszacsuktam az ajtót. –

Ne már! Ez az utolsó osztálykirándulásunk, tényleg itt fog járőrözni? – ciccegtem, mert bár nem vagyok bulis,

„őrüljünk meg” típus, de azért mégis kicsit többet vártam ettől az estétől.

 – Ricsi most írt – nézte meg Virág a mobilját. –Szerintük Máday nem fog kidőlni.

 –Amatőrök vagytok – pattant fel Kinga az ágyáról, és félretette a tételeit. –Nem is kell, hogy kidőljön. Csupán

azt kell elérnünk, hogy úgy járkáljon a folyosón, hogy közben ne tudja, hogy mi nem vagyunk a szobákban.

–Amennyiben elhoztad a láthatatlanná tévő köpenyed, ez simán megoldható. Ha nem, akkor érdekes lesz –

jegyeztem meg.

 – Istenem, mihez kezdenétek nélkülem? –kapta elő a telefonját, és tárcsázott. Hallottuk, ahogyan a folyosón

Máday telefonja megcsörren. Kinga egy textildarabot nyomott a telefonjára, és úgy szólt bele, géphangot imitálva. –

Üdvözöljük. Ön a telefonszolgáltató automata elégedettség felmérő szolgáltatását hallja. Amenynyiben nem

megfelelő az időpont, kérjük, nyomja meg az egyes gombot.

A készülékből hallatszott, hogy Máday lenyom egy gombot, és komolyan nem tudtam, hogy mi lesz ezután. Kinga

vigyorogva bólintott.

 –Köszönjük, hogy a kettes gomb megnyomásával fogadja a hívásunkat. Kérjük, készítse elő szerződését vagy,

amennyiben nem áll rendelkezésére az utolsó havi telefonszámlája, okiratait adategyeztetés céljából – mondta Kinga

monoton, egyenletes hangon.

– Egyest nyomtam! Az egyest nyomtam! – dühöngött Máday a vonalban.

Az ajtóhoz sietve rátapasztottam a fülem, majd amikor hallottam, hogy a folyosón távolodnak a léptek, résnyire

kinyitottam, és kilestem. Máday visszament a szobájába.

 – Nyomás – suttogtam.

– Kérjük, várjon – szólt Kinga a készülékbe, és a mobilját a mellkasához szorítva utánunk sietett.

A folyosón a fiúk szobájának ajtaján csak halkan, a körmünkkel kaparásztunk, a neszezésre azonban mindannyian

csöndben kilestek.

–Miért nem hívnak emberi időpontban? Meddig várjak? –hallottuk Máday türelmetlen hangját a telefonból, és félő

volt, hogy egyszerűen lerakja, úgyhogy Kinga gyorsan a füléhez emelte a mobilját. – Köszönjük a türelmét. Kérjük,

készüléke nyomógombjai segítségével értékelje a szolgáltatásunkat. Egyes gomb, elégedetlen. Kettes gomb... –

mondta a folyosón igyekezve, a fiúk pedig rázkódó vállal követtek minket. Máday nem várta meg a további opciókat,

benyomta az egyes gombot, Kinga pedig értetlenül megrázta a fejét. – Kérjük, várja meg valamennyi választási

lehetőséget, mielőtt értékeli a szolgáltatást. Egyes gomb, elégedetlen... – kezdte újra, közben pedig az utolsó szobából

is kimenekítettük Gábort, Jacques-ot és Macut.

 – Mit csináltok? – suttogta Gábor izgatottan.

 – Pszt. Mádayval beszél – fogtam be a számat a kezemmel, nehogy hangosan felröhögjek.

 – Kérjük, készüléke nyomógombjai segítségével adja meg, milyennek értékeli automata ügyfélrendszerünket.

Egyes gomb, elégedetlen... – folytatta géphangon.

A mobilból hallottuk, hogy Máday ész nélkül nyomkodja az egyes gombot (nagyon elégedetlennek tűnt a

szolgáltatással), Kinga pedig nyugodt hangon, monoton stílusban sorolta a további lehetőségeket. A liftet nem

tudtuk volna egyszerre használni, és túl feltűnő lett volna, ha tizenketten ragadunk be, úgyhogy halkan kinyitottuk a

lépcsőházba vezető ajtót, és a lehető legcsöndesebben osontunk ki.

– Kinga, gyere már! – tátogtam izgatottan. Kinga feltartotta az ujját, majd újra beleszólt a készülékbe.

– Köszönjük, hogy véleményével hozzájárult szolgáltatásunk tökéletesítéséhez. Kérjük, nyomja meg az egyes

gombot, ha megszakítja a hívást, vagy nyomja meg a kettes gombot az újabb értékeléshez.

Egy durva, igen hosszú gombnyomást követően Kinga letette a telefont, majd mielőtt Máday kijött volna a

szobájából, behúzta mögöttünk a lépcsőház ajtaját, és „egy szót se, mert lebukunk!!!” pillantással fordult felénk.

Óvatosan és szinte hangtalanul lépkedtünk le a lépcsőfokokon, és azért komolyan dicséretet érdemelünk, hogy

tizenkét végzős gimis nem vihogta végig ezt a szökési folyamatot. Volt bennünk akarat, az biztos.

– Várjatok – susogta Dave, és csak annyira nyitotta ki a földszinti ajtót, hogy kilessen. – Ott a recepciós.

 – A francba. Az beköp minket – rázta a fejét Ricsi.

– Az az ajtó hova vezet? – kérdezte Zsolti a másik irányba nézve.

 – Szerinted nálam van az épület tervrajza? – tettecsípőre a kezét Kinga.

–Téged ismerve még az is előfordulhat – sziszegte Zsolti halkan.

 – Ne röhögjetek már! –suttogtam, mert a lépcsőház a legkisebb zajtól is visszhangzott.

 – Menjünk arra –vonogatta a vállát Cortez, és előrement.

Valami személyzet által használatos helyiségen átérve egyenesen a konditeremhez jutottunk.

– Klassz –szólt Macu, ezúttal már normális hangfekvésben, mert messze voltunk a veszélytől. – Most gyúrhatunk.

 – Azta, súlyzók! – lelkesedett Zsolti.

– Az izomagy megszólalt – röhögte ki Ricsi.

 – Íífíj, de szép medence! – kiáltotta Virág, és valamennyien odafordultunk. A konditerem nyitott ajtaján át

megpillantottuk a medencét.

 – Akkor Hawaii! – kiáltotta Zsolti, és megindult a másik terem irányába.

