Valamit kritizáltok nekem? Nagyon kéne a segítségetek egy döntésben. ^^"

Nos, nagyon kéne a segítségetek egy fajta döntésben. Valójában egy KRITIKÁT kérnék, nem pedig véleményt. Csak 14 éves vagyok, illetve 15 leszek júniusban, de nagy álmom, hogy író legyek. Szerintetek lehetek író? ;;;;;;"

"Mindig is úgy nézett ki, mint a legtökéletesebb márványszobrok egyik különleges darabja. Vagy éppen a legkülönlegesebb darab mind közül, amelyik semelyik nyomába sem érhet: nincsen senkinek sem olyan gyönyörű mosolya, mint Neki. Nincsen olyan Vele egyfajú élőlénynek kábító, mérgező pislogói, mint Neki. Szeretettől csillogó, már - már folytogató tekintetét nem lehet összehasonlítani egyik fiúéval sem. Mert Ő más. Ő csak is egy megtestesült, angyali személy lehetett egy halandó testében, akit nekem szántak. Csak is egy őrangyal lehetett, aki megvígasztalt, ha bőgtem a semmiségek, érzékenységem miatt, vagy csak velem volt, mellettem állt, szépen, csendben, a legaranyosabb mosollyal az arcán. De a legtöbbször csak álldogált, semmitmondó szavacskák sem hagyták el a tökéletes ajkait. Nem kellettek szavak, hogy megértsük egymást, nem kellettek ostoba, mihaszna szókapcsolatok, mi csak arcmimikával értettük meg egymást. Csak néha - néha szólaltunk meg, megnyíltunk egymásnak, mindent tudtunk a másik titkairól. Viszont tudtam, hogy van köztünk egy láthatatlan fal egy olyan pajzs, amin nem lehet áttérni. És kötődtem hozzá... Nagyon is. És még most is, habár ma már nem olyan a kapcsolatunk, mint régen. Épp ezért utálom a jelenlegi barátnőjét.

Órán a fal tulajdon vakolatát szedegettem, mit sem törődve a még unalmasabb matematikával, inkább elkalauzoltam magam a gondolataim színes világába. Nincs kedvem az órára figyelni, inkább rontottam a jegyeimen és az elméletben a neki szánt köszönést gyakoroltam. Mivel sosem köszöntünk régen sem egymásnak, ezért most gondban voltam. Tompán hallottam a csengő hangját, de én pattantam fel legelsőnek az ülőhelyemről, mögém utasítva a kortársaimat, akik még a koptatott padban jegyzetelgettek. Sietve haladtam végig a hosszú, széles folyosón, hideg tenyeremet végigvezetve a lépcső vaskorlátján, az agyamba bekerült kép láttán viszont azonnal megtorpantam. A tökéletes lány és a tökéletes srác csókolózik. Mintha két, egymásnak teremtett márványszobor függött volna egymás ajkain. A belső szerveim összefacsarodtak a látványtól, mielőtt még meglátott volna, lehajítottam a fal mellé a cuccomat és a női mosdóba menekültem. Sosem fogok vele beszélgetni... A tökéletes, faragott márványszobrok nem foglalkoznak ilyen semmirekellőkkel. A lehető leggyorsabban zárkóztam be a fülkébe és a homlokomat az elválasztónak nyomtam. Halkan, mégis szaggatottan kapkodtam a levegőket, egymás után, de amikor ajtónyílást hallottam, a szemeim tágra nyíltak.

- És akkor most mit akarsz tenni vele? - hallottam meg egy női hangocskát a mosdó sorokról.

- Oppa csak róla képes beszélni, szóval majd helyrepofozom a kis csajt... Csak kerüljön a szemeim elé.

És elmentek.

Tudtam, hogy rólam volt szó, ez egyértelmű volt. És tudtam, hogy Doojoon - ról. De még mindig rosszul éreztem magam. Ennyi kellett ahhoz, hogy szétcsesszék valakinek a gyönyörű, gimis éveit. Annyira lesokkoltam, hogy egyáltalán nem voltam képes zokogni. Nem mintha hiányzott volna a bőgés."