Az baj, ha könyvemben amit írok a fő (bb) szereplőket nem ölöm meg csak úgy csinálok?

Nem pusztán attól lesz egy könyv jó, hogy hullanak a karakterek mint a legyek. A katarzis nem így működik.

A katarzis abból lesz, hogy motivációk és körülmények feszülnek egymás ellen, majd így vagy úgy lezárul a helyzet.

Hogy ez nálad a történet szempontjából hogyan szükségszerű, azt a cselekmény határozza meg.

Pl. egy olyan világban, ahol az élet elviselhetetlen, embertelenül megalázó, ott még 30-40 év vegetálásra kényszeríteni egy halni vágyó valakit iszonyatos dráma.

Sőt, a halhatatlanság kiválló dráma forrás.

Az A.I. mesterséges intelligencia című film megvan? (spoiler: A robot kisgyerek túlélni nem csak a saját szüleit, de az egész civilizációt is. De ő még mindig az édesanyját szeretné maga mellett tudni. Abszurd helyzet, igaz?)

Egyébként ha a karakter (és az olvasó) halottnak hisz valakit, az ugyanolyan dráma, mintha tényleg meghalna. Ugyanúgy meg kell írni az érzelmi hullámvasutat, a reakciókat. Csak utánna van még egy plusz tánc, amikor rájönnek, és le kell játszani a váratlan viszontlátást is.

A másodiknak igaza van, de a kérdés arra enged következtetni, hogy a cselekmény megkövetelne némi halált, mégsem történik meg. Illetve ezt nem is egyszer játszaná el a kérdező. Jól sejtem?

Mert ez az, amit nem. Az olvasó így nem fog izgulni, mert a "halálnak" nem lesz súlya, aki fontos, úgyis túléli. A cselekmény meg egy idő után igazodni fog az ilyen utánfutó-karakterekhez. A nyírd ki a kedvenceidet szabály még mindig érvényes.

Más kérdés, persze, ha én értettem féle, és a második válaszadó hozzászólása van életben, azaz egyszerűen csak azoknak kell meghalniuk, akiknél ez a cselekmény szempontjából lényeges. A halál nem valami "menő" dolog, minél több, annál felkapottabb a regény, egyszerűen a történet szerves részét kell képezze. Viszont a visszatérést bemutatni, és adott esetben többször... kényes téma. Nagyon könnyen parodisztikussá fajulhat, hogy ő sem halt meg, meg ő sem, sőt, még ő sem...