Milyen a regényem első fejezete? (fantasy, misztikus) 15/L

Sziasztok! Már sok regényt elkezdtem, de mindig hiányzott belőle valami. Gondoltam, misztikus regénnyel próbálkozom, mert mostanában eléggé megszerettem az angyalokat, és úgy gondoltam ez jó alap lehet egy történethez/regényhez.

Arra lennék kíváncsi, hogy érthető-e... vagy, hogy unalmas, vagy nem jó valami? Az íráskészségem milyen? Építő jellegű kritikákat nagyon szívesen elfogadok.

1. fejezet:

Az angyalok, és démonok között már ősidők óta dúlt a háború. Az angyalokat sokan kedves lényeknek tekintik, viszont az életüket ők sem ajánlhatják fel csupán udvariasságból. Néha néha tartottak szünetet, nem harcoltak minden egyes órában. A tündéreket már réges-rég kihagyták a küzdelmekből, ugyanis mindkét faj – angyal, és démon – a saját oldalára szerette volna állítani őket, de inkább pártatlanok maradtak.

Archadeus, az angyalok egyik vezető egyénisége nem szívesen harcolt a háborúban, viszont meg kellett védenie a népét. Mirrel, mért kell nekünk örök viszályban élni? – tette fel magában a kérdést Archadeus. Mirrel a démonok királya volt, és egyben édes testvére. Sőt, egyszer ők egyek voltak. Talán nem érted ezt... A tündérek teremtménye volt mindkét lény. Megteremtésük után néhány órával kettéváltak: angyallá, és démonná. A jó tulajdonságokat a fehér, a rosszakat a fekete faj kapja. (Fehér, mint angyal, fekete, mint démon.)

– Apa! – zavarta meg Archadeus gondolatait hét éves fiúgyermeke, Alexander.

– Tessék, fiam?

– Félek!

– Menj gyorsan, bújj ágyba! Szólj a nővérednek, Sophinak, ő biztosan énekel neked egy altatódalt.

A szőke fiúcska hosszasan, apjára nézett zöld szemeivel. Szegény arra számított, hogy édesapja maga megy elaltatni, de ehelyett – mint mindig – a nővéréhez küldte. Archadeus mindig nagy büszkeséggel nézett a fiára. Tudta, hogy egyszer ő lesz az angyalok vezetője, hiszen ki más vehetné át az ő helyét, mint egyetlen fiúgyermeke, Alex.

Miután a kis angyalka elment, az édesapja leült öreg, bőr karosszékére, és a bibliát kezdte lapozgatni. Hitt Istenben, viszont még életében nem látott „lélekangyalt“. Így hívták azokat az angyalokat, akik emberként születtek, de már a mennyországban élnek. A teremtett angyaloknak is meg kell halniuk, hogy igazi angyal válhasson belőlük. Ők valahol a horizonton túl laknak, a fellegek között.

Szegény Archadeus! Egy pillanatig sem élvezhette az olvasás örömeit, ugyanis hangos kopogás törte meg a nyugalmát. Ez csak is Nicholas lehet – gondolta. A szobába viszont egy picike lány lépett be. Az ablakon beszűrődő fény megvilágította ártatlan arcát. Hosszú hajába kicsiny virágocskák voltak tűzdelve, gyermeki bája bárki arcára mosolyt csalhatott volna. Ez nem Nicholas – gondolta magában Archadeus.

– Jó napot! – köszönt a lány. Pontosan úgy hangsúlyozott, mint egy felnőtt. Olyan volt, mintha egy gyermekhangú nő beszélne. – A nevem Pix. A tündérek királynője vagyok.

Archadeus szeme elkerekedett. Nagyon ritkán fordult elő, hogy a vezetők felkeresték egymást, méghozzá békés szándékkal. Talán nem is békével érkezett – tanakodott a vezető. A tündérek nagyon furfangosak, és ezt a férfi is nagyon jól tudta.

