Regényrészlet! Nem rég kezdtem el írni a regényemet. Elolvasnátok a prológust? Írnátok véleményt? VAn hozzá tehetségem?

Prológus

1812 Szentpétervár

Pillanatnyilag senki sem figyelt rám. A hírvivő érkezésével kitört a pánik az Udvarban. A kémeink szerint Napóleon be akar törni Oroszországba, heteken belül várható. I. Sándor cár a nagybátyám, így a királyi család tagjaként állandóan testőrök vettek körül. A dadám, Maria Antonovna árgus szemekkel figyelt az utóbbi pár napban. Biztosan megsejtett valamit. Oda kellett érnem a megbeszélt találkozóra, így kihasználtam a lehetőséget és észrevétlenül ellopakodtam a testőrnek nevezett óriások mellett. Épphogy csak betöltöttem a 12. életévemet, így kis termetem előnyömre vált a lopakodás terén. Felkaptam a köpenyemet, a csuklyát mélyen az arcomba hajtva, és az istálló felé vettem az irányt. Minden sarkon körülnéztem, ugyanis hiába takartam el az arcom, a magasságom egy pillanat alatt lebuktat.

Nem volt senki az istállóban. Biztosan ők is jajveszékelnek a minket fenyegető háború miatt. A születésnapomra kapott aranyszőrű versenylovamat, Vihart keresve azon gondolkodtam mennyi idő elteltével veszik észre a hiányomat. Végre rátaláltam hűséges háziállatomra és felpattantam a nyeregbe. Kiügettem a kapun és vágtába kezdtem. A nyári hőségben a csuklyám kezdett fullasztóvá válni, így lecsúsztattam a fejemről. A szélsebes vágtában csak a zöldellő fák elsuhanó foltjait láttam, amikor megakadt a szemem egy nem odaillő színfolton. Megállítottam Vihart és a kék foltot néztem az út mellett elterülő hatalmas réten. Lassan odaügettem, készenlétben tartva a karomra szíjazott tőrömet. Mivel a trónöröklési ranglistán a második helyet foglaltam el. Hamar meg kellett tanulnom megvédeni magam az árulókkal szemben. Eddig háromszor próbáltak megölni. Rám lőttek, de túl messziről, így a golyó célt tévesztett. Az egyik unokafivérem, aki pár évvel idősebb volt, majdnem vízbefojtott, de az egyik hűséges testőröm hamar rám talált, így a merénylő rokonom a bitófán végezte. Harmadszor a mérgezéssel próbálkoztak, de ez sem bizonyult helyes taktikának. Az egyik ünnepi lakomán mérget tettek a vacsorámba, de az egyik születésnapomra kapott macskám, Cián felugrott az asztalra és beleevett az étkembe. Meghagytam neki a finomságot és újat kértem magamnak. Pár perc múlva kimúlt a macskám. Mint később kiderült ironikus módon ciánmérgezés.

Közelebb érve már láttam, hogy egy eszméletlen, sebesült fiút találtam. A kék folt pedig a királykék köpenye volt. Leugrottam a lovamról, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Magas, nyúlánk termete volt, ahogy így fekve meg tudtam állapítani. Hirtelenszőke haja véres volt és az arcán is kisebb vágások látszottak. Elővettem a karomra szíjazott kést és a fiúhoz hajoltam. Finoman megpofoztam, de meg sem mozdult. Erősebben próbáltam, eredménytelenül. Egy idő után meguntam a pofozkodást és körbenéztem, más megoldás után kutatva.

Ekkor egy kéz fonódott a nyakamra, leszorítva a másik karomat és a földhöz vágott. Tágra nyílt szemekkel néztem támadómra, aki nem más volt, mint a sebesült fiú. Veszett kutya módjára vicsorgott rám. Tébolyult pillantásától először megrémültem, aztán észrevettem tekintetében a sebezhetőséget. Nevelőnőm, Maria Antonovna sokszor emlegette: ha egy ember lelkébe akarsz látni elég ha a szemébe nézel. A gyönyörű ifjú ezüstszürke szemében nem láttam mást csak szenvedést és fájdalmat. Elképzelni sem tudtam, hogy ki bánthatta meg annyira, hogy nem tud, különbséget tenni a valóság és a rémálmok között. Mindez fél másodperc alatt futott át az agyamon, ugyanis a nyakamra fonódó kéz egyre durvábban szorított elvágva a levegő útját. A tőröm a bal kezemben volt. Ő jobbot szorította le, ezzel is megbizonyosodhattam arról, nincs tudatában a történteknek. Elég lett volna egyetlen suhintás a tőrrel, és megszabadulhatnék. Egy belső hang, viszont azt súgta, nem vehetem el az életét. Elengedtem a tőrt és finoman az arcára fektettem a kezem. És csak néztem az igéző szemébe, míg el nem sötétült minden és a kezem fűbe hullott.