Szívesen elolvasnátok ezt a lányos ifjúsági regényt?

Részletet írok belőle, várom a véleményeket! ;) Ha van rá érdeklődés, kiteszem a blogot, ahova írom a sztorit.

Természetesen az egész osztály be volt sózva. Még tegnap délután este tízig ment a chatelés, mindenkinek ezer kérdése és még több véleménye volt. Én kimaradtam belőle, mert este nemigen szoktam gépezni, de Zita mindenről alaposan beszámolt suliba menet reggel. Én mosolyogva hallgattam, néha felnevettem a képtelen ötleteken, de összességében nagyon büszke voltam az osztályra, amiért mellettem állnak, és senki, de tényleg senki nem cikizett!

Ja és a szájukat is tartották, hiába akarta tudni egy rakás tizenegyedikes Philiptől, hogy mit értett azon, hogy Helló, Broadway! (ezt posztolta ki Facebookra, persze csak mi értettük) és hiába kérdezgette Bauer:

– Magukkal meg mi van? Úgy viselkednek itt, mint a sajtkukacok!

Félénkebb osztálytársaink erre megszeppenve néztek össze, a lármásabbak pedig bekiabálták, hogy „Mindjárt itt a vakáció!”, vagy „Annyira izgalmas ez a kémia, hogy nem bírok a helyemen ülve maradni!”. Bauer erre berágott és kihívta felelni Mónit, aki végül negyedórás kínszenvedéssel és az egész osztály súgásával összehozott egy kétharmadot. De nem sokáig örülhetett neki, mert aztán a tanárnő kiosztotta a fizika dolgozatokat, amik összességében ugyan jól sikerültek (nekem ötös lett, de épp ponthatáron), de az övé karó lett. Jól indít egy gimiben!

– Végre lyukasóra – lélegzett fel mögöttem Kornél, amikor megszólalt a csengő.

– Igen és megbeszélés – tettem hozzá vidáman. Már nem izgultam annyira, sőt, kifejezetten örültem, hogy dumálhatunk a darabról.

– Ja, igen: tényleg – kapott a fejéhez Kornél és előhúzott a táskájából egy hatalmas, hihetetlenül vastag papírcsomagot. – Lefénymásoltam a forgatókönyvet, ahogy kérted – és átadta.

– Hú, köszi – forgattam a kezemben a lapokat. – Kemény munka volt?

– Á, nem, simán beengedtek apám munkahelyére, még segítettek is kezelni a fénymásolót – dicsekedett.

– És, el is olvastad? – kérdeztem, mire ő bólogatott:

– Legalább ennyivel előrébb vagyunk – jegyezte meg és kiment a teremből.

Legszívesebben már szünetben szétosztottam volna a többiek közt a szövegkönyveket, de túlságosan sokan csoportosultak a padunknál (jórészt Philip és Zotya vonzza a törzshelyünkhöz a menő felsőbb éveseket). Viszont amint becsöngettek, mind felsprinteltünk a 101-es terembe. Miközben kiosztottam a szövegeket, folyamatosan beszéltem, és úgy éreztem magam, mint egy igazi főnök.

– Akkor, az első pont az lesz, hogy mindenki megkapja a szerepét – jelentettem ki.

– Én leszek Lena! – kiabált be Adél, amint meglátta, hogy a szereposztásban melyik név szerepel legfölül.

Összenéztem Angival, Olíviával és Kornéllal – csak ők olvasták végig – és egy pillantással megegyeztünk, hogy Lena azért nem olyan, mint Adél.

– Inkább legyél te Victoria – javasoltam türelmesen. – Lena nyomi lány, végig Willt akarja megszerezni, aki a legmenőbb srác a suliban. Victoria meg egyet csettint, és a végén megkapja a fiút – meséltem. Na, ez már tetszett neki.

– Oké, én leszek Vicky – írta fel a szereposztás felé gyöngybetűkkel. – De akkor ki Lena?

– Hát, ezt nem tudom – legyintettem. – Ki akarja a szerepét?

Mindenki kukán nézett rám.

– Oké, akkor olvassátok el az utolsó lapon a történet menetét – mutattam meg a sajátomon, hogy hol találják. Mind a tizennyolcan belemerültek, közben én körbesétálgattam a teremben.

– Kész. Én inkább nem leszek Lena – jelentette be Móni. – Inkább Holly. Az ugye, lehetek én?