– Tudom, hogy mire gondol – mondta Pix. Arcán huncut mosoly jelent meg. Szeme is felragyogott, miközben folytatta. – Ne aggódjon! A legbékésebb szándékkal érkeztem magához. Békét szeretnék maguk, és a démonok közt. Érdekelné az ajánlatom?

– Folytasd! – Állt fel a karosszékről Archadeus, majd kíváncsi lelkesedéssel a kislányra szegezte tekintetét.

Pix egy kék ékkövet vett ki a rózsaszín tarisznyájából, amit eddig a férfi észre sem vett.

– Egy kő – állapította meg a vezető, majd beletúrt őszes-szőke hajába.

– Nem akármilyen kő. Én magam készítettem a testvéreimmel, több száz évvel ezelőtt. Mivel mi hárman voltuk a legősibb teremtmények, így nagy hatalommal bír. Akármelyikőtöknek adhatnám, de én felajánlom közösnek. Ha valamelyik lény megtámadja a másikat, a követ automatikusan a megtámadott nép kapja, ezzel hatalommal lesz felruházva. Ha valaki ellopja a követ, az meghal, erről én gondoskodom.

– A démonok nem hiszem, hogy belemennének.

– Már beszéltem velük. A félelem a rossz tulajdonságok közé tartozik, nemde? Nagyon egyszerű volt őket rávenni.

Archadeus elmosolyodott.

– Ti tündérek milyen rafináltak vagytok – rázta meg a fejét még mindig mosolyogva, majd kezet nyújtott a tündérek ősi vezetőjének, ezzel elfogadva az ajánlatát.

10 évvel később:

Ismered azt az érzést, amikor minden nagyobb gond elszáll? Az angyalok pont így érezték egészen tíz évig.

– Szóval, hogy fordítanátok ezt a mondatot latinra? – kérdezte az oktató-angyal a diákoktól. Hannah annyira jelentkezett, hogy majdnem kiesett a székből, viszont bátyja, Alex esze teljesen máshol járt. Amióta béke van az angyalok és démonok között, azóta nem járt a földön. Odalent mindig látta, hogy az emberek nem úgy élnek, ahogy azt édesapja mesélte neki. Nem hazudik, lop, csal mindegyik, létezik odalent is a szeretet, és ez reményt adott a fiúnak. Immár tíz éve nem járt ott. Kíváncsiság, és töprengés jelent meg a tekintetében, és zöld szemeiben. Vajon a föld még mindig békésebb, mint ahogyan apám mesélte? – tépelődött magában a fiú.

– Alexander! – szólította fel az öreg, őszes hajú tanító Alexet. Hangjában haragnak még csak enyhe változata sem hallatszott, és a szemei is biztonságot sugalltak. – Meg tudnád mondani a választ?

– Sajnálom, Mester. Nem figyeltem.

A tanító sóhajtott egyet, majd sötét szemeivel az ablak felé pillantott, mintha valami érdekeset látna. Egy ember elképedt volna a kinti világon. Mindenütt rózsaszín, és fehér felhők lebegtek; olyan volt a felleg, mintha vattacukorból lett volna minden egyes darabja. Eszméletlenül gyönyörű volt, viszont egy angyalnak ez a természetes.

– Gyerekek! – szólt a tanár, miközben visszafordult az osztálya felé. – Nagyon fontos, hogy mindig idefigyeljetek, amikor valamit tanítani szeretnék nektek. Nagyon jól neveltek, kiegyensúlyozottak vagytok mind, ugyanakkor az előző generáció még ennél is jobb volt. Ezzel nem megbántani szeretnélek titeket, ez csak tény. A tündérek, akik minket teremtenek, már nem végeznek olyan tökéletes munkát, mint régen. Sokszor előfordul, hogy mi, angyalok kapunk néhány rossz tulajdonságot is. – Az osztály többsége rémült tekintettel néztek a tanárra.

