Na, milyen Alkonyatos kérdés nem volt még?

Megigéző Alkonyat:

Edward Cullen és a vámpírszerelem kultusza Stephenie Meyer novelláiban és az Alkonyat-filmek

Egy filmkritikus számára az Alkonyat-jelenség egy kicsit A da Vinci-kód és James Cameron Titanic-jának a keresztezéséhez hasonlít. Stephenie Meyer vámpírszerelmének féktelenül népszerű gothic tini románcainak – Catherine Hardwicke (A születés) rendező első kolosszális filmsikere - egy hétköznapi kritikája is egy kicsit olyan, mintha hordóban akarnánk halat lőni… és éppen ennyire céltalan is.

Úgy tűnik, hogy a kritikusok fáradozásai teljesen irrelevánsak maradnak a stabil, gyakran rögeszmés (a „rögeszmés Alkonyat-rendellenesség” sok fanatikus saját diagnózisa), és csaknem teljesen női rajongóbázis számára, és úgy tekintenek rájuk, mint egy elefántra a porcelánboltban. A történet akármit mond, jót vagy rosszat, hűséges fiatal rajongók légiói születnek, nem is beszélve az egyaránt elragadtatott anyukákról, akiket szintén elkápráztatott Meyer fantáziavilága.

Évekkel ezelőtt hasonló dolog történt a minden idők egyik legsikeresebb filmjével, a Titanic-kal kapcsolatban, de akkor valahogy nem lehetett kielégítő választ találni a miértre. Azonban most, Alkonyattal kapcsolatban talán megfogalmazódott a válasz. Az egyik legjobb esszé az Alkonyat-misztikumról Laura Milleré (salon.com), aki azzal érvel, hogy Meyer vámpírjai „a gimnázium arisztokratái, a legmenőbb kölykök a campuson, az a klikk, ahova mindenki be akar lépni”. Miller az Alkonyatot „a várúr szívét meghódító szegény nevelőnő 21. századi változatának” látja, ami kielégíti a „hagyományos női fantáziát a jelentéktelenségből való megszabadulással egy káprázatos, hatalmas férfi által”.

Lényegében ugyanezt az álomszabadulást testesítette meg Rose a Titanic-ban, aki hasonlóképpen a hétköznapiságból egy csodálatos fiatalember kínálta rendkívüli szerelembe menekült, aki költői lélekkel megáldva különállt a megszokott társaságtól. Csak az osztályharc fordított. Ahol ugyanis Rose felszabadulása a Titanic-ban a burzsoá értékek, valamint a családja és vőlegénye által képviselt képmutatás elutasításával járt - ami a tiltott szex szabadságában érte el a tetőpontját -, addig az Alkonyat széltében-hosszában a konzervatív értékeket visszhangozza.

Ahelyett, hogy a nemes vámpírokat szembeállítaná a mainstream táradalommal, az Alkonyat az emberi szereplőkkel is szimpatizál, beleértve a hősnő családját és barátait is az iskolában; sőt, a vámpírok ősi ellenségei, egy csomó amerikai farkasember is pozitívan van bemutatva. Ezenkívül a rámenős vámpír, Edward Cullen absztinenciája az emberi vértől, és hosszadalmas küzdelme, hogy ellenálljon emberi szerelme, Bella Swan vére iránti vágyának, sokak szerint azt mutatja - néhány szerint helyesen, mások szerint helytelenül -, hogy az Alkonyat egy szüzességet, tisztaságot védő romantika. Ezt a véleményt alátámasztja az is, hogy Meyer – egy három gyermekes mormon háziasszony – Edwardja és Bellája a negyedik kötetig vár a házassággal, és csak ezután szeretkeznek (Meyer vámpírjai képesek erre, bár úgy tűnik, hogy nem ezen megszokott módon szaporodnak).

Edward a magát „vegetariánusnak” nevező ember-absztinens vámpírklánhoz tartozik, ami azt jelenti, hogy emberi vér helyett csak állati vért fogyasztanak – ami fizikailag fenntartja őket, viszont ez komoly diétát jelent számukra. Edward magukat a tofun élő emberekhez hasonlítja, bár az eléggé világos, hogy azt a nyugtalanságot, amit Bella körül érzett, amikor először találkozott vele a biológia teremben, a szűz serdülő fiú próbálkozását, hogy elterelje a szemét a csinos laborpartnernője nyakáról, s hogy valami – bármi – másra gondoljon, mint arra, hogy mennyire jobban „biológiaibb” lehetne vele, mint ebben a pillanatban, nem igazán lehet összehasonlítani a vegetáriánusok hús utáni vágyával.