Hát, izé. Tulajdonképpen, ha már beragadtunk a recepciós és Máday közé, akkor jobb helyet nem is kívánhattunk

volna magunknak. A medence körül lévő nyugágyakat összehúztuk egy körbe, leterítettük a szekrényen talált

törülközőkkel, és kényelmesen elhelyezkedtünk. ˆ

 – Ennél már csak az lett volna jobb, ha a konyhában kötünk ki –tűnődött Zsolti.

Én Cortez nyugágyán ültem, nekidőlve a mellkasának, miközben ő átfogta a derekamat. A rockerek fetrengtek,

Virág felhajtotta a farmerét, és a fűtött medence szélén ülve belelógatta a lábát a vízbe, a többiek pedig Kingát

faggatták a nem mindennapi akciójáról.

– De hogy jutott ilyen eszedbe? – kérdezte Macu csodálattal a szemében.

– Jó, bevallom, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok alternatív változattal készültem Máday leszereléséhez, de

meglepő módon már az első is működött. Nincs mese, zseniális vagyok – fényezte magát.

 – Miért készültél több verzióval? –vontam fel a szemöldököm. Azért Kinga ok nélkül nem ennyire jó fej, főleg,

ha lógásról vagy szabálysértésről van szó.

– Szerinted miért? – kérdezett vissza, aztán előszedett a zsebéből egy összehajtott papírt. – „Vond el a

felügyelőtanár figyelmét az osztálykiránduláson” – olvasta fel. – Nesze, felrakhatod a parafatáblára – hajította oda

Zsoltinak az év elején kihúzott balhéját. –Küldetés teljesítve. Nem meglepő módon – dünnyögte, aztán egy szolid,

de baromira visszhangzó tapssal díjaztuk, hogy megmentette az osztálykirándulásunkat.

 – Szomjas vagyok – jelentette be Andris, témát váltva.

–Igyál a medencéből – tanácsolta Robi, de mielőtt a rocker

klóros vizet ivott volna, Cortez felhívta a figyelmet a konditeremben lévő automatára. Hah! Volt élelmünk. Igaz,

hogy csak müzliszelet és ásványvíz, de az is több, mint a semmi.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján általában víz mellett kötünk ki az osztálykirándulások éjjelén. Mindegy, hogy

természetes vagy mesterséges. ˆ

 – Na, és most? – kérdezte Macu azon gondolkozva, hogy mit fogunk csinálni.

 –Csak dőlj hátra és napozz – tette a két karját a tarkója mögé Zsolti, és a plafont nézte.

– Juj, játsszunk valamit – csillant fel Virág szeme.

 – Mit szólsz a „lökjünk be a medencébe!” játékhoz? – vihogta Robi.

 – E-ee – rázta meg a fejét Virág, majd gyorsan feltápászkodott, és átült Ricsi nyugágyára.

 – Én tudok egy érdekes játékot – mondta Kinga. – Az a neve, hogy „könyörtelen igazság”.

 – Nem hangzik túl jól – húztam el a számat.

 – Na, játsszunk –mentek bele a fiúk rögtön, így hamar leszavaztak. Kinga szabályai szerint a következő a játék:

mindenkifeltesz egy kérdést, amire muszáj őszintén válaszolni.

 – És aki kamuzik? – kérdezte Ricsi.

 – Az én játékomban? Próbáld csak meg – húzta össze résnyire a szemét Kinga. Ebben volt valami. Ha Kinga a

játékvezető, akkor nem célszerű ködösíteni. – Rendben, én kezdem – jelentette ki Kinga. – Cortez, honnan a

beceneved? Felkeltél egy nap, és kitaláltad, hogy milyen menő néven szólítson a világ? – vigyorgott gúnyosan. Az

egész csapatunk egy emberként fordult Cortezhez, aki lesütött szemmel mosolygott.

 – Nem egy nagy sztori, semmi extra.

 – Az igazat! – förmedt rá türelmetlenül.

– Jó, nyugi – szólt rá nevetve. – Oké. Gyerekkoromban két latin-amerikai haverom volt, és egyszerűen Ádám

helyett Corteznek kezdtek el hívni, hogy ne lógjak ki közülük. Aztán valahogy rám ragadt.

 – Ennyi? – csodálkozott Kinga. –Ez a „menő nevem van” történeted?

 – Mit hittél, honnan van a nevem? – kérdezte Cortez.

 –Mit tudom én. Rólad legendák szólnak. Azt hittem, partra szálltál Mexikóban, és a lábaid előtt heverve

tiszteletbeli Cortezzé avattak – legyintett Kinga.

 – Sajnálom, hogy leromboltam a mítoszt – mondta Cortez, aki tényleg nem értette, hogy mi ez a nagy felhajtás

a nevével kapcsolatban.

 –Ennyi erővel akkor Ricardo is lehetnél – gondolkozott Ricsi.

 – Én nem akarok Ricardót – tettem fel a kezem. Mindannyian elnevettük magunkat. Érdekes. Sosem tudtam,

honnan van a beceneve, de most, hogy kiderült, rájöttem, ez teljesen logikus magyarázat, és sokkal emberibb, mint ha

például valaki csak úgy elkezdi így hívatni magát.

 – Oké, oké – tápászkodott fel Zsolti a nyugágyról. – Én kérdezek. Virág, valld be, hogy te küldted a

gesztenyepürét kilencedikben! Ugye?

 – Micsoda? Dehogy – kerekedett el a szemem, és valamennyien Virágot kezdtük védeni, aki viszont feltűnően

lapított.

 – Ssss – szólt ránk Kinga. – Hallgatunk, Virág.

– Öhm. Izé. Oki, én voltam – temette a tenyerébe az arcát. Tátott szájjal néztem rá.

 – Te? De hát azt mondtad, hogy nem!

 – Mindenki azt mondta – védte magát.

 – Miért nem mondtad el? – csodálkoztam.

 – Mert titok volt – mosolygott.

– Tudod, mennyit gondolkoztunk rajta? – háborodott fel Dave, aztán Zsoltira nézett. – Te honnan tudtad?

 – Gyanús volt, nagyon gyanús – vakargatta az állát.

 – Ricsi, te tudtál róla? – kérdezte Dave.

 –Nem. De ettem belőle.

 – Oké, ha már itt tartunk! – tettem fel az ujjam, jelezve, hogy nekem is lenne kérdésem. – Kinga, te neveztél be

a karaokéra, ugye?