Szóval az oktatás erről szól! Nem lehetünk emberiek egy cseppet sem. Nekünk, ha vannak is hibáink, azokat el kell titkolni. – gondolta Alex. Hannah a bátyjára nézett. Látta Alex arcán a dühnek egy formáját. Arra gondolt, hogy ennél emberibb már nem is lehetne. Ő is megijedt, mint a többiek, hiszen a tökéletesség volt az, ami a halandóktól megkülönböztette őket.

– Hannah! Mond a választ! – mosolygott biztatóan a tanár a lányra, aki láthatólag egy kicsit megijedt a kérdéstől, mert nem számított rá, de azért azonnal válaszolt.

– Habitavit autem Iacob in terra Chanaan in qua peregrinatus est pater suus.

– Tökéletesen beszéled a latint, és a kiejtésed is nagyon szép. Gratulálok! Egy szép, nagy ötöst megérdemelsz.

– Köszönöm, tanár úr! Nagyon szeretem ezt a nyelvet. – Hannah még hozzátett volna valamit, viszont félbeszakította nővére, Sophia, aki sietve lépett be a tanterembe. Éppen akkor húzódott vissza hófehér, tollas szárnya, ami azt jelentette, hogy nemrég repült.

– Jó-na-pot! – lihegte a lány. Testvérei, Alex és Hannah még sohasem látták ennyire feldúltnak Sophit.

– Ülj le, lányom – ajánlott fel egy széket a tanító. – És most meséld el, mi baj van! – A Mester hangja nagyon nyugtató volt. Sophia szinte rögtön megnyugodott, és belekezdett a mondandójába.

– Édesapám küldött – mondta már nyugodtabb hangon. – Nagy baj van! – mondta. Próbálta ezt is nyugodtan mondani, de nem sikerült neki.

– Mond már, Sophi! – A tanár hangjában már ott volt a türelmetlenség, és a kétségbeesés egyvelege.

– Az ékkő... Eltűnt!

A tanító arca megrezzent, viszont félelemnek nyoma sem tűnt fel rajta. Olyan volt, mintha kicsit számított volna az ékkő eltűnésére.

– Diákok! – fordult az osztálya felé. – Pakoljatok össze! Vár rátok a Föld.

***

Leila a hűs, reggeli levegőt beengedve kinyitotta az ablakot, majd izgatottan bámult a messzeségbe. Végre végzős lettem – gondolta, majd beszippantotta a friss fuvallatot. Álmos mosolyra húzta a száját, és körbepillantott a szobájában. Minden olyan ismerős volt számára, mivel már majdnem tizenhét éve itt lakott. Tekintetét a világoskék falon csüngő parafatáblájára szegezte, majd vidáman a képeket kezdte fürkészni. Azokat a rajzokat csodálta, amit legjobb barátnője, June készített neki. Talán ő volt az az ember, akit az édesapján kívül a legjobban szeretett. Majdnem mindegyik rajz angyalokat ábrázolt. June szerette a misztikus lényeket. Néha, néha Leila azt gondolta, hogy talán barátnője hisz is bennük, de Junnak azért volt annyi esze, hogy nem hisz el minden tündérmesét. Ha nem lenne nekem June, és Nate, akkor már rég feladtam volna – gondolta a lány. Már számtalanszor megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata az édesapja halála miatt, viszont, ha June-ra, a legjobb barátnőjére és Nathanielre, a szerelmére gondolt, az reményt adott neki a boldogságra, így sohasem tette meg...

– Leila! – zökkentette ki a lányt a gondolataiból húga, Camilla. – Kölcsön tudnád adni az övedet?

– Melyiket? – kérdezte Leila, miközben csípőre tette a kezét.

– A kék flittereset – válaszolt félve a húga.

– Nem – mondta egyszerűen Leila, majd az ajtóra mutatott. – És most húzz el! Készülődnöm kell az nelső napra.

Camil értetlenül nézett a nővérére, mire ő összeráncolt szemöldökkel közelebb lépett testvéréhez.

– Neked meg mi bajod? Mért nem tűnsz el?

