Valaki le tudná nekem irni a Szent Johanna Gimi 8/2- ből a május 2 és 7 közötti napokat? Pontosan ahogy a könyvben van.

nekem is pont hiányzik az a rész belöle :o

valaki ha tudja küldje el légyszives :) :/

Május 3., csütörtök

És elérkezett a nap, amit minden diák egy kicsit vár is meg nem is. Az utolsó, ballagás előtti tanítási nap, amiben a "tanítás" szó már csak formalitás, merthogy egy iskoláról van szó. Reggel a telefonom ébresztője előtt magától felpattant a szemem, és az éjjeliszekrényem órájára nézve rájöttem, legalább annyira izgatott vagyok, mint amikor első nap mentem a Szent Johannába. Miután elkészültem (póló, kardigán, szoknya és tavaszi csizma, kiegészítőkkel), felkaptam a táskám (szinte üres volt :(), és lementem a lépcsőn. Anyu és apu az étkezőasztalnál ültek, mindketten a saját laptopjukon pötyögtek. Az én kis droid családom. Töltöttem magamnak egy csésze cukros-tejes kávélöttyöt, és hatalmasat sóhajtva ültem le velük szemben.

-Hjaj - mondtam sokadszorra, mire végre lecsukták a laptopok fedelét, és kérdőn néztek rám. - Utoljára vagyok gimnazista, figyelnétekba sóhajtozásomra? Kamaszkorom utolsó percei ezek - vágtam a fejükhöz, hogy figyelmetlen szülők. Anyu mosolyogva bólintott, apu meg szokásos "fura a gyerek" nézéssel ajándékozott meg, miközben elhadartam, hogy mennyi minden kavarog bennem. Érzések, emlékek, boldog és kemény pillanatok, valamint a reggeli croissant és kávé. - És hát, eltelt - dőltem hátra a széken.

A kamaszkezelő könyvek mindig problémás, deviáns és renitens gyerekekről írnak, anyuék végigböngészték az elmúlt években az összes szakkönyvet, de általában soha, semmit nem találtak rám vonatkozóan. A szüleim túlélték a "zűrös" időszakomat, és mentségükre legyen mondva, mindent megtettek azért, hogy kiegyensúlyozott kamasz legyek. Igaz, sokszor csak némán támogattak, mert fogalmuk sem volt, hogyan reagáljanak egy-egy kirohanásomra, lépésemre vagy éppen sírógörcsömre. A könyvek segítettek volna, ha, mondjuk, kirámolok egy éjjel-nappalit, de egy kamaszkezelőben sem szerepel a "csendes gyerek, sokat olvas, sokat sír" helyzet megoldása. Mindegy, túl vagyunk rajta, és így, utólag, azt hiszem, minden elismerésem anyuéknak, tökéletesen csinálták. Mondjuk, kicsivel kevesebb netkorlátozást elviseltem volna, akkoriban ezt igazán nagy igazságtalanságnak éltem meg, de ma már, tizennyolc felett azt mondom, jobb, hogy nem néztem végig a gimit.

7-es vagyok, folytatom

Sok mindenről maradtam volna le. Könyvekről, közös programokról, a kertben olvasásrol, a kutyasétáltatásról Virággal, magazinok lapozgatásáról... az életemről. Ilyen mély gondolatokkal hajtottam fel a maradék kávémat, közben pedig megnéztem az sms-t, amit Cortez küldött. Azt írta, elaludt, találkozzunk a suliban.

- Biztosan sokáig tanult - bólogatott anyu megértően.

- Vaaagy - vágtam rá mosolyogva - hajnalig amerikai focit nézett - Oké, a szüleim nagyon kedvelik Cortezt, és imádják, ahogy hozzám viszonyul, de azért időnként kénytelen vagyok megvédeni a becsületét, és mielőtt szentté avatnák, felvilágosítom őket, hogy Cortez azért Cortez maradt, ergo nem hajtja túl magát, ha a suliról van szó.

Felkaptam a konyhapultról az utolsó jogos uzsonnámat (májkrémes szendvics, fél paprikával. Bah!), és elköszöntem a szüleimtől.

- Reni - szólt utánam apu. - Szeretnéd, hogy az utolsó napod überciki legyen, és apukád vigyen iskolába? - ajánlotta fel kedvesen.

- Igen! - csillant fel a szemem. - Szeretnék utoljára egy nagyot égni - vicceltem, mert persze már egyáltalán nem tartottam cikinek, ha apu eldob a suliig. Az ember kinövi az ilyesmit. Fogalmam sincs, tizenegyedikben miért éreztem kellemetlennek és miért fagyoskodtam inkább reggelente. Néha az ember idő előtt szeretne felnőni és önállóságot mutatni. Most meg, mindennek a végén azt kívánom, bárcsak gyerek lehetnék még egy kicsit.

Az anyósülésen ülve, a szélvédőn át néztem a tavaszi napsütést, apu pedig csendben vezetett mellettem. A Szent Johanna környékén mindenfelől diákok igyekeztek a suliba, és ahogy apu lelassított, hirtelen óriási gombócot éreztem a torkomban. Kitette az indexet, de sajnos nem volt sok időnk búcsúzkodni, mert mögöttünk egy busz várakozott egy türelmetlen sofőrrel és rengeteg türelmetlen utassal.

- Pattanj ki gyorsan - hajolt oda hozzám apu, és adtam neki egy gyors puszit. - Reni - szólt utánam, mire a nyitott ajtóból visszanéztem. - Nehogy elhányd magad. - Szomorú mosollyal bólintottam, és alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Kilencedik első napján ezzel a tanáccsal rakott ki ugyanazon a helyen, mint a mai, utolsó napon.