 – Én nem – rázta meg a fejét. – És elhasználtad a kérdésed.

 –Ne már! Akkor ki volt az, aki miatt az egész suli előtt Taylor Swiftet kellett énekelnem? – sóhajtottam.

 – Én tudom – szólt Virág mosolyogva.

 – Én is – vonta meg a vállát Cortez. Fél percen belül kiderült, hogy rajtam kívül mindenki tudja. Óriási.

 – Mondjátok már meg – könyörögtem, és ahogy körbefordultam, egyvalaki nagyon gyanúsan vigyorgott. –

Ricsi!

– Nyugi, Ren.

– Te voltál!

 – Persze hogy én – vallotta be.

 – De miért?

 – Nem emlékszel? Aznap nálam volt a zenelejátszód, és a gagyi dalaidat hallgatva elegem lett a bénázásodból,

gondoltam, énekelj egyet Corteznek, hátha...

 – Kösz.

 – Hé, én mindig segítettelek.

– Tudom. Legalább jól énekeltem? – fordultam körbe. Na, erre mindenki eléggé elfoglalt lett hirtelen, összevissza

nézelődtek. Ennyit a csodás popkarrieremről.

– Én kérdezek – szólt Macu. – Ti, rockerek, mióta ismeritek egymást? – nézett Andrisékra, akik egymást lökdösve

próbáltak elférni a nyugágyon, amit mindketten kinéztek maguknak.

 – Amióta ez a baromállat a mellettem lévő szekrényt kapta – lökte oldalba Andris Robit.

 – Kilencedikben? – kérdezte Gábor.

– A fenét. Oviba’ – válaszolta. Döbbenten néztünk rájuk.

 – Ovi óta barátok vagytok? Deariiiii! – visongta Virág.

– Ja. Aztán nyomultunk együtt általánosban, francia csoportba kerültünk, és valaki – mutogatott Andris Robira –

kitalálta, hogy jelentkezzünk francia gimibe.

 – Hihetetlen – pislogott Kinga. –És mindkettőtöket felvették.

– Nem – szólt közbe Robi. –Andrist nem, őt visszahívták pótfelvételire, mert elcseszte a feladatot.

 – Akkor majdnem külön mentetek gimibe? – néztem rájuk szomorúan.Nem tudnám elképzelni őket egymás

nélkül.

 – Frászt. Ha a hülyét nem vették volna fel, akkor én se jöttem volna – vert bele egyet Robi Andris vállába. Ez

egy szép történet. Akkor is, ha a saját stílusukban tálalták. Mindannyian mosolyogva néztük, ahogyan

összeverekednek. Legalább négyéves koruk óta ismerik egymást. Wow. És még mindig olyanok, mint a

négyévesek. Dupla wow.

– Jó, jó! Én következem! – kért szót Dave. – Tegye fel a kezét, aki egyszer sem randizott Dinával.

Cortez és a kérdező Dave felrakták a karjukat, majd Gábor is.

– Jacques! – kaptam a szám elé a kezem.

 – Non, non! –kért szót vörös arccal, miközben mindenki szakadt a röhögéstől.Szegény Jacques megpróbálta

elmagyarázni, hogy ez kilencedikben történt, még nem értette jól a nyelvet, és azt hitte, Dina csak barátkozni akar

vele, úgyhogy elmentek sétálni suli után, de nem történt semmi.

– Akkor is randi! – nevetgélt Virág.

 – Mon Dieu – sóhajtotta Jacques.

 – Üdv a klubban –nyúlt előre Zsolti, és összepacsizott a franciával, aki továbbra is azzal védte magát, hogy ő

nem értett az egészből semmit, és nyomatékosan megkért minket, nehogy elmondjuk a barátnőjének.

 – Mit, hogy amikor még nem is ismerted Flórát, egy másik lánynyal sétáltál? – pislogott Zsolti. – Nyugi, Zsák, a

zűrös múltad nem derül ki, megtartjuk a titkod.

Ezután Jacques kérdezett: azt akarta tudni, hogy ki mit gondolt kilencedikben, az első nap végén.

 – Én azt, hogy valószínűleg Jacques egy szót sem értett abból, amit mondtam neki – emlékezett Gábor arra,

hogy anno magyarul beszélt Zsákhoz.

 –Első nap? –tűnődött Zsolti. – Dave-vel már a gólyatáborban jó haverok lettünk, úgyhogy első nap végén azon

agyaltam, hogy majd jól megszívatom.

 – Hé! – szólt rá Dave. – Ez kölcsönös volt!

– Én Kingától és Virágtól is frászt kaptam – ismertem be. – Virágtól, mert emós volt, Kingától meg, mert... hát, mert

akkor is ilyen volt. Ricsit viszont azonnal megkedveltem – emlékeztem vissza

 – Én is bírlak! –intett vihogva, és ha már úgyis mindenki rá figyelt, hátradőlt a nyugágyon, és az egyik raszta

tincsét tekergetve megszólalt: –Én első nap végén azt gondoltam, hogy jöjjön már Cortez, mert mindenki totál gyík.

 – Mér’ mondod? – lökte le Andris Robit a nyugágyról, a rocker pedig kifeküdt a kövön, közben pedig Macu

következett.

–Nekem nehezebb dolgom volt az első napomon, mert egy összeszokott társaságba kerültem.

 – Hogyhogy? – pislogott Virág.

– Tudod, én két évvel később jöttem – emlékeztette.

 – Uh, ja. Télleg’ –döbbent le totálisan, és úgy tűnt, a legtöbben megfeledkeztek arról, hogy először Arnold volt

az osztálytársunk... Szelektív memória. Csak arra emlékeznek, amire akarnak.

 –De az első benyomásom az volt, hogy itt senki nem normális, és baromira nem kedveltem Dave-et – vallott

színt.

 – Mert irigy voltál a Mac cuccaimra – mosolygott Dave.

 – Ugyanolyan cuccaink voltak, miért lettem volna irigy? – értetlenkedett Macu.

Ezután egy kisebb technikai vita vette kezdetét, amiből mi egy szót sem értettünk, különböző paraméterek és

specifikációk repkedtek a levegőben, és hálát adtunk Zsoltinak, aki végül egy „Mindkét iMan bekussol!" mondattal

csendre intette őket.

–Izé. Én első nap tudjátok, mit gondoltam? – pislogott Virág a szemüvege mögül.

 – Semmit? – kérdezett vissza Kinga gonosz mosollyal.

