Írtam egy könyvet és nem tudom érdemes-e folytatni és kijavítani (még régen) ez második rész. És nem tom hogy látok benne fantáziát . én biztosan! De tetszik?

Szent este előtt egy nappal

Távol a bajoktól, a nagyvárostól még a dokitól is az élet, néha mondható unalmasnak is, de nyugodt volt. Bár tudtam, hogy ez nem fog öröké tartani. Persze nem lettem volna ennyire derűlátó, ha nem lett volna barátnőm.

Rop, rop!

Alattam levő pár centis hó hangot adott hollétemről, ahogy most virággal a kezemben, öltönyben ballagtam a szemközti utca felé. A barátaim most biztos nevetnének, ha meglátnának – gondoltam - hiszen előttük sose bújtam öltönybe. Igen, és bár probáltam az úri fiút adni, de bekelett látnom, hogy a sportzakó a gyűrött ing és az ünnepibb fekete farmer másról árulkodott. Már sokszor megtettem ezt a távot, de még sosem izgultam ennyire. Menet közben továbbra is ismételtem magamban, miket fogok mondani: Mr. és Mrs. Julie ... mármint Scrog. Ugyan már! Biztos ők se szeretik, hogy egy csenevész növényről vannak elnevezve. Szólítsd őket a keresztnevükön. Az mi is? Meg kellet volna kérdeznem erről Juliet – sajnálkoztam magamban. Csak nehezen tudtam ezeken malmozni, mert egyre csak folytonos duruzsolást hallottam a fülemhez közel.

Egy év telt az utolsó hihetetlenül hosszú találkánk óta a dokival. Bár nem tudtam, hogy barátaim még tartják-e vele még kapcsolatot. Hogy is tehetnék? Elvégre az újságban megírták a doki rejtélyes módon meghalt és csak megégett holttestét találták meg. A halál oka gázrobbanás volt egy elrontott kísérlet miatt. Ez persze szörnyű hír lett volna, ha lett volna benne némi igazság, de doki a megírta nekünk, hogy él és virul, és most bujkál. Eszerint egy elégé szélsőséges szervezet keresi. Egy kicsit hiányoltam persze, ahogy az összes barátomat is. De már csak az hiányzott, hogy most ő bukkanjon fel Julie szülei előtt. Közbe már a házukhoz értem, mire akaratlanul is megnyomtam az ajtó csöngőt. Mindig törte valamibe a fejét a doki, és ha ezt tette az biztos nem volt veszélytelen, de unalmas sem. - hagytam rá. - Most ezt az életet élem, ezt az uncsi életet.

Az ajtó kitárult … Mikor elmondtam anyámnak, hogy talán Juliéknál töltök néhány éjszakát a bátyám erősködött, hogy hagy jöhessen velem. De én azt mondtam, hogy azt hiszem zavarna. Őt nem zavarta! A bejárati ajtó kinyílt és megjelent benne Mrs. Jane, szőke sűrű hajával és szív formájú arcával. Kék szemeivel most épp engem méregetett, mert hirtelen nem jött ki hang a torkomon és csak hebegtem ... Elfelejtettem a nevét. Ő, velem ellentétben otthonosabban öltözött fel.

· Á Mrs. Scrot – kelt ki magából a bátyám, majd mintha ott sem lettem volna kivette kezemből a csokrot és akár csak mindig is itt élt volna elindult vele a nappaliba. – Ennek keresek egy vázát – Nem öltözött ki, ugyanazt a kefehaját, és bőrdzsekijét viselte, mint mindig is.

· Szólíts csak Janenek – szólt utána. Oké, ha már kicsit ijesztő bátyámnak sikerült!

· Boldog karácsonyt! – kiáltotta, és kétfelől puszit nyomot az arcomra.

· Boldog karácsonyt! – viszonoztam a jókívánságot. – Julie itthon van?

· Persze! Szólok neki, hogy itt vagy. Habár nem tudtam, hogy a bátyád is jön. – szólt csevegő hangon, miközben beinvitált a házba.

· Igen, nem szállt le rólam. – válaszoltam, mire nevetett.

– Addig is csinosítsd ki magad, bár úgy látom, hogy neked nem nagyon kell – bökött az öltönyömre.

Megköszöntem, majd az előszobai tükörben gyorsan megnéztem magamat. Az elmúlt egy év alatt pár centivel magasabb lettem és a hajamat is valamivel rövidebbre nyírattam. De az továbbra rendezetlen és kócos volt. Pont mint a papámnak szokták mondani. Néhány tincset amit tudtam lesimítottam szembeálló haj tincsekből

· És – kérdezett rá a másik szobából Jane – nem bánja anyátok, hogy nem lesztek otthon?

