Mit szóltok hozzá? Történet? Hosszú, de köszönöm annak aki elolvassa!

Egy történetet írnék. Imádok írni, csak sajnos hosszabb dolgokhoz nincs türelmem, kitartásom. Most mégis eltökéltem magam. A fejemben már minden meg van, de nem tudom, meg tudnám-e írni szépen, kidolgozva. És valamiért kétségek gyötörnek, nem-e túl tucat, írtak-e már ilyen vagy ehhez hasonló sztori? Ezért kérném most a Ti véleményeiteket, így az elejéről.

A történet két szálon fog futni. Van egy lány, Sophie, aki szívbeteg és új szív kell neki. Szülei autóbalesetben halnak meg, egy testvére marad, Rachel. Sikerül szívet találniuk. Egy teljesen más városban, teljesen más környéken van egy férfi, Andrew. Felesége rákban meghal, halála után tudja meg a család jelentkezett donornak. Az ő szívét adják Sophie-nak. Egy év múlva Sophie és Andrew találkoznak és egymásba szeretnek. A történet címe "A híd", mivel ez egy híd fontos szerepet fog kapni. Szóval akkor itt az eleje:

1.Új kezdet

Egy réten vagyok. Csodálatos réten. Ragyog a nap. A bársonyos fűben millió virág néz rám, mintha csak integetnének szirmukkal. Alma, barack és szilvafa vesz körül. Minden olyan békés és csöndes. Mos hangokat hallok. Valaki a nevemen szólít. Akaratlanul is elindulok előre. Az anyám hív. Hogy lehet ez? Tizenkét éves koromban halt meg. Még is tudom, hogy ő hív. Egy tóhoz érek. Most már látom. A tó túloldalán, apám, erős karjával öleli édesanyám derekát, aki oly lágy, tiszta hangon hívogat. Belegázolok a tóba. Nem érdekel a ruhám, sem az, hogy elkezd esni az eső. Észre sem veszem, s a víz szintje egyre csak növekszik. Nekem csak egy a fontos. Velük akarok lenni. Újra. Úszok, küzdök a víz ellen, amely egyre lejjebb húz. Már vihar tombol. Szüleim vidám, vonzó arcukat látom célként és az utolsó percig küzdök. Kiabálok, torkom szakadtából üvöltök, de senki sem hall. Végül elnyel a víz.

¬¬*

– Sophie! Sophie! Doktor úr! Ébredezik.

Kinyitom a szemem. Aztán visszacsukom. Nagyon gyengének érzem magam. Körülöttem mintha mindenki túl hangosan beszélne. Sajog a fejem. Újra kinyitom a szemem, de csak foltokat látok. Mikor kitisztulnak körülöttem a dolgok, csalódottan veszem észre, nem a réten, egy szobában vagyok. Egy fehér szobában. Kétségbe esek. Hol vagyok? Hol van anya? Hol van apa? Nem! Ez nem lehet! Vissza akarok menni hozzájuk! Könnyek gyűlnek a szemembe. Elkezdek sírni. Miért vagyok itt? Nem tudok megszólalni. Látom Rachelt, ijedten néz, miközben egy fehérköpenyes férfihez beszél. Kezdek megnyugodni. Most már emlékszem. Korházban vagyok. A férfira nézek. Ő valószínűleg az orvos. Ötven év körüli, kedves arcú. Furcsa, de látványától teljesen megnyugszom.

–Sophie, hall engem?

Csak bólintok.

– Ön most a St. Matthew korházban van. Szívbeteg. Azonnali donorra volt szüksége. Új szívet kapott. Műtét közben problémák adódtak, klinikailag két percig halott volt. Szerencsére sikerült stabilizálnunk az állapotát, így a műtét sikeres volt.

Igen. Most már minden tiszta. Az orvos beszélt még pár sort a nővéremmel, majd kiment a teremből.

–Ó Sophie! Annyira örül… – csuklott el a hangja. –Meglátod, minden rendben lesz!

Szegény Rachel. Anyáék halála óta ő nevel. Még most is, mikor már nem vagyok gyerek. De a betegségem miatt, nem mert magamra hagyni. Sose tudom majd visszaadni azt a sok időt, törődést amit tőle kaptam.

Nagyon köszönöm annak, aki szentelt időt és fáradozott azzal, hogy elolvassa :)

14L