Nem tudom, van e tehetségem az íráshoz, de itt egy rövid rész. Vélemény?

CAT

***

I. Fejezet

ELŐZMÉNYEK

-Cat, Dave, lemegyünk szörfözni! - köszönt el vidáman Apu. Laura csak mosolyogva inett. Igazából írhatnám azt, hogy anyu, hiszen gyerekkorom óta ő apu barátnője, még Magyarországon ismerkedtek meg mikor még egyéves voltam. De mikor megtudtam, hogy nem az igazi anyám, nem láttam értelmét ennek a megszólításnak. A bátyám viszont a testvérem. Najó, csak mostoha, de minden tekintetben megfelel a testvér jelzőnek. De örülök, hogy ők a családom. Anyu nem lehet valami jó ember, hiszen meg sem látoMondjuk, nem ártana tudni, ki az igazi anyám... 

Most a tengerparton lakunk egy szép nagy házban hatalmas kerttel. Gyakran járunk szörfözni, ez apuék kedvenc sportja, úgyhogy Dave-el már megszoktuk, hogy csak úgy lemennek a partra. Mondjuk, Kaliforniában mindenki ezt csinálja.  Egyébként általában mi is megyünk velük, de ha éppenséggel vasárnap, hajnali hat órakor döntenek úgy, hogy ők márpedig szörföznek, akkor sajnos le kell mondaniuk a társaságunkról.

Szóval anyuék szörfözni mentek, mi meg sajnálatos módon ébren voltunk már hajnalban. Dave és én tehát lementünk a konyhába, és amíg ő a tévét nézte, én sütöttem churrost (apu nem tud főzni, így tehát kénytelen voltam kiismerni magam a konyhában és megtanultam ezt azt). A bátyám odajött, és nézte, amint a masszámat belerakom a csillagnyomóba.

- Mi lesz? Kacsa? - hát igen, neki kb. annyi köze van a konyhához mint apunak. Vagyis semmi.  Furán néztem rá, majd összeráncolt szemöldökkel a „kacsára” meredtem.

- Háááát… Igazából marhasült. Csak sajnos nincs benne marha. Meg sült. - mondtam, mire Dave elröhögte magát.

-Ha-ha. Fánk szaga van…-szagolt bele a levegőbe. Persze, hogy fánk szaga van! Merthogy fánk. Na, mindegy, nem nagyon akartam belekötni.

Miután megreggeliztünk felmentem a szobámba és olvastam, Dave pedig skype-on beszélt a barátaival. Egy óra körül lementem ebédet csinálni. Épp a húst forgattam bele a corn-flakesbe, mikor megcsörrent a vezetékes telefon. Furcsa volt, szerintem azóta nem csörgött, hogy megvettük. Valamiért mindenki a mobilunkon hív. Gyanúsan szemléltem a készüléket, de mivel nem úgy tűnt, mintha meg akarna harapni, vagy ilyesmi, felvettem.

-Carson lakás.- szóltam bele. A vonal végén pár másodperc szünet után megszólalt egy igazán ideges és gondterhelt hang.

- Ön Catharina Carson? – meg sem várva a választ folytatta.- Itt Shapiro rendőrfőnök. Mélységesen sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia, de… Sajnálatos módon a szülei meghaltak. Baleset.Fogadja őszinte részvétem.

II. Fejezet

UTAZÁS

-…és persze ott van még a ház. Apátok végrendeletében az áll, hogy az itteni házat el kell adnunk és Budapestre költöztök, ahol nem mellesleg van egy villátok -Daniel, apu ügyvédje unottan lapozgatott a jegyzetei között.- Remélem nem jelent problémát, hogyha el kell költöznötök. A repülőjegyet finanszírozza a biztosító, péntek reggel indul a gép. Az örökségeteket és a biztosítást egy héten belül átküldjük a bankszámlátokra. -Dave kezébe nyomott egy hitelkártyát, meg mindenféle papírt. Nagyjából egy órát ütlünk az irodában, és megkönnyebbülve, papírokkal megrakva léptünk ki az irodaház kapuján.

- Magyarországra??? - nyávogtam. -Ne máááár. –Dave mosolyogva hallgatott, ő persze örült, hogy találkozhat a barátaival. Az, hogy apuék meghaltak óriási fordulatot hozott az életünkbe. Azt hiszem a bátyám vééégre felnőtt. Igaz, igyekszem nem gondolni rá, de azért hiányoznak. Nem is kicsit. De nem mutatom, mivel nem szeretném emlékeztetni rá Dave-t, hogy mostantól ő a férfi a házban. Azt hiszem, már túltettük magunkat rajta. Még jó is, hogy elköltözünk, mert semmiképp nem laknék tovább anyuék házában.