– De, de! Hogy izé. Remélem, sok jó barátom lesz – nézett végig rajtunk kedvesen, és ahogy összetalálkozott a

tekintetünk, egy pillanatra láttam magam előtt az alacsony, halálfejes csattal félretűzött hajú, fekete-fehér csíkos

kesztyűt viselő emómat, akivel végig msn-eztük a hétvégéket, Cortezről és Pete Wentzről álmodozva. Istenem, de

rég volt!

Amíg nosztalgiáztam, Andris és Robi azon vihogtak,hogy ők első nap végén mindenkit jól kibeszéltek és

kiröhögtek, főként az a-sokat. Jellemző. Már kilencedikben is fullhülyék voltak. ˆ

 –Én az első napon természetesen mindenkit jól megnéztem magamnak – mondta Kinga. – Ott volt a lehetetlen

emó, a flegma Neményi, a szerencsétlen Renáta, Andris és Robi, a két degenerált kocka, a szeretethiányos és

figyelemre éhes Zsolti, a deszkájával menőző Ricsi, a kütyüsznob Dave, a megszeppent francia és a hiányzó menő –

sorolt fel minket egyszuszra.

 – Én is ott voltam – tette fel a kezét Gábor.

 – De téged nem vettelek észre – vágta rá Kinga. Szegény Gábor unottan körbenézve megvonta a vállát, és

tovább figyelte a beszélgetést.

 – Cortez? –érdeklődött Dave.

 – Nekem szeptember nyolcadikán volt az első napom – mondta, nekem pedig a dátum hallatán is összerándult

a gyomrom.

– Ohóó – vigyorgott Zsolti. – A híres szeptember nyolcadika.

 – Télleg’! – nevetgélt Virág izgatottan. – Az milyen volt?

Szinte mindenki egyszerre hallgatott el, és fürkészve néztük

Cortezt, aki mögöttem ülve szorosabban fonta a kezét a derekam köré.

 –A gólyatáborban már mindenkit megismertem, akkor kialakult egy véleményem, úgyhogy az első napom

leginkább egy emberről szólt – kezdte, és ki sem kellett mondania, mindanynyian tudtuk, hogy rólam van szó.

Jacques izgatottan megkérdezte, hogy „Cortez mit gondolt rólam először”, én pedig az ujjaimat morzsolva vártam a

választ. Vajon hogy volt? Megláttuk egymást, és akkor bumm, első látásra? Mint a filmekben? Hamar kiderült, hogy

egyáltalán nem, Cortez ugyanis így folytatta.

 – Már aznap felidegesített.

 – Mi? – fordultam hátra hozzá. – Én? Mivel? Inkább te idegesítettél fel engem!

 – Viccelsz? – kérdezte a szemembe nézve. –Felmentem a lépcsőn, mindenki tök normális volt velem, odajöttek,

dumáltunk, te meg a szekrényednél álltál Virággal, és oda sem néztél. Bevonultál a terembe a könyveiddel, és

olvastál! – elevenítette fel a kilencedikes énemet.

 – Az eszedbe sem jutott, hogy nem mertem rád nézni?

 – Nem. Miért ne mertél volna?

 – Mert Renátáról beszélünk? – szólt közbe Kinga cinikusan.

– Jó, én csak azt láttam, hogy bunkó voltál – védte magát Cortez.

 –Én voltam bunkó? Bocs, odamentem volna köszönni, ha odaférek az őrjöngő tömegtől! – förmedtem rá

elképedve.

A vitánk elég szórakoztatóra sikeredett, a többiek mosolyogva meg röhögve hallgattak minket, mi azonban nem

zavartattuk magunkat.

 – Mert hozzád könnyen oda lehetett férni – akadt ki. – A szociopata Neményi állandóan a félméteres

körzetedben tartózkodott. Odamentem volna, de úgy nézett ki a társaságotok, mintha csak az csatlakozhatna,

akinek könyv van a kezében!

–Nem lett volna időd odajönni, mivel az árkádok alatt állva menőztél minden egyes szünetben!

 – Beszélgettem. Beszélgetésnek hívjuk.

 –Szóval erről maradtam le két évig –tűnődött Macu.

– Aha. Kábé – felelték a többiek tökéletesen egyszerre, miközben mi, Cortezzel tovább vitatkoztunk, és egyre

személyesebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Ki mit nem vett észre, ki mikor mit értett félre... Elvoltunk.

– Nem igaz, hogy nem vetted észre, miért segítek annyit irodalomból!

– Egy évig rajzszakkörre jártam, hogy ne bukj meg! – kontrázott.

– Tudod, mennyi apró jelet küldtem feléd? – kérdeztem sóhajtva.

 – Én meg egy jó nagyot. Ott lóg a nyakadban – bökött a nyakláncomon lógó gyűrűre, amihez azonnal

odakaptam. – Erre mit csináltál? Kitaláltál magadnak egy barátot!

 – Nekem legalább csak kitalált kapcsolatom volt – vágtam viszsza, mire Cortez óvatosan elmosolyodott.

 – Hé. Viki inkább csak haver volt, mint barátnő – szólt közbe Ricsi, Cortezt védve.

 – Akkor Cortez elég furcsán barátkozik – meredtem rá dühösen.

– Azért téged sem kell félteni. Neményi? Könyvtár? Rémlik? – csatlakozott Dave a „Team Cortezhez”. Na, ezt

megkaptam.

 – Nem segítenétek kicsit? – néztem dühösen Kingára és Virágra, akik szemmel láthatóan nem álltak ki

mellettem úgy, mint a fiúk Cortez mellett.

–Úúú. Izé. Én inkább kimaradnék ebből –mondta Virág kínosan. Hah. Gyáva. Végső kétségbeesésemben Kinga

tekintetét kerestem, aki viszont iszonyatosan élvezte a meghurcolásomat.

 –Nézd, Renáta, éppen itt volt az ideje, hogy visszamenőleg közöljük, mindent elszúrtál, amit csak lehetett.

 – Én??? – tártam szét a karom „ezt nem hiszem el!” mozdulattal.

 – Igen, te – bólogattak sorban. Még Jacques is. Az áruló!

– Ez nem igaz! Mindent megtettem, amit csak lehetett! Deszkázni tanultam, gitárral szórakoztam, aggódtam, amikor

eltörte a lábát, aztán barátnője lett, közben a szilveszter, és utána a lánc, de nem jelentkezett egész nyáron, elküldött a

francba... – panaszoltam sorban az évek alatt felgyülemlett sérelmeimet.

