Mit gondoltok a versemről?

Hallgass. Hallgasd a csendet, mely átölel,

Vigyáz rád, elrejt a zajos világ elől.

Kié a csend? A mámoros boldogságé?

Vagy a harmóniáé, a természet nyugalmáé?

Az enyém a csend és a tiéd is.

Mindenkié, ki megpihenni vágyik.

Szabad vagyok, úgy érzem szárnyalok.

Lovaló elmém elrepít, bár nem mozdulok,

Kitárom képzeletem szárnyait, lebegek,

Vad álmaim kavalkádján merengek,

S kérdezek: merre menjek?

Mely világot lássam előbb?

Északon hó van.

A fagy birodalmát szürke csúcsok szegik.

Vihar tépte jég-sebek a lankák oldalán,

Zúzmara és fehér páncél, élőn s holton egyaránt,

Jégcsap hegyek tornyosulnak,

Halott fenyők oldalán.

Nyugat, a múlandóság hazája.

Fekete árnyékok nyúlnak a vérvörös fény felé,

A nap kihunyt, s az éj, vackából leosont.

Langyos szellő vág, a menekülő remény elé,

Este még a sötétség is vért ont,

S Holdnővér kitárja karját, torz gyermekei felé.

Keleten gyúl a fény.

Sárga színt ölt a világ, s boldog a természet,

Új tavaszt hirdet a ragyogó napsugár,

Új életet ad a földnek,

Az öröm napjait hozza, a büszke fényár.

Ide vágyom, naivan, vonz e tiszta táj.

De délen...

Semmi. Körbenézek, s nincs semmi, min megakadna szemem.

Se egy kopár csúcs, egy kék vizű könnycsepp-tó,

Barna pusztaság nyúlik előttem, lelkem síksága.

Repedezett, kiszáradt föld takarja a mélyben rejtezőt,

A forrást, mely egyszer feltör a halott rónaságra.