– Lehetnél néha kicsit kedvesebb... „Én Leila Jones vagyok, becenevemen Lia: egy hülye, bunkó agresszív liba“ – próbálta nyávogósan parodizálni eme „verssel“ testvérét Camilla, majd elviharzott.

Lia, és Camil apja nemrégiben elhunyt, és azóta a kisasszonyok – ahogy a férfi nevezte volna őket – megváltoztak, legalábbis Leila, mert Camil már azelőtt goromba volt, de neki ilyen a természete. Viszont Leila mindig példásan viselkedett, de az utóbbi időben flegma lett, és a stílusa is másabb. Hisz mindig visszafogottan öltözködött, most pedig a farmerek helyét elfoglalták a rövidebbnél rövidebb szoknyák, és a bőrnadrágok. Az apukája halála óta még csak két hónap telt el, viszont ez éppen elegendő idő ahhoz, hogy egy tinédzser megváltozzon. Leila mindig is népszerű volt az iskolában a feltűnően szép arca, és az iskola közösség érdekében végzett munkái miatt, viszont most pimaszságával tereli magára a figyelmet. Mondjuk csak ki! Nincs, aki törődjön vele, ezért szeretethiánya van, ami miatt produkálja magát, hogy mégjobban felfigyelnek rá.

A lány a fürdőszobába ment elkészülni. Göndör fürtjeit titkon, a tükörnél csavargatni kezdte. Erről a régi szokásáról nem tudott lemondani.

Már kevésbé fáradtan tért vissza a szobájába, majd kinyitotta a szekrényét, és azt tapasztalta, hogy az új vad ruhák közül egyik sincs benne. Ez a nő már megint elmaradt a mosással? – kérdezte magában. Sohasem kedvelte a nevelőanyját, Donnát, viszont a házimunkából ő maga sem vette ki a részét, így nem volt joga panaszkodni. Megvonta a vállát, majd kivett egy egybe részes, világoskék ruhácskát, ami az előző énje kedvenc ruhadarabja volt. Felkent egy kis sminket – arca sohasem kívánt kos púdert –, szőke, göndör tincsit kiegyenesítette, majd a nappaliba sietett.

A húgára pillantott. Csinos volt, mint mindig. Az ő külseje általában kicsit cicás volt, de aranyos. Szemét macskásan húzta ki, ami nagyon jól állt neki. Szép vagy – akarta mondani Lia, de mégsem tette.

– Mehetünk – mondta, majd az ajtó felé lépett. Elsétált a tükör mellett, aminél mindig huncutan csavargatta a csinos loknijait, viszont azt már titokban megtette.

Mit meg nem adnék azért, hogy újra lássam, ahogy a fürtjeit igazgatja – töprengett Camil. Örült, hogy a testvérén nem valami bőrnadrág feszeng. Azt gondolta, hogy talán ma másmilyen lesz, olyan, mint régen,viszont Lia kiábrándította ebből a tévhitből.

– Na? Jössz végre? – kérdezte gorombán, majd bevárta a húgát, és elindultak az iskolába.

A zuhogó eső elérte őket útközben. Leila elkáromkodta magát, mivel a haja visszagöndörödött, és ez a lányt nagyon ingerültté tette.

– Nagyon gáz? – kérdezte Camillától. A kisebbik testvér elmosolyodott. – Te meg mi a fenén virulsz?!

– Semmin... – Válaszolt Camil, majd eligazított néhány rakoncátlan tincset a nővére arcából. – tökéletes a hajad – mondta csendesen, majd rámosolygott Leilára, aki ezt viszonozta. Ez a nap jónak ígérkezik – gondolta Camil, majd a Roosevel középiskola épületénél állva megpillantotta barátnőjét, Gingert – Szia, Leila, otthon találkozunk! – köszönt el, és már ott sem volt.

– Csáó! – köszönt Leila vissza, de ezt testvére valószínűleg már nem hallotta.

*Archadeus nevét "Árhádeusznak" ejtik.