Hogy tetszik a regényem?

Most kezdtem egy regényt, és az érdekelne, hogy hogy tetszik idegen embereknek.

Chloe Maloon igen is létezik!:

Chloe Maloon nem olyan, mint a többi tinédzser. Nem jár iskolába, mert nem oda való. Nap, mint nap mást sem csinál, csak ül a számítógép előtt a pörgős székén, és félkörösen forog vele jobbra, balra. Összesen három számot játszik le a számítógép. Három szám, amit már ismer, és dúdol. Már ezerszer hallotta, de nem hallhat másik zenét, mert megőrül tőle. A tévé pontosan délben bekapcsol a szobájában arra a csatornára állítva, ahol a sorozata kezdődik. Pontosan egy órakor kikapcsol, mert akkor van vége, és Chloe akkor kezd enni. Már mindenki rájött, hogy Chloe autista, csak benne nem tudatosult ez a tény, de szegény nem is fogná fel.

Édesanyja, Betty nagyon reménykedik abban, hogy terápiával ez is gyógyítható. Betty egyedül neveli Chloe-t, és a Chloe bátyját Tomot. Tom nem nagyon érti meg azt, hogy mivel húga beteg, őrá nem tudnak nagy figyelmet fordítani. Ő is szeretné, ha testvére legalább egy kicsit jobban lenne, mert sokszor szenved. Már attól felkapja a vizet, ha nincs a helyén az egyik eszköz, amit használni szokott. Nem nagyon beteg, mert kommunikálni tud. Érti, amit mondanak neki, és írásban választ is tud adni. Nagy koncentrálás kell ahhoz, hogy megértse az embereket, de néha megteszi.

- Jó napot - köszöntötte Betty Roger Green professzort. Tom ajánlotta édesanyjának, hogy ide szakember kell, mert ő tudna rajta segíteni.

- maguknak is - jött beljebb a professzor, és a fogasra akasztotta barna kabátját. Tom csak biccentett.

- Jöjjön kérem - kísérte el Betty a nappaliba - foglaljon helyet.

- Köszönöm. Khm - köszörülte meg a torkát Roger. - Pontosan milyen tünetei vannak Chloe-nak? - kérdezte, és elővett egy naplót, és egy tollat.

- Teljesen rendezett napjai vannak. A szobájában minden sorrendben van, és ha valami nincs véletlenül a helyén, akkor őrjöng. Ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor szintén őrjöng. Csak írásban kommunikál velünk... - hadarta Betty.

- Kifejtené kérem, hogy milyen az, ha őrjöng? - kérdezte a professzor. Betty mellé lehuppant Tom.

- Hát nos... Tom! Abbahagynád légyszíves - szólt rá a fiúra, aki ütemre dobolt a térdén.

- Én csak próbálom oldani a feszültséget - mondta pimaszul, és kezével erősen gesztikulált, mintha valami nagyon értelmeset mondott volna.

- Bocsánat! Megkínálhatom egy üdítővel? - kérdezte Betty.

- Köszönöm. Egy pohár víz jól lesne - válaszolt Roger.

Betty elment üdítőt tölteni, Tom viszont ott maradt, és az óráját bámulta.

- És 3, 2, 1 - mondta, majd a lépcső felé biccentet. Egy szép, érett lány jött le rajta. Egyáltalán nem tűnt betegnek. Egy normális farmer, és egy egyszerű póló volt rajta. Szőke haja a derekáig ért, és a füle mögül egy tincs be volt fonva. Nem zavartatta magát, sőt, észre sem vette Rogert, pedig benne volt a látásszögében. Pár pillanat múlva Betty jött vissza egy pohár üdítővel. Letette a nappali kis asztalra, mert látta, hogy Roger már is jegyzetel. A konyha jól látható a nappaliból, és mivel Chloe is odament, így a professzor rálátott. Teljesen hétköznapi volt a mozgása. Semmi különös nem volt benne. Aztán jött mindenki rémálma. Chloe éppen narancslevet töltött a szokásos mozdulataival, amit mindennap megcsinál. Egy kis probléma azért mégis volt. A narancslé a konyhapultra löttyent. A lányka nem nagyon tudja kezelni az ilyen helyzeteket, ezért felnyögött. Egy kis sikításhang kijött a torkán. Roger sebesen jegyzetelt, Chloe elkezdett hevesen dobolni a pulton, közben ordibált, Betty odasietett, hogy lenyugtassa lányát, és letörölje a narancslevet, Tom pedig megint dobolni kezdett a térdén.

- Kicsim, nyugodj meg. Semmi baj, az csak narancslé - nyugtatta Betty Chloe-t, aki szorosan megölelte édesanyját, majd elengedte, és nyugtalanul felrohant a szobájába, és folytatta, amit abbahagyott.

- Elnézést kérek. Sajnos ez gyakran előfordul. Történik valami, amire nem számított, és megijedt.