· Nem -szóltam utána - amúgy is ilyenkor tájt a nagybátyáméknál töltjük a karácsonyok nagy részét. Jó kezekben lesz, és csak egy napról van szó.

Miután befejeztem a szépítgetést gyorsan szemre vételeztem a házat. Karácsonyfa és égők voltak mindenhol. A konyhát tojáslikőr és pulyka illata járta át és ahogy beléptem megérintet a legédesebb illat amit már nagyon régóta nem éreztem. Egy kis fahéjozott kávé. A tulajdonosa az apuka volt, Jesse.

· Boldog karácsonyt, Jason!

· Neked is, Jesse. – majd fejével felém biccentet jelezve, hogy Julie itt áll mögöttem. Megfordultam, hogy boldog karácsonyt kívánjak neki, de helyette szájon csókolt.

· Boldog karácsonyt! – mondta, miután kizárkóztunk az ölelésből. Én még a csóktól kicsit meg szeppenve egy pillanatig elnéztem őt. Ugyanaz a szív formájú arc, mint az anyjánál, hosszú vasalt fekete haj, és ugyan olyan kékek voltak szemei. Még pár másodpercig így álltunk megzabolázva aztán látva, hogy az apja is jelen van a szobában kissé elpirult. Inkább lemondva a további ölelkezésről elment segíteni az anyjának répát vágni.

· Nem, nem – mentegetőzött Jane a további segítségtől – nem sokára készen leszek. Addig nektek irány nappali, sipirc!

Míg vártunk elmeséltük egymásnak a nyári élményeket. Ő a családdal francia országba utaztak. Mindig oda mennek, ha akad egy kis plusz pénzük. A famíliának nagy része, ott született. Majd áttelepültek hazánkhoz egyenesen a mi iskolánkba. Azóta elkellet költözniük a városból, és egy hosszabb bálcsevej után barátaimmal, mentem is vele együtt. De csak-csak visszavágyott szülőhelyére, sok remek helyen jártak: Eiffel torony a Montmartre. És persze imádta a szűk sétáló utcákat, ahonnan szuvenírjeit még ma is őrizgeti.

· Olyan mintha a második otthonom lenne, tudod? – fejezte be végül a francia művészek taglózásával. Elmesélte, hogy néhány ritka vásárokon megformálják a saját arcodat. Miközben ezeket mondta elképzeltem magamban, ahogy együtt megyünk végig azokon az út szakaszokon. Megállunk a cukrászatnál, végig járjuk a Notre-Dame csarnokait. És egy pillanatra magam előtt láttam a romantikus csókunkat az Eiffel toronynál. Egyszer majd én magam viszlek el oda – ígértem meg neki telepatikusan.

Úgy tűnik Jane még a férjétől se fogadott el segítséget ugyanis, mire Julie a története végére ért már ott ült velünk a nappaliba. Közben, míg Micheal ( a bátyám ) várakozott a zongorához igyekezett és semmittevését fékezve Beethoven ötödik Sors szimfóniáját játszotta, amikor csak szó rám esett. (Na-na-na-na!). Percek múlva pedig már együtt játszottak Jesse – el. A végén már kedvem lett volna velük együtt énekelni a Tizenkét nap karácsonyát.

· Kész a vacsi! – jött Jane hangja a konyhából. A farkas éhes család ezt meghallva már rohant is.

A vacsora remek volt a sült krumpli ropogós a borsó édes a hús meg csak úgy szétolvadt a számban. Majd Micheal a remek vacsora után viccekkel szórakoztatta közönségét. A bátyámmal együtt elmeséltük néhány érdekesen alakult karácsonyunkat.

- És így esett a kis tesóm betlehemezése - fejezte be végül. Micheal kedvencei közé tartoztak azok a történetek, amelyekben megaláztatás ér. És vendégségbe ezeket előszeretettel szokta hangoztatni.

- Öt éves voltam, és kicsi volt a hólyagom - mentegetőztem. A szülők és Julie ezen csak kuncogtak. Mindig is a kis tesó megnevezést használta rám akármennyit is nőttem, neki úgy tűnik mindig is az, az idegesítő öccsi leszek, mint mindig. Végül kinyitottuk a bort amit hoztam, kiosztottuk poharanként, és hát készültem egy kis beszéddel de Micheal megelőzött.

