Éppen elkezdtem írni egy történetet. Érdekelne a véleményetek, hogy folytassam e?

És íme a történet:

A nevem Nina. Ezeket a sorokat is csak azért írom, hogy megértsétek, amit tettem… és amit tenni készülök. A dolgok nem olyan egyszerűek, mint azt ti gondoljátok. Az elkövetkezendő oldalakon az elmém legsötétebb bugyraiba kalauzollak el benneteket. Minden, amit itt leírok igaz, bár ismerve az átlagot nem fog hinni nekem. A legtöbben csak abban hisznek, amit látnak, nem képesek jobban kinyitni a szemüket és felfedezni a körülöttünk zajló káoszt. Remélem még ezek után is folytatod az olvasását. És akkor kezdjünk is hozzá!

1.

Minden azon a napon kezdődött. Új iskola, új lehetőségek, új barátok… Ez volt a 7. iskolám az elmúlt 4 év alatt. A szüleimmel egyfolytában költöztünk. Hiába kérdeztem, hogy miért, a válasz mindig csak az volt:”Munka miatt!” Pedig ez hülyeség, szemenszedett hazugság. Mindkét szülőm író volt, úgyhogy az utazás volt az egyetlen dolog, amire nem volt szükségünk.

Az osztályterem egy elég kicsi (az átlagosnál kisebb) szoba volt. A legtöbb padban ült valaki. Mindenféle kategória felsorakozott: voltak ott emók, zsenik, rockerek, punkok, műszaki zsenik, libák, focisok és persze a nyomik. Szépen lassan elindultam a terem vége felé az egyik padhoz. Csak utána vettem észre, hogy a fele már foglalt. Egy bíborhajú, arany szemű fiú rajzolgatott rajta. Óvatosan megkopogtattam a deszkát.

- Bocsi szabad ez a hely?

- Attól függ, kinek- úgy tűnik vicces kedvében volt a srác. Pech, hogy én nem voltam.

- Idióta mit gondolsz kinek? Talán a szomszéd bácsinak?- Reméltem a hangom elég gúnyosnak hatott.

- Szeretem a szomszéd bácsit. Kiskoromban mindig adott cukorkát!- Azt hittem az előző válaszom megtette a várt hatást. Tévedtem.

- Tudod mit, inkább átülök más hova.

- És ha ez az utolsó hely?- Hát ez nem az én napom.

- Hogy lehet, hogy ilyen megnyerő személyiséggel és fantasztikus humorérzékkel áldott meg az ég és mégsem ül melletted senki?- Először elpirult, utána viszont az arca egyre fehérebbé kezdett válni. Megbántottam. Nagyon.

- Figyu, sajnálom ez itt az első napom, nem ismerek senkit és ettől ideges vagyok. És tudniillik, ha ideges vagyok, mindenkire ráförmedek. Amúgy Nina vagyok, téged hogy hívnak?

- John. Amúgy én is kicsit túlreagáltam… Honnan jöttél?

- Angliából.

- És mért pont az USA-ba? Minden álmom lenne Európában lakni.

- A szüleim munkája… Mit rajzolsz?- Jutott eszembe, ahogy a kezében tartott tollra néztem.

- Semmi érdekeset…

- De azért még is!- Kitéptem a kezéből a rajzlapot. Fura, nem az, amire vártam. A képen egy agy volt, ami különböző részekre volt osztva.

- Ez meg mi a…?

- Mondtam, hogy ne nézd meg! Úgysem értenéd!

- Próbálkozzunk azért! Magyarázd el!

- Talán egyszer, ha úgy érzem, képes leszel hinni benne.

- Mi ez? Valami újabb hülyeség, amit csak a „beavatottak” értenek meg.

- Erről is csak Ők tehetnek…

- Kérlek, akkor legalább ne beszélj rejtjelesen!

- Tudod mit, találkozzunk ma a dombon, a Hill Street és a Freedom Street sarkán este hétkor.

- Ott leszek!

- Ne késs!

Épp, hogy kimondta megszólalt a fülsüketítő csengő. Az órák elkezdődtek.

Tudom ez nem olyan hosszú rész, de érdekelne mit gondoltok róla.