A vámpír motívumok szexuális felhangjai nyilvánvalóak és közismertek, de ugyanakkor problémásak is. A rendes férfi-női vonzalom célja a nemek vele született kölcsönös kiegészülése. A férfit a nőnek teremtették, a nőt a férfinek; mindkettő kiegészíti a másikat, s ez a kölcsönösség a nászéjszakán teljesedik be. Mivel a nemi vágy megnyilvánulhat önmagában rendetlen módon is, egy egészséges szexualitással szükségképpen együtt kell járnia az önuralomnak és az önző és bűnös vágyak keltette kísértések elutasításának, de ettől függetlenül mind a vágy, mind a rendezett házassági együttlét önmagában jó.

A tipikusan Meyer által elképzelt és megjelenített vámpírizmus egy beteges, kicsavart metaforája a normális szexualitásnak. Az emberek és a vámpírok között ugyanis nem létezhet semmi kölcsönös kiegészülés – hacsaknem teljesen átírjuk a vámpírtermészetet. A vámpírok semmit sem adhatnak, de mindent elvehetnek; az emberek mindent elveszthetnek és semmit sem nyerhetnek. Az emberek teljesen vámpírokká válhatnak, de a vámpírok nem lehetnek emberekké, ahogy egy oroszlán sem válhat gazellává.

Edward és Bella úgy tűnik, hogy tisztában vannak ezzel: „Szóval az oroszlán beleszeretett a bárányba” - tűnődik Edward, melyre Bella elégedetten így felel: „Micsoda buta bárány”. Edward így folytatja: „Micsoda beteg, mazochista oroszlán”. Máshol Edward azt mondja Bellának, hogy Bella iránta érzett rendíthetetlen odaadása és bizalma pusztán fajának a préda feletti természetes fölényének szól. „A legveszélyesebb ragadozó vagyok.” - mondja fellengzős utálattal. „Mindennel magamhoz csalogatlak. A hangommal, az arcommal, még a szagommal is.”

Valójában ez nem éppen így van, hiszen Edward fizikumának legalább egy aspektusa úgy tűnik, mintha veszélyeztethetné csábító hatalmát: az élettelen test hidegsége és keménysége. (Egy gyakran kigúnyolt részletből kiderül, hogy Meyer vámpírjainak a teste nem csak kőkemény, hanem úgy csillognak a napfényben mint a gyémánt, s ez a valódi oka annak, hogy kerülik a fényt.)

Ennek ellenére Edward szépsége, tökéletessége és kívánatossága az, amit az Alkonyat mindenekelőtt kihangsúlyoz. Egy tipikus, sokszor idézett példa: „Mozdulatlanul feküdt a fűben, inge szétnyílt szoborszerű, sugárzó mellkasán, szikrázó karja meztelen. Csillámló, halvány levendulaszín szemhéja csukva, bár természetesen nem aludt. Olyan volt, mint egy ismeretlen, márványsima és kristálycsillámos kőből faragott tökéletes szobor.”

A szüzesség becses dolog, és a harc a tisztaságért az erkölcsi élet elengedhetetlen része, és nagyon jó dolog az is, hogy egy elbeszélő mű témája lett. Részben ez a tisztaságért vívott küldetés méltányolandóvá teheti az Alkonyat jelenséget. Ugyanakkor egy olyan elbeszélésről, amelyben a kísértések és vágyak mámorító hatalmában dagonyáznak, hogy rátérjenek újra és újra a tiltott gyümölcs szépsége iránti lelkesedéshez, indokoltan érezhetjük azt, hogy mindezzel inkább lebontják az önuralom tégláit, semmint megerősítik azt.