Ricsi felállt a nyugágyról, és a karomat megragadva felhúzott magával, de nem is figyeltem a mozdulatait, csak

hagytam, hogy vezessen, és miközben tovább soroltam az „igenis Cortez hibázott” érveimet, követtem a lépteit,

teljesen belemerülve a szónoklatomba.

 – Ren – nézett a szemembe Ricsi, amikor megállított magával szemben. – Tudod, hogy végig drukkoltunk

nektek. És most, hogy már tökre minden rendben van, a sokéves bénázásodért mindenki nevében tartozom ezzel.

 – Mivel? – csodálkoztam, Ricsi pedig röhögve meglökte a vállam, mire hátraléptem... Oda, ahol már nem volt

többé talaj.

Ruhában, cipőben, úgy, ahogy voltam, belezuhantam a medencébe, és pech, hogy még az orromat sem tudtam

befogni, olyan hirtelen történt. A ruhám súlya és a lökés lehúzott a medence aljára, én pedig reflexből felrúgtam

magam, és prüszkölve, a vizes hajamat hátrafésülve bukkantam fel a vízből, totálisan ledöbbenve. Amúgy a víz az

államig ért, úgyhogy nem fenyegetett nagy veszély.

A többiek mindannyian felpattantak, és a medence szélén állva néztek utánam.

 – Nem hiszem el, hogy belöktél! – néztem fel Ricsire ámultán.

 – Mert megérdemelted – mosolygott. A medence szélén álló osztálytársaim valamennyien egyetértő

bólogatással jelezték, hogy évek óta ilyesmiről fantáziáltak, amikor már nem bírták idegekkel a lúzerkedésemet.

Ahogy végignéztem az elégedett arcokon, hirtelen felnevettem, és a vizes hajamba túrva megráztam a fejem.

– Jó, talán egy kicsit igazatok van. Sok mindent elszúrtam. És ezt – csaptam a víz felszínére – megérdemeltem.

Cortez mosolyogva leguggolt a medence szélére, és a kezét nyújtotta, hogy kihúzzon.

 – Azért ez nem igazság – néztem fel rá. – Te is egy csomó mindent elszúrtál, mégis csak rajtam állnak bosszút.

 –Hát, ha ettől jobban érzed magad –sóhajtotta, én pedig szorosan behunytam a szemem, mert a következő

pillanatban Cortez beugrott a vízbe mellém.

A parton lévő társaság hangos röhögéssel és fúttyögéssel reagálta le a történéseket, és úgy láttam, hogy

elégedettek. Ez mégiscsak így volt korrekt.

Cortez a vizes tincseit kifésülte a homlokából, megragadta a derekam, és magához húzott a vízben, a medence

hullámai tükröződtek az arcán. Erről eszembe jutott, hogy enyhén szólva szerelmes vagyok... ˆ Átkulcsoltam a

karomat a nyaka körül, és hagytam, hogy hosszasan megcsókoljon. –Érdekel, hogy mivel idegesítettél fel az első

naptól kezdve? – suttogta halkan.

 – Igen – bólintottam bele a vízbe az állammal.

– Oké. Idegesített, hogy nem köszöntél. Idegesített, hogy jól elvoltál. Idegesített, hogy nem röhögtél azon, amin mi

röhögtünk. Idegesített, hogy csak olvastál, és semmi más nem érdekelt. Idegesített, hogy kedvelted Neményit és jól

éreztedmagad vele. Idegesített, hogy előttem ültél. Idegesített, hogy láttalak a szünetekben az udvaron. Idegesített,

hogy amikor nem láttalak, kerestelek. Idegesített, hogy tetszettél. Idegesített, hogy olyan lánynak tűntél, aki soha

nem foglalkozna velem. Aztán rohadtul idegesített, hogy beléd estem – fejezte be halkan, én pedig tágra nyílt

szemmel néztem rá.

– Ez mikor történt? – kérdeztem vékony, még számomra is ismeretlen hangon.

– Folyamatosan.

Cortez megsimította az arcom, aztán még egyszer megcsókolt, amibe annyira belevesztem, hogy úgy éreztem,

csupán ketten vagyunk a világon. De nem ketten voltunk.

A következő pillanatban ugyanis a többiek felfogták a szituációban rejlő „fűtött medence, ergo partiiiiiii"

lehetőségét, és miután Macu benyomta a telefonját, felcsendült a Bünk 182 First Datecímű dala, mire Zsolti kicsit

elragadtatta magát, és a zenétől felspannolva megragadta a mellette álló karját, és egyszerűen behajította a vízbe.

Pechére ez Kinga volt. Cortezzel odakaptuk a fejünket, és vártuk, hogy Kinga felbukkanjon a vízből. Levegőért

kapkodva, dús, barna haját hátrasimítva, sűrűn pislogva nézett fel a medencéből, a ruhája lebegve terült szét

körülötte a vízben.

 – Idióta! – prüszkölte meglepetten.

 – Elnézést, Zsolti, de ezt azért nem hagyhatom – lépett Dave udvariasan Zsoltihoz, úgy érezve, hogy meg kell

védenie a barátnőjét.

 – Ne hülyülj már – veregette meg Zsolti a vállát, amolyan „haver, ne szólj bele” mozdulattal.

 – Komolyan, ez azért durva volt – próbálkozott Dave tovább.

– Jó, igazad van – sóhajtotta Zsolti. – Hol vannak a kütyüid?

 – A nyugágyon, miért? –érdeklődött Dave, de választ már nem kapott, mert Zsolti nyugodt szívvel lökte a

barátnője után a medencébe.

Kinga unottan álldogált a derékig érő vízben, és megvárta, hogy Dave feljöjjön.

 –Nagyszerűen megvédtél – dünnyögte.

 – Víz ment az orromba – rázta a fejét Dave, és olyan hangokat hallatott, mint pl. „krghhhh”.

– Na, jól van, Zsolti! – üvöltött rá Kinga mérgesen. – Ugrasz magadtól vagy lökjelek? – ragadta meg a korlátot.

Zsolti vihogva nekifutott, és „muhahaha” kiáltással nekirohant.

A „Zsolti bomba” úgy csapódott be a medence közepébe, hogy az általa generált hullám felcsapott az arcomig.