- Bocsánat, ki kell javítanom. Nem megijed, hanem ettől a narancslékiömléstől felborul a napirendje, amit mindennap csinál. Azért dühöng, mert kifogott rajta egy pohár narancslé - javította ki Roger, és beleivott a vízbe.

- Na én felmegyek a szobámba - mondta Tom, és elviharzott.

- Esetleg láthatnám közelebbről a lányát? - kérdezte a professzor.

- Persze - állt fel Betty - Erre tessék - Intett, majd elindult a lépcső felé.

Betty bekopogott Chloe ajtaján, mire egy, az előbbinél bájosabb nyögés hallatszott. Chloe szobája nagyon aranyos. Minden szigorúan rendben van. Az ágyán sok plüss található, amit Roger rögtön észrevett. Chloe éppen azt csinálta, amit nagyon sokszor csinálni szokott. Ment a zene, és ő a forgós székével jobbra, balra pörgött. Mikor Jobbra ért észrevette Rogert, leállította a széket.

- Ne nézzen sokáig a szemébe, mert nem szereti - figyelmeztette Rogert suttogva az aggódó anya.

- Ne aggódjon, engem erre képeztek - nyugtatta meg a professzor.

Ahhoz képest, hogy a lány nem szeret más szemébe nézni, mélykék szempárjával rendkívül sok ideig tartotta Rogerrel a szemkontaktust, majd Chloe hirtelen elkapta a tekintetét, macis órájára nézett, pár másodpercig ült, közben a befonott hajtincsét tekergette.

- És 3, 2, 1 - hallatszott át a szomszéd szobából Tom hangja. Abban a pillanatban felpattant Chloe, és átment Tomhoz egy füzettel, és egy tollal.

- Mindig szakít időt Tomra. Szeretik egymást. Sokat beszélgetnek - magyarázta Betty.

- És Chloe csak írásban tud kommunikálni, vagy beszél is? - kérdezte Roger.

- Sajnos csak írásban tud kommunikálni. Nem az, hogy nem tudna beszélni, de igazából meg sem próbálja. Ez így neki kényelmesebb.

- És az a sok plüss? - biccentett a professzor az ágy felé.

- Nem nagyon vannak barátai. Csak velem, és Tommal kommunikál, valamint Tom néhány haverjával ritkán, és néha a munkatársaimmal. A plüssökkel szokott rendszeresen játszani, mintha élnének. Erre is fordít időt. Minden nap egy órát.

- Lehet, hogy még nem próbálták, de meg lehet változtatni a napi programjukat. Neki ez egy naptár, ami a fejébe vésődött, de csak grafitceruzával, és nem tollal. Érti mire akarok célozni? - kérdezte Roger.

- Kifejtené kérem?

- Szóval, ha akarjuk, akkor megváltoztathatjuk a napját, és ez már haladás lenne.

- Például mivel? - érdeklődött Betty, közben beletúrt dús, barna hajába, és idegesnek tűnt.

- Kezdetnek elég ez is - mondta Roger, bedugta az pendrife-ját, és rátett egy számot ahhoz a háromhoz, amit a lány hallgatni szokott. Húsz másodperces szám volt, de úgy gondolta, hogy kezdetnek az is elég lesz. Gyorsan elindította az első számot, ami még a megszokott volt, az új zenét csak másodiknak állította be. Pár pillanat múlva megérkezett Chloe. Leült a pörgős székére, hallgatta a megszokott zenéjét, közben csavargatta befonott tincsét, és jobbra, balra forgott a székkel. Aztán nagyon dühös lett. Megkezdődött a számára ismeretlen zene, és tombolni kezdett. Sikítozott, ugrált, a haját tépte. Betty ijedten felállt, és éppen kikapcsolni akarta a zenét, amikor véget ért, és következett a régi, megszokott zene. Chloe azonnal lenyugodott, és folytatta, amit eddig csinált.

- Most már mennem kell - szólt Roger, és még leírta utolsó szavait a naplóba.

- Rendben, kikísérem - mondta Betty, és egészen az ajtóig kísérte.

Roger felkapta barna kabátját. Mély zsebébe eltette a naplót.

- Nagyon köszönöm, hogy segít - köszönte meg Betty.

- Igazán nincs mit. Én ezzel foglalkozom, és megmondom őszintén Chloe máshogy reagál néhány dologra, mint a többi autista, de egész biztos, hogy ez a betegsége.

- Roger, magának vannak gyermekei?

- Van egy lányom Yvett. Chloe-val egyidős. Itt lakik nem messze az anyjánál.

- Értem.

- Most már tényleg mennem kell - pillantott a professzor fekete, bőrszerű órájára - Viszlát.

- Viszlát - köszönt el Betty is, és Roger ki is viharzott.

Hisztizés, aggódás, remény. Ez csak egy átlagos nap a Maloon családnál. Talán a professzor egy minimálisan tud változtatni rajta. Amíg van rá esély, addig reménykedünk benne.