Ez a legproblematikusabb a történetben, ugyanis egy normális kamaszkori vágyakkal való küzdelemmel ellentétben, a szerető és a szeretett itt állandóan a vágy körül táncol, ami benne rejlően szörnyű és destruktív. Néhány fiatal olvasó számára ennek a harcnak a sötétsége a rendezetlen szextől való fiatalkori félelemben juthat érvényre; azonban magasabb szinten kísértésük egy egészségtelen, rendetlen vággyá válik, egy függőnek egy elsőrangú drog iránt érzett epekedésévé. „Pontosan az vagy nekem: a legtisztább heroin!” - mondja Edward Bellának, amely mondatban egy – szándékos vagy akaratlan – szójáték is van, ti. a „heroine” angolul „hősnő”-t jelent.

Miért bűvöli meg Bella ennyire Edwardot? Ez nem válik közvetlenül világossá. Bella úgy jellemzi önmagát mint egy egyszerű, esetlen, és népszerűtlen lány, akinek nyilvánvalóan alacsony az önbecsülése. Bár ezeknek a hibáknak egyike sem szerepel a filmben, ahol a modell-szerű, tökéletes szépségű Kristen Stewart alakítja Bellát. Az, hogy az állítólagos jelentéktelensége ellenére Edward pusztán egyike azon számos fiúnak, akik Bella után érdeklődnek a könyv kb. első negyedében, azt sugallja, hogy a felajánlott szerelmek nem igazán a szeretetre méltóságról szólnak, hanem inkább az álmok beteljesedéséről.

Bármi is az oka, kívánatosnak lenni – indokolatlanul és kontrollálatlanul, pláne szertelenül vagy rombolóan - egy erőteljes afrodiziákum, amely mind a büszkeségnek, mind az önmagunk iránt érzett kétségeknek hízeleg. A tiltott gyümölcs iránti vonzódás mögött ott van az az izgalom, hogy valaki másnak lehetünk a tiltott gyümölcse: kívánatosnak lenni annak dacára, hogy az rossz, vagy talán éppen azért, mert az rossz. Az egy teljesen normális dolog, ha egy a másik számára elérhető személy vonzza a másikat, de milyen dolog az, ha kívánatosságát és vonzóságát annak mutogatja, aki számára ő elérhetetlen, vagy a másik elérhetetlen, de mégis hajszolja őt. Edward lemondott az emberi vérről, mégis őrülten szomjazik Bellára, és a harcot nem adja fel. Ez nem más, mint annak a fiatal jóképű papnak az esete, aki belehabarodik egy női hívőbe, vagy mikor egy fiatal lány szerelembe esik egy katolikus családapába: a kapcsolatnak egy olyan egészségtelen formája, amit akkor sem nézhetnénk el, ha mindez csak a képzeletben játszódik le.

Edward szűzies szomja össze van kötve Bella csaknem ellenállhatatlan kívánatosságának teljes elismerésével, a mindenféle hátsó gondolatoktól való szabadulással. Edward túlzott kijelentése a szerelméről („Nekem most te vagy a legfontosabb dolog az életemben. És mindig is az maradsz.”) nem egy szerelmes fiatal lovag hízelgése, aki reméli, hogy elnyeri hölgye kezét, de nem is egy szenvedélyes udvarló őszinte hódolata, aki alig várja szerelmének végső beteljesedését. Az Alkonyatban egy olyan romantikus férfi szerepel, aki szeret és imád, nem csak feltétel nélkül, hanem kilátás vagy remény nélkül, semmit sem kérve hősnőjétől se most, se máskor, csak azt, hogy a jelenlétében lehessen. Ez ahhoz a felszabadultsághoz hasonló, amit Jack ajánlott a Titanic-ban, mikor megengedte Rose-nak (a lány javaslatára, s nem az övére), hogy meztelenül pózoljon neki teljesen nyíltan és tőle biztonságban, és hogy, hadd legyen a lány választása, hogy mikor és hol szeretkezzenek végül.