Amikor Zsolti feljött a vízből, épphogy csak levegőt tudott venni, mert a következő pillanatban Kinga és Dave

egyszerre nyúltak a fejéhez és nyomták vissza, hogy még „gondolkozzon egy kicsit”.

 – Na, milyen a víz? – guggolt le Ricsi a medence széléhez.

– Klassz – biccentettem. – Segíts kimászni – nyújtottam a kezem, Ricsi pedig gyanútlanul megfogta a karom, és

húzni kezdett.

 – Vagy – jutott „hirtelen” eszembe – inkább nézd meg te is – markoltam meg szorosan a kezét, és egy határozott

mozdulattal megrántottam, mire a raszta elveszítette az egyensúlyát, és előredőlve beleborult a vízbe.

Ricsi felrúgta magát a medence aljáról, és röhögve csapkodta a víz felszínét, valamint fröcskölt engem megállás

nélkül.

Na most, egy társaság hat tagja a vízben, hat a medence szélén. Mi lesz ebből? Természetesen óriási medencés buli.

A következő pillanatban Andris és Robi egyszerre szaladtak neki, és úgy, ahogy voltak, pulcsiban, farmerben,

bakancsban ugrottak bele a vízbe, és hatalmas csapódással merültek alá. Ricsi kimászott a lépcsőn, csuromvizesen

lerúgta magáról az adidas cipőjét, levette a pulcsiját és pólóját, lazán félredobta, aztán úgy döntött, hogy visszamegy

a vízbe. Csak közben feltűnt neki, hogy Gábor ott álldogál.

 – Na, ne szórakozz már, ez csak víz – állt meg mellette, és egy laza „mi van veled, semmi?” mozdulattal

meglökte a vállát. Gábor a levegőben azt visította, hogy nem tud úszni, aztán elmerült. Mondjuk, a víz nem volt

mély, így simán fel tudott állni benne, azonban a rockerek úgy ítélték meg a helyzetet, hogy ki kell menteni,

csapkodva odaúsztak, szegény Gábort összevissza rángatták, végül kilökték a medence szélére, és kimásztak hozzá.

Gábor értetlenül meredt a két, fölé hajoló rockerre, akik a mellkasát nyomkodták.

 – Pontosan mit csináltok? –érdeklődött.

 –Elsősegély! – felelte Andris. – Egy-két-há – nehezedett rá újra Gábor bordáira.

 – De élek! – tette fel a kezét.

– Ja! Jó! – bólintott össze Andris és Robi, majd a megmentett Gábort otthagyva a medence szélén, visszaugrottak a

vízbe.

Kinga és Zsolti egymást fröcskölte, Macu egy „jövöök” kiáltással éppen beugrott utánunk, Jacques pedig a lépcsőn

lépkedett lassan lefelé. A farmerje már a térdéig vizes volt.

 – Ember, mit csinálsz, megmártózol? – röhögte ki Ricsi.

 – Oui – bólintott.

 – Ez hülye – vihogott, aztán Jacques-ot elkapták a rockerek, és lerántották a víz alá.

A srácok kimásztak a vízből, nekifutottak, ugrottak, becsapódtak, közben meg ment a röhögés, a fröcskölés, a

medence szélén gyűltek a vizes pulcsik és a fiúk pólói hanyagul szétdobálva. Virág megállás nélkül fotózott, és

továbbnyomta Macu telefonját, ha zeneváltást kért valamelyikünk. Viszont miután Ricsi elkapta Virágot, gyorsan

letette a telefont az egyik nyugágyra (köszönet a zenéért, amit beállított afféle hangulatfokozóként), és végül az

utolsó száraz osztálytársunk is a medencében landolt. Virág az orrát befogva, Ricsi kezét markolászva, szorosan

lehunyt szemmel merült alá, és nevetve bukkant fel, ami miatt rengeteg vizet nyelt.

 – Jól vagy? –kérdeztem, a lépcső felé húzva. Közben elhaladtunk Gábor és Jacques mellett, akik egy-egy

műanyag széket állítottak a medence sekély részébe, úgyhogy ők tulajdonképpen a vízben ültek.

Kimásztam, megfogtam Virág felém nyújtott karját, és kihúztam a medencéből, majd miután kellőképpen

kinevettük magunkat azon, hogy tocsog a ruhánk és brutálisan elkenődött a szemfestékünk, egymás kezét fogva

ugrottunk vissza a vízbe.

 – Most vigyázzatok – ült ki Zsolti a partra, és megragadta a csuromvizes pólójának az alját. –Elképzelhető,

hogy egyesek megvakulnak, ha megpillantják a csodálatosan kidolgozott felsőtestemet.

 – Igyekszünk nem nézni – ígértem meg hangosan nevetve.

 – Ti tudjátok. Én szóltam – kapta le a pólóját.

– Neee! A szemem! Nem látok! – hülyült Andris, és belesétált a medencébe.

Kiültem a lépcsőre, de a fűtött medencének hála nem fenyegetett az a veszély, hogy megfázom. Kinga a lógó

ruháiban lépkedett felém, és tenyerébe fogva próbálta kinyomkodni a hajából a vizet, aztán leült mellém.

 – Hogy lehet, hogy neked még mindig jó a sminked? – néztem rá, és el tudtam képzelni, hogy én hogy

festhetek.

– Vízálló –magyarázta meg egyszerűen.

– Okos – biccentettem, óvatosan elhúzva az ujjam a szemem alatt. Amúgy már tökmindegy volt. – Hihetetlen, hogy

csütörtökön van az utolsó napunk –meredtem magam elé, a többiek őrjöngését figyelve.

 – Egyedül hagyjalak a nyomott gondolataiddal és a szenvedéseddel? –érdeklődött.

 – Nem, nem. Csak eszembe jutott, hogy milyen gyorsan eltelt ez a négy év.

 – Neked gyorsan telt, hiszen minden napod ugyanolyan volt –alázott le kedvesen, mire jóízűen felnevettem.

Kinga megenyhülten fordult felém, és a víz felszínét „söpörve” elgondolkozott. – Jó, elismerem, voltak jó

pillanataink együtt – fordult körbe.

– Hoppá! – kerekedett el a szemem, ahogyan az arcába néztem. – Csak nem könnyes valakinek a tekintete?

– Renáta, mit gondolsz? Hogy majd te szépeket mondasz, én pedig elsírom magam? Térjél már észhez, klóros

vízben fürdünk, minden bizonnyal szemirritációm van – ripakodott rám.