***

Oké. A repülőút hosszú volt és unalmas. Mikor megérkeztünk, Dave teljesen otthonosan mozgott ami mondjuk nem lep meg, de fura volt. Taxiba ültünk és egyenesen a házunkhoz mentünk. Ami egyébként fantasztikus volt. Hatalmas, fehér ház, nagy ablakokkal, erkélyekkel, terasszal, tetőkerttel. Csodálatos volt. Bementünk, és körülnéztünk. Kicsit zavart a tudat, hogy ez a mi házunk, de ettől függetlenül nagyon élveztem. Nagyon sok szoba volt, hamar megtaláltuk a sajátjainkat. Egyrészt, mert azok voltak a legnagyobbak és mert teljesen a mi stílusunkra volt alakítva. Dave-é tiszta green day, meg punk, az enyém meg…hát, az valami fantasztikus. Zöld fal, lámpa, íróasztal. Fekete fotel, ágyterítő, szekrények. Az ágyon és a fotelen zöld párnák voltak, a függöny is zöld volt. Az asztalon fekete füzetek és zöld tollak. Az egész szoba passzolt a koromfekete hajamhoz és a méregzöld szememhez. A gardróbom tele fekete és zöld ruhákkal (én mondom, életemben nem láttam még ennyi ruhát!). A tükröm olyan volt, mint a régi szobámban és…volt rajta egy kép anyuékról. Nagyon meghatódtam. A régi tükröm tele volt mindennel. Tényleg. Semmit sem láttam magamból, ha belenéztem. Kismillió cetlit-papírt-fényképet-ollót(?) ragasztottam fel rá, bármit, ami a kezembe akadt. Ha egy képre csak ránéztem, vagy azt gondoltam, hogy szép, kinyomtattam és felragasztottam. És apu ezt megjegyezte.

Ahogy végignéztem a szobámon hirtelen elfogott az a bizonyos „anyut akarom” érzés. A szemem megtelt könnyel, és két perccel később már az ágyamon fekve zokogva azt kiabáltam, hogy „NEM!!!!Nem, nem, nem és NEM!!!!

Az ajtóm kicsapódott, Dave riadtan nézett rám.

-Cat…jól vagy? Mi történt? - kérdezgette. Én felnéztem rá, majd halkan azt suttogtam:

-Apu…Laura…Ez az egész! Nem hiszem el! - zokogtam. Miközben beszéltem folyamatosan a fejemet ráztam. Dave fürkészve nézett rám, majd bólintott. Körülbelül négy percig sétált fel-alá a szobámban, miközben én az ágyamon ülve átkulcsolt térddel néztem. Aztán felém fordult.

-Na jó.- kezdte.- Eltelt három hónap. El kéne, hogy tereld a figyelmedet. Keress munkát. Barátkozz. Fél hónap van még hátra a nyárból, nem hagyom, hogy itt feküdj és téblákolj egész nap. -mondta határozottan.- Holnap kezded a sulit.

-Mi? - kerekedett el a szemem. Egyrészt mert nem tudtam, mi az a téblákolás, másrészt meg mert MI VAN?!- Nem úgy volt, hogy csak januárban megyek? Addig még van három hét!- Dave bólintott.

-És te három hétig még itt akarsz szenvedni? Kizárt, hogy ezt engedjem. Az igazgató biztosan megérti majd, hogy miért szeretnéd előbb kezdeni.

Rémülten néztem rá.- De én….-kezdtem, de közbevágott.

-Nincs de, Cat. Holnap suli. Készülj…-Mondta, majd kinyitotta az ajtót, és egy pillanatra visszafordult.- Figyelj…bocs.-mondta.

Elmosolyodtam. Dave tudja, mennyire utálom a sulit….vagy legalábbis

ezt hiszi. A régi osztályom nem volt valami szimpatikus… Amúgy pedig igaza van. Talán egy kicsit túldrámáztam. Végül is már három hónapja annak, hogy meghaltak. Az a hülye baleset…vagyis…várjunk. Miről beszélek? Milyen baleset? Senki nem is mondta nekünk, hogyan haltak meg. Na, ez érdekes. Lementem Dave-hez és elmondtam neki, min gondolkodtam. Feltűnően kerülte a választ. Volt egy olyan érzésem, hogy ő tudja.

-Tudod? Hogyan haltak meg? És nekem mértem mondta senki?-kérdezgettem.

-Cat…nem hiszem,hogy szeretnéd tudni…-kezdte, de közbevágtam.

-Jogom van tudni.-határozottan néztem rá.

Dave pedig gondterhelten nézett vissza. Aztán sóhajtott, és rám nézett.

- A szüleinket megölték.-mondta ki, velem pedig elkezdett forogni a világ. Aztán minden elsötétült.

***