- Koccintsuk a Scrog családra – emelte fel poharát, mire színpadiasan elmosolyodott – habár nevük eredete emlékeztet egy rémes növényre, a vendég szeretetük kiváló. – fejezte be jól megnyomva az utolsó szót. Ezek után már csak nevetés és poharak tompa koccanása hallatszott. A család meg is örült a rögtönzött köszöntőn és gyorsan lehúzták a bort. Majd pedig Micheal tovább mesélt arról az autó kereskedésről, ahol jobb híján állást foglalt csak tizenhat évesen. Erre motyogtam valami olyasmit, hogy levegőznöm kell és ki mentem az erkélyre. Hideg volt az este, úgyhogy kicsit jobban magamra húztam a zakómat. A leheletem megfestette előttem a levegőt. Semmittevésemet fékezve ilyenkor elhúztam a szám előtt a kezemet, így úgy tűnt mintha cigiznék. Kiskoromban, a bátyámmal együtt, mindig ezt a mutatványt csináltuk ahányszor csak a teraszon ültünk. Őt érezhettem magamhoz a legközelebb, de még is Micheal nagyon úgy tesz, mintha ő akarná jobban megvásárolni a szülők szeretetét. Nem telt sok időbe, mire Julie rám talált kint a bokroknál, miközben fejemben forgattam sötét gondolataimat a bátyám megsínylésére, majd követett az erkélyre.

- Menj csak – szóltam hátamat a rácsnak vetve – ha akarsz még egy adagot Jason Dame cikis történeteiből.

- Azt hiszem eleget hallottam – felelte nevetve – Na, gyere vissza!

- Nem hiszem, hogy visszavárnának, amúgy is úgy tűnik, hogy inkább Michealért repesnek.

- Nem is baj. - húzta el a száját - Ha ők kedvelnének, akkor én viszont nem – de tudtam, hogy csak füllentett

– Ugyan már – felelte, látva fanyar képemet – semmit sem tudsz a lányokról? – És előrehajolt, hogy megcsókoljon, de abban a pillanatban, amikor az ajkak összeértek volna, szemeit lehunyta és nekem dőlt akár egy kugli bábú. Dezsavű! Felemeltem a fejét. Szemeit lehunyva továbbra is úgy szundított, akár a bunda. A boros pohár pedig kiesett a kezéből és földön ezer darabra tört. Zavaromban lefektetem a legközelebbi ágyra. Felemelve fejemet füleltem, szobákból sem hallatszott már az a folytonos szöszmötölés, mint eddig, úgy tűnt a többiek is kifeküdtek. Átérve a nappaliba nem kis meglepődésemre a család többi tagja is nyugovóra tért. Micheal arcát a zongorának vetve horkolt, Jesse a kanapén ültében elaludt, Jane pedig úgy ahogy volt a földön kifeküdt. Őt is elhelyeztem a kanapén Jesse mellé. Valami a borban lehetett, mert én nem ittam belőle – gondoltam. Beleszagoltam. Ki lehetett olyan elvetemült, hogy altatót csempész a szülők borába? Ekkor, mint parancsszóra, kinyílt a bejárati ajtó és belépett rajta egy orvosi köpenyben, távcsővel a nyakában, kócos ősz hajú, örült tekintetű öregember, aki a korát meg hazudtoló gyorsasággal mozgót. A doki! Én csak alélva meredtem rá, míg ő körüljárta a szobát s leellenőrizte „páciensei” állapotát. Pulzust nézett és a pupillájukba világított zseblámpájával. Majd felegyenesedett, arcán a boldogság és az elégedettség látszót, kijelentette:

- A kísérlet sikeres volt! Az altatás a bor szervezetbe jutása után rögvest végbe ment.

- Doki? – botránkoztam meg – Mi a csudát csinál itt? És… és megmérgezte őket? – ijedtem meg.

- Megnyugodhatsz, Jason. A bortól csak igen mély alvó állapotba kerültek. És ez számításaim szerint még tizenkét óráig így is fog tartani. Ezek után felébrednek és semmire nem fognak emlékezni a történtekből. Úgy fogják majd fel, mintha csak sokat ittak és elaludtak volna.

- Ez nem veszélyes?

- Ugyan, dehogy! Ezeket a szereket már a barátaidon is kipróbáltam. - nyugtatott meg, de én erre még elkeseredettebb képet vágtam - és kutya bajuk – elképzeltem, amint a doki erőszakkal próbálja megitatni a bort Charlieval.

- De hát miért? – szörnyülködtem. – Szent este előtti estén vagyunk magának is inkább tojáslikőrt szürcsölve kéne ülnie a fotel előtt és díszítgetnie a karácsonyfát - feleltem. De aztán hirtelen agyamba vésődött a felismerés, hogy mi történt a feleségével és bűntudatom lett. Mire lehorgasztotta a fejét és elmeredt magában.

- Jaj, doki! Akkor is ők a barátnőm szülei.

- Sajnálom, Jason de ez nagyon fontos. Ha kísérletem, amit most megfogok mutatni neked sikerül az megváltoztathatja a világot. – ez nem lepett a meg. A doki sokszor mondogatta ezt. Végül rábólintottam

- Helyes! A barátaid már ott várnak.