–Jó, azt hittem, legalább te is tanultál tőlem valamit az elmúlt években – biggyesztettem le a számat. Mert én

rengeteget tanultam Kingától, és jó lenne, ha valamivel viszonozhatnám neki. Mondjuk, milyen klassz lenne, ha a

barátságunk hatására például lennének érzései. Á, csak egy álom. ˆ

–Nem hinném, hogy tanultam tőled bármit is, de azért majd benézek a kurzusodra, ahol vendégelőadást tartasz

lúzerségből – csapkodta meg a vizes vállamat.

– Én is szeretlek, Kinga! – biccentettem.

 – A barátod a Mr. Visegrád címre pályázik? – nézett Kinga Cortez felé, aki a másik oldalon, lazán ült a

medence szélén, farmerben, a nyakában egy bőrlánccal.

– Jaa – néztem rá. –Nem, ő így néz ki, amikor csak úgy üldögél – legyintettem mellékesen.

 – Na, akkor most rúgok a levegőbe ugrás közben. Ezt figyeljétek, Bruce Lee-póz! – futott neki egy újabb

ugrásnak Zsolti. Remekül sikerült, megtapsoltuk.

Talán feltűnt Mádaynak, hogy túl csendes a folyosó, talán az uszoda felett lakók panaszkodtak a zajra és avidám

punk-rock zenére, esetleg kihallatszott a recepcióig a ricsajunk, de amikor Zsolti éppen Jean Claude Van Dammepózban ugrott a vízbe, Macu telefonjából a Less Than Jaké All My Fricnds Arc Metalhcads című dala üvöltött

(amúgy klassz szám), és mindenki vagy röhögött, vagy csapkodott, vagy fröcskölt, kinyílt az ajtó...

 – Uppsz! – harapta be a száját Virág. És ezzel mindent elmondott.

Máday és a recepciós szikrázó tekintettel, enyhén idegbetegen nézték a társaságot.

– Csokoládé! – bukott fel Zsolti a víz alól. – Meg tetszik mártózni? –érdeklődött.

 –Egy teljes percetek van, hogy kiszálljatok a vízből! – közölte Máday halkan, de a hangjában ott bujkált

valami, ami miatt valamennyien szót fogadtunk.

Úgy negyven másodperc alatt mindenki a medence szélén volt, Macu kinyomta a telefonját, és egymásnak

adogattuk az útközben a padlóról felszedett ruhadarabokat.

 – Bakancsban? – hüledezett a recepciós, amikor meglátta a vizes rockereket. – Ruhában? Úszósapka nélkül?

Műanyag székek a vízben? A törölközők szanaszét! A wellness részleg zárása után! –kapkodta a levegőt.

– Jó, ez így durván hangzik, de mentségünkre legyen mondva, hogy az italautomatát rendeltetésszerűen

használtuk – kezdte Dave.

 – Felmayer, hallgass! – förmedt rá Máday.

– Nos – köszörülte meg a torkát a recepciós. – Most hajnali negyed öt van –ellenőrizte az óráját.

– Negyed öt? Jó sokáig pancsoltunk – röhögte el magát Macu.

 – Még egy szót hallok, és lesz itt pancsolás! – üvöltött rá Máday.

 – Szállodánk köszöni a látogatást, örülnénk, ha a jövőben iskolájuk elkerülné a hotelünket, és nyomatékosan

megkérem, hogy diákjaival együtt reggel hat óra nulla-nullakor hagyják el a szobákat.

 – Hé, de jár reggeli! – háborodott fel Ricsi.

 – Ne most – suttogta Kinga.

 – Szállodánknak nincs szüksége huligánokra! –nézett végig rajtunk a recepciós, mintha tényleg bűnözők

lennénk. Erre viszont már Máday is odakapta a fejét.

– Na, azért ne essünk túlzásba. Pár gimnazista eltöltött itt néhány órát – vett minket a védelmébe, mire

mindannyian elkerekedett szemmel néztünk rá.

 – Ruhában fürödtek, és megrongálták a berendezést!

 – Hála a jó égnek, hogy ruhában fürödtek – dünnyögte Máday. –Ami pedig a berendezést illeti: két műanyag

szék van a vízben. Nem hinném, hogy ettől huligánok lennének!

 –Nézze meg, hogy szétdobálták a törülközőket!

– Amik a vendégeknek vannak fenntartva! Ezek a gyerekek pedig vendégek! – vágta rá Máday gorombán.

 – Megkérném önöket, hogy reggel hatkor távozzanak! – sziszegte a recepciós dühösen.

 – Megyünk is! – bólintott Máday.

– Ja, amúgy meg tré a hely – bólogatott Macu.

 – Fiam – fordult felé Máday, amolyan „erre semmi szükség" pillantással.

 – Elnézést – értette meg a célzást Macu.

– Na, nyomás! – tapsolt az igazgatóhelyettes, mi pedig mindanynyian megindultunk.

Csuromvizesen baktattunk a szobánkig, Máday mentelöl, mi pedig szótlanul követtük.

 – Haragudni tetszik ránk? – gyorsította fel a lépteit Zsolti, hogy beérje a feldúlt igazgatóhelyettest.

 – Nem – sóhajtotta. –Egy végzős osztálykiránduláson mindenre fel kell készülni, a lényeg, hogy nem mentetek

messzire, nem volt alkohol és mindenki jól van... – sóhajtotta. –Régóta vagyok a pályán, ez egy nagyszerű

eredmény.

 – Köszönjük – motyogtuk.

 – Mellesleg – nézett végig rajtunk a tizenkettedik év végére teljesen megtört igazgatóhelyettes. – Akárki is

intézte a telefonos elégedettségi automatát, még én is elismerem, hogy ötletes volt.

Nevetve bólogattunk, aztán vizesen visszasiettünk a szobákba. Miután becsukódtak az ajtók, egyszerre berregtek fel

a hajszárítók. Nincs mese, ha mindjárt indulunk, akkor meg kell szárítani a hajat, és khm... a cipőket is.

Amíg Virággal Kinga loboncát segítettünk szárazzá varázsolni, megállás nélkül röhögtünk az elmúlt órákon, és

teljesen odavoltunk azért, hogy Máday végül kiütötte a „jófejségi” szintet.

Viszont reggel hatkor valóban kirúgtak minket. Szegény Haller egyáltalán nem értette, hogy mire ez a nagy sietség,

és ásítozva kifogásolta a bánásmódot, valamint, hogy lespórolták a reggelit.

