Hogy tetszik a könyvem? Olvasnátok tovább?

Itt egy rövid részlet:

Titokzatos megbízatás

Az iroda berendezésein megcsillant a hold fénye, mely az ablakon beszűrődve, hasított át a sötét szobán. A kegyetlenül hulló eső zúgása félelem ízével szórta be az éjszakát. A férfi ott ült a szoba egy sarkában, fejét íróasztalára hajtva, aludt, de ekkor valamiféle hangra lett figyelmes, mintha a fején kalapálnának egy gumibottal. Lustán felemelte álomtól elnehezedett fejét, és szétnézett a szobában. Amire számított: semmi, a helyiség üres, ő egyedül van. Visszahelyezte fejét a kényelmes jegyzettömbre, és lehunyta szemeit. Nem tudott elaludni, újra figyelmes lett a tompa hangra, amely a szoba végéből áramlott, de most már rájött, hogy mi az, valaki kopogott az ajtón.

A közepes termetű, barna, homlokig érő hajú, Robert Crawford, aki mellesleg egy magánnyomozó, most, elszánta magát és álmosan felállt az íróasztalától, hol fáradtságának köszönhetően munka közben aludt el. Hátra tolta nyikorgó, öreg székét és botladozva kilépett íróasztala mögül. Hatalmas, lomha lépéseket téve közeledett az ajtóhoz. Odaérve felemelte kezét, és az ajtó rézkulcsába markolva, elfordította. A zár kattant, az ajtó nyikorogva kinyílt. Robert szembenézett látogatójával, ki felverte álmából. Egy bozontos hajú, harminc év körüli férfi volt az, kinek szakadt, ázott inge, még egy vérző alkart is takart.

-Jó estét Mr… Ross?! – kezdett bele habozás nélkül a lihegő férfi

Robert ott állt lepődötten egy idegen férfival szemben, aki a nevét próbálta kitalálni. Tévedett, Ross az üzlettársa egyben a barátja volt, aki most Kanadában tartózkodott.

-Crawford – javította ki magabiztosan a férfit -, Robert Crawford.

-Elnézést a késői zavarásért, de fontos ügyben keresem önt, nagyon fontos – ezzel Robert álmos, néha-néha lecsukódó szemébe nézett -, ha nem haragszik – óvakodva lejjebb lépett egy lépcsőfokot és szétnézett az üres utcában. Ezután Roberthez fordult, és közelebb hajolt hozzá-, megbeszélhetnénk bent?

Robert helyet foglalt asztalánál, és intett a férfinak, hogy ő is üljön le. Nemet intett. Csak most vette észre, de a férfi egy barna, kis téglaalakú kartondobozkát tartott a kezében, melyet gondosan lezártak. A vendég belekezdett mondókájába.

-Tudom, hogy nem egy hétköznapi dolog, de egy csomagot szeretnék itt hagyni magánál, megőrzésre – felemelte még sebezetlen karját, és az asztalra tette a barna, kis csomagot.

Robert fölé hajolt, és szemügyre vette. Semmi különös nem volt benne, ugyan olyan volt, mint bármely doboz, amit esetleg a postára kívánnak feladni.

A férfi most a nadrágja zsebébe nyúlt, és egy, maga a királynő arcképével díszített, százfontost húzott elő, melyet most Robert orra alá nyomott.