De nem csak Edward szabadítja meg Bellát (miként Jack felszabadította Rose-t), hanem Bella is megmenti Edwardot. Ez Edward vonzerejének a másik oldalához tartozik: ő a normális reményektől elszigetelt, félelmek és kétségek között élő tragikus, és kudarcra ítélt hős - egészen addig, amíg Bella szerelme fel nem ajánlja számára a megváltást. Ennél a pontnál Edward szomjának rendetlen és pusztító oldala szervesen – s nem esetlegesen – hozzáépül vonzerejéhez: Ő nem csak egy rossz fiú, akit meg lehet menteni csak azáltal, hogy egy jó lány szereti és eléggé bízik benne. Ő valójában egy romantika-függő, veszélyesen vonzó, öntelten durcáskodó fiú, aki csőbe húzza Bellát a legellenállhatatlanabb szavakkal: Maradj távol tőlem a saját érdekedben.

Ez a figyelmeztetés persze csak azt igazolja, hogy neki mennyire szüksége van a lányra – és Bella válasza, hogy „feltétel nélkül és visszafordíthatatlanul” beleszeret. Ez annak a bizalomjátéknak a végső verziója, ahol hátra kell vetned magad és a társadnak kell elkapnia. Csakhogy itt mindig Bellának kell hátravetnie magát, és mindig Edwardnak kell elkapnia őt, és ha Edward csak egyszer is mellényúl, akkor Bellából egy kiszáradt holttest lesz.

Az egész helyzetet az is rontja, miként azt Gina R. Dalfonzo (National Review) megjegyzi egy fontos esszéjében, hogy Edward valójában nem az a fiú, akiben vakon meg lehetne bízni. Ellenkezőleg, ő sokkal inkább egy hátborzongató, uralkodásra hajlamos szélhámos, mint egy szerető és tiszteletteljes udvarló:

Kilesi Bellát, amikor alszik, kihallgatja beszélgetését, elolvassa osztálytársainak gondolatait, meghamisítja aláírását, megpróbál beleszólni, hogy ki legyen a barátja, arra biztatja, hogy csapja be az apját, megtiltja a kapcsolatait, a családjánál tartja akarata ellenére, és bemegy a házába, amikor senki sincs ott – mindezt azért – magyarázza –, mert biztonságban akarja tudni. Figyelmezteti Bellát, hogy ő milyen veszélyes, de dührohamot kap, amikor valaki más próbálja meg figyelmeztetni vagy megvédeni. Sőt elviszi a bálba a kifejezett akarata ellenére. … Ez még rosszabbá válik a sorozat 4. részében (Breaking Dawn) a nászéjszaka után, amikor Bella azon veszi észre magát, hogy a zúzódások sokaságát próbálja meg eltüntetni a testén, amit a szupererős Edward okozott. Ettől a jelenettől, amit Meyer visszataszítóan részletesen tárgyal („Ez igazán semmiség.” - mondja Bella a bűntudatot érző férjének, azt bizonygatva, hogy „csodálatos és tökéletes” élményben volt része), minden lányos szülőnek a hideg fog futkosni a hátán.

Sokunknak a „Buffy, a vámpír”-utáni világunkban ez az állandó „kislány-a-bajban” státusz már avíttasnak tűnhet. Mások meg csak csodálkoznak, hogy hogy találhatja ennyi lány, sőt felnőtt asszony is az Alkonyat világát ennyire ellenállhatatlannak, mely mellett a való világ eltörpül. Talán mindez egyszerűen az egyenlőségért küzdő feminizmus bukásában gyökerezik? Vagy valami sötétebb dologban: az egészségtelen kapcsolatokhoz és a rossz fiúkhoz való beteges vonzódásban, talán keverve a Nightingale-effektussal és a Stockholm-szindrómával, arra vágyva, hogy megmentik őket?

Részben lehet, hogy így van. De én azon töprengek, hogy vajon Edward Cullen kultusza mögött nem-e a férfiasság kulturális krízisének a tünete áll? Tényleg adhat-e Edward valami olyat a nőknek, amit az igazi férfiak elmulasztanának vagy elfelejtenének?

Mi lenne, ha több férj sokkal krisztusibb lenne feleségeik iránt? Mi lenne, ha a lelkiismeretes és szerető apák megtanítanák fiaiknak, hogy hogyan kell a nőkkel tisztelettel és méltósággal bánni, és lányaiknak azt, hogy tiszteljék önmagukat, és ugyanezt másoktól is várják el?

Egy ilyen világban valószínűleg egy ilyen kínlódó vámpírszerelem feleannyira sem tűnne fel.