– Hát, igen. Goromba egy hely ez – álldogált mellette Zsolti a fejét csóválva.

 – Na, menjünk innen haza! – szólt Máday.

 –Mit műveltetek? –forgatta a fejét az ofő.

 – Miiii? Mi semmit –emelte fel a kezét Ricsi védekezően, és elindultunk a hajnali hűvösben. Szó szerint kitettek

minket. ˆ

Sajnos a hajóra órákat kellett volna várni, de mivel a rockerek és Gábor is vizes maradt kicsit, a buszállomásra

mentünk, és így sokkal hamarabb megérkeztünk, mint szerettünk volna. A Batthyány téren sok sikert kívántam

Gábornak, aki ugyebár a hajón maradt táskájáról próbált érdeklődni Dave-vel, Kingával és Jacques-kal, aztán

elköszöntünk a többiektől is, és Cortezzel

együtt hazaindultam. A „vitánk” utólag már szörnyen viccesnek tűnt, úgyhogy miközben a dombos utcán sétáltunk

felfelé, átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és megállás nélkül nevettünk a történteken.

 –Van valami, amiért még mindig haragszol az elmúlt évekből? – néztem a szemébe, amikor megálltunk a

kapunkban.

 – Nem. Nincs –szólt őszintén, némi töprengés után. – Neked?

– Azt hiszem, nincs – ismertem be, és komolyan is gondoltam.

 – Viszont – tettem hozzá, amolyan „azért ne nyugodj meg” pillantással – nehogy azt hidd, hogy Benoît nem

jelentett nekem sokat.

– Gondolom. De a te kitalált barátodat Jérome-nak hívták... – emlékeztetett mosolyogva.

 – Részletkérdés – nevettem el magam, aztán a vállába fúrva az arcom, szorosan átöleltem. – Örülök, hogy az

elmúlt négy évem minden egyes napja rólad szólt – suttogtam alig hallhatóan. Cortez kissé eltolt magától, hogy a

szemembe tudjon nézni, majd hosszasan megcsókolt, engem pedig elöntött a forróság a hajnali hűvösben. Azt

hiszem, ezt végleg megbeszéltük.

Anyu arcára nem kis meglepettség ült ki, amikor beléptem az ajtón.

 – Már vége is a kirándulásnak? – csodálkozott.

 – Igen, eddig tartott – ködösítettem.

 – Hamar megjöttél. Na, és milyen volt?

 – Elég vizes – nevettem el magam zavartan.

 – Visegrádon esett? – kattintgatott a laptopján, mire megráztam a fejem.

 – Nem, nem esett – mosolyogtam.

A nap hátralévő részében felváltva pihentem és tanultam, aztán meg kellett magyaráznom anyunak, hogy mit keres

a holmijaim között egy karton cigi és két doboz sör. A szüleim már-már azt hitték, hogy hirtelen zülleni kezdtem,

ráadásul rögtön nagyban játszom, de ki kellett őket ábrándítanom, hogy nem, az nem az enyém, sőt a tulajdonosai

sem használták fel. Anyuéknak lassanel kell fogadniuk, hogy a kamaszkorom eltelt apróbb kihágásokkal, rengeteg

sírással és komoly balhé nélkül. Ezek kimaradtak. Helyette olvastam sok jó könyvet, szereztem igazi, pótolhatatlan

és felbecsülhetetlen barátokat és Cortezt. Aki most már biztos, hogy kilencedik óta érdeklődik irántam. Hah! ˆ

Este, hullafáradtan még megnéztem a netet, mert sejtettem, hogy töltöttek fel kirándulós képeket a többiek, úgyhogy

mielőtt leragadt volna a szemem, átnéztem a fotókat. Hát, kábé ilyenek lettek: a hajón próbáljuk kiszedni a beszorult

telefont. Andris és Robi metálvillát mutat az idős társaság felé. Kinga és Dave pózolnak a csini, hajókázós

szerkójukban. Cortez vállára hajtom a fejem, mellettünk Virág zöld arccal mosolyog, Ricsi pedig zenét hallgat.

Mindenki ideges a telefon miatt. Aztán csoportkép a visegrádi várnál. Kinga idegenvezetőként magyaráz,Dave,

Gábor és Jacques az ofővel együtt figyelik, a háttérben a többiek röhögnek, egy kéz pedig bemutat (?). Megérkezés a

szállásra. Zsolti a szobájukban széttöri a pótágyat. Andris befekszik az ágyneműtartóba, Robi ráül, és nem akarja

kiengedni. Cortez az ablakban ül, Ricsi tévézik, Virág az ágyon fekve lábait a plafon felé tartja, én meg anyuval

beszélek telefonon. Haller a fiúk szobájában tart eligazítást, Gábor mogyorót eszik unottan. A következő képek pedig

már éjszaka készültek. Cortezzel a vízben, egymást átölelve állunk, a háttérben Kinga esik be a medencébe. Andris és

Robi ruhában a vízben, szájukban elázott szál cigi lóg. Cortez a medence szélén (még pólóban!), Virág a víz alatt,

Ricsi utánanyúl, hogy kihúzza. Kinga és Zsolti fröcskölik egymást. Dave a szupervízálló búváróráját mutatja

Gábornak, akinek viszont beázott a karórája. A fiúk a levegőben, éppen ugrás közben. Én, ahogy a felém hajított vizes

Metallica pulcsit emelem fel fintorogva és dobom félre. Jacques a medencébe rakott műanyag széken ücsörög, és

valamin nagyon nevet. A háttérben Ricsi klóros vizet köp. Kinga csuromvizesen átöleli Dave-et. Virág nem lát a

szemüvegén, mert rászáradtak a cseppek. És végül reggel egy csoportkép, ahogyan fáradtan, álmosan, nyűgösen, de

változatlan jókedvvelvigyorgunk a hotel előtt, ahonnan örökre kitiltottak minket. Mi, tizenketten, bal oldalon az ofő,

középen pedig Máday. Aki most már közénk tartozik. Le sem tagadhatja. ˆ

Osztálykirándulás: 5/5*’* – no comment. De tényleg.

Feltöltött fotók: 5/5 – hírnevünk szokás szerint megelőzött minket, annyi komment és lájk érkezett a feltöltött

képekre, hogy mire holnap bemegyünk a suliba, ezer százalék, hogy mindenki tudni fog a kirándulásunkról. ˆ

Cortez: 5/5*** –hű.

Álmos: 5/1* –kidőltem.

Május 3., csütörtök