– Drágám, Hollyt senki nem tudná úgy eljátszani, mint te! – felelt helyettem Angi és nem is túlzott. Holly mintha Móni ikertestvére lenne valahol, Los Angelesben.

Közben tovább sétálgattam, vártam a jelentkezőket – és ekkor hirtelen megtorpantam Szilvi felnyitott padjánál.

Dugig volt színházplakátokkal és feltűnően sokszor ragasztotta fel a Szegedi Szabadtéri Játékok jeleneteit, jegyeit, cikkeket az előadásokról.

– Szoktál a Szabadtérire járni, Szilvi? – kérdeztem hanyagul, de közben felgyorsult a szívverésem és keresztbe szorítottam az ujjam, hogy igaz legyen a meglehetősen képtelen sejtésem.

– Igen, nyaranta leutazunk Szegedre a nagyszüleimhez – fecsegett Szilvi, majd mellékesen hozzátette: – Már szerepeltem is benne.

– Hogy micsoda? – kapta fel mindenki a fejét. Ő elmagyarázta:

– Igen, egy-két éve játszották a Valahol Európában-t, és mivel úgyis annyira szeretem a színházat, meg amúgy is lent voltunk az előadás ideje alatt Szegeden, arra gondoltam, miért ne? Elmentünk a castingra még tavasszal és hát kiválasztottak.

– Ez tökéletes! Te leszel Lena, ez nem is kérdés, miért is ne lennél te Lena! – hadarta Angi egy kicsit megzavarodottan. Szilvi helyeselt, felkerült a neve a szereposztás felé, mindenki beszélni kezdett, nekem meg még annyira se volt lehetőségem, hogy megkérdezzem, melyik szereplő is volt Szilvi a Szabadtérin.

– Gondoltam arra, hogy én szeretnék lenni Lena, de ez így tökéletes – magyarázta tovább Angi. – Akkor viszont Zoey leszek!

– Oké, az illik hozzád – helyeseltem és elképzeltem a búgócsiga Angit a búgócsiga Zoey szerepében. Egyszerűen perfekt lesz!

– Olívia, te nem szeretnéd Stephenie szerepét? – kérdezgettem tovább, és mivel Olívia rávágta, hogy „Miért is ne?”, így ő lett a diákönkormányzatis zseni lány, Stephenie.

– Oké. Regi és Szabina lehetne Brigitte és Becca – javasoltam. Ők összenéztek és egy rövid tanácskozás után megállapodtak. Az ő nevük is felkerült.

Itt egy kis holtpont következett, mert nem igazán találtunk helyet a fiúknak. Csöndben néztük a padlót és agyaltunk, amikor rezegni kezdett egy mobil.

– Hé, ez az enyém! – kotorta elő a zsebéből az ultramodern készüléket Szilárd. – Tanácskozzatok nyugodtan, nekem bármelyik szerep jó lesz, ha nem kell hozzá szoknyát viselnem!

Felnevettünk, ő pedig felvette a telót és a házirend tiltása ellenére kiment a folyosóra tárgyalni.

– Szerintem Marci legyen Colin – nyögtem ki az ötletem, ami már jó ideje forgott az agyamban.

– Colin… a srác, aki végül Lenát megkapja? – gondolkodott el egy pillanatra Marci. – De neki elég sok szerepe van, biztos rám akarjátok bízni?

– Tuti – feleltem. – Neked legalább jó fejed van bevágni a szöveget.

„És legalább közelebb kerülhetsz Szilvihez” – gondoltam, de persze senkinek se mondtam el. Angi úgyis értette, mire megy ki az egész: ő rám vigyorgott.

– Hát jó – vonta meg a vállát. Addigra már Philip és Zotya is megállapodott, hogy az utóbbi lesz Will, a másikuk pedig Mike, aki szintén ugyanolyan menő, csak nem kell a végén Victoriával összejönnie.

Lassan összeállt a dolog, mindenki talált egy magának való szerepet, amikor Szilárd visszatért.

– Ez hosszú dumálás volt – sóhajtott, majd körbenézett. – Mi maradt nekem?

Lenéztem a papírra és elvigyorodtam. Milyen fura a sors! Hát, ezt vicces lesz hónapokon át hallgatni!

– Jason – mondtam ki a nevet. Többen felhördültek, Szilárd csak furán nézett:

– Igen, és ki ő?

Nagy levegőt vettem és próbáltam nem nevetni...