Mi a véleményetek a könyvről amit most írok érdemes folytatni vagy inkább hagyjam abba? Milyen a nyelvezete, érdekes-e, érthető-e meg ilyenek.

Itt a fák még magasabbra nőttek, a nap sugarai csak itt-ott tudtak utat törni a sűrű növényzetben. A patak vize csillogott, apró halak úszkáltak benne, s tavirózsák lebegtek a tetején. Lepkék sütkéreztek a napon, a szárnyaikon megtörő fény szivárvánnyá vált, ezzel téve mesebelivé a helyet. Elég érintetlennek tűnt, sehol egy eldobott kólásüveg vagy cigarettacsikk, mint a város parkjaiban. Ebből arra következtettem, hogy nem sok ember fedezhette fel előttem.

Ledobtam magam a fűbe, így gyönyörködtem tovább a tájba. Meleg levegő cirógatta az arcomat, ide nem ért el a szelek fagyos lehelete. Behunytam a szemem. Eszembe jutott egy régi emlék: nem lehettem több hétnél, mikor történt. Alexiával együtt a mamával és a papával töltöttünk egy hetet a nyaralóban. Kis barna faház volt, kéménnyel a tetején. Diószínű deszkái magukba szívták a nap éltető melegét,szőlő futotta be, s békák brekegtek a kertben.

Megtalálható volt ott mindenféle gyógynövény, almafák, szilvafák és barackfák sorakoztak egymás mellett, virágaik tavasszal rovarok hadát vonzotta oda. Leghátulra ribizli - és málnabokrot ültettek, de egres és áfonya is nőtt. Alig vártam, hogy megérjenek és teleehessem magam finom gyümölcsökkel. A kedvencem az eper volt: egyrészt mert piros, mint a kedvenc színem, másrészt mert édes, mint a méz. Kis tálakba szedtem, még Alexiának sem akartam adni belőle, pedig alapjába véve nem vagyok önző, szívesen osztozkodom.

Éppen főzőcskéztem, répát, uborkát, paprikát és paradicsomot vagdostam egy edénybe, mikor megláttam azt. Csak egy fehér villanás, de tudom, hogy nem képzeltem. Mire egyet pislogtam, eltűnt az erdőben. Lélegzetvételnyi pillanatig még egyhelyben álltam, aztán futottam hátra a papához.

Éppen egy mandulafát ültetett, keze könyékig sáros volt, az arcára is jutott egy kicsi belőle. A slag mellette hevert a földön, nem messze Alexiától, aki éppen a hátán fekve napozott. Fél arcát napszemüveg takarta el, látszott rajta, hogy már nagyon melege van, de mindenképpen le akart barnulni.

- Papa, papa! Menjünk ki az erdőbe láttam valamit!- szaladtam oda hozzájuk.

- Most nem érek rá, de Alexia biztos szívesen kimegy veled- felelte felegyenesedve, s vállon veregetett, ezzel elérve, hogy egy nagy sáros folt keletkezzen a megérintett felületen. Nekiállt újra a szőlőültetésnek. Drága nővérem reakciója pedig annyi volt, hogy hasra fordult. Meg vagyok áldva vele.

-Alexia gyere már!- sürgettem, miközben fel alá rohangáltam mellette, próbáltam egy kis életet, lendületet lehelni bele. Morgott valamit, s továbbra is fekve maradt.

Hát jó te akartad!

A slag felé vettem az irányt, felemeltem, a nővérem felé fordítottam, s eltekertem a csapot. Hideg vízsugár tört elő a csőből, egyenesen Alexia hátára, aki sikoltozva pattant fel. Felém fordult, de a slag még mindig nálam volt, ezért nem mert közelebb jönni.

- Nadin ezt még megkeserülöd!- fenyegetőzött, de a szemét még mindig a csövön tartotta.

- Persze, persze. Na, most hogy végre felkeltél mehetünk az erdőbe?- kérdeztem sátáni vigyorral az arcomon. Szerettem idegesíteni, még akkor is, ha a legtöbbször ő győzött.

- De csak ha megígéred, hogy nem csinálod ezt többet. - válaszolta sötét tekintettel, s elindult előre a kapu felé.

- Szia, papa, majd jövünk!- kiáltottam vissza, s Alexia után vetettem magam, aki már az utcán járt. A szomszéd ház mellett elhaladva észrevettem Jint és Yangot, a két német vizslát, akik egy ronggyal játszottak, de mikor megláttak egyből a kerítéshez rohantak. Megsimogattam őket, majd Alexia után vetettem magam, aki már elég messze járt. Mikor végre beértem, már az erdőben sétált.

Minden bokorba, odúba benéztem, átfésültem minden üreget, azt keresve. Megmozgattam hegyet-sziklát, követ, még az akácosba is bemerészkedtem, testi épségemet kockára téve. De sehol sem találtam.

Visszanéztem Alexiára, aki eközben éppen egy bokorral viaskodott, ami sehogy sem akarta elengedi. Végül sikerült kiverekednie magát, de a hajgumija odalett. Letelepedett a fűbe, hátát egy fa törzsének támasztotta, ezzel is tudtomra adva, mennyire unja az egészet. Nem foglalkoztam vele, folytattam a kutatást. Mindenképpen meg akartam találni.

Egyre beljebb haladtam, a fák levelei közt játszó szél hangján kívül csend honolt az erdőben. Egy illatfoszlány felkeltette az érdeklődésemet, arrafelé vettem az irányt. Szúrós, ragadós növények akadtam a ruhámba, ráadásul beleestem egy mérges szömörce bokorba, amitől az egész karom vörös árnyalatú lett, égett és viszketett. Ez az én formám!

Óriási mélyedés tárult fel a szemem előtt. Már éppen készültem felderíteni a terepet, mikor egy kényelmetlen érzés befészkelte magát a bőrömbe, s minél jobban próbáltam lerázni, annál erősebb lett. Lehűlt a levegő, leheletem meglátszott a nappali fényben. Valami közeledett. Valami nagy és gonosz.

- Gyere Nadin menjünk! Akármit is kerestél az nincs itt. – szólt oda Alexia mogorván és elindult visszafelé amerről jött, még arra sem vette a fáradságot, hogy megnézze követem-e. Hogy került ide? Nem hallottam a lépteit. A rossz érzést mintha elfújták volna, s ismét megéreztem azt az illatot.

Még egyszer körbenéztem, reménykedve hogy megpillantom azt, mikor megrezdült előttem a bokor. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni. Egy őz bukkant fel a semmiből, nagy szökellésekkel tűnt el a bozótban.

- Gyerünk, kapjuk el!- Kiáltottam, s utána vetettem magam. De nem számoltam egy fa gyökerével, s szépen orra buktam benne, lehorzsolva a térdem. Alexia jót vidult rajta, dőlt a nevetéstől jobbra-balra. Hát igen, legszebb öröm a káröröm!

- Oké menjünk. - feleltem letörten. Jobban fájt az, hogy nem találtam meg azt, mint a térdem, pedig azt is csúnyán bevertem.

Visszafele azon járt az eszem, hogy vajon hova tűnhetett. Nem válhatott csak úgy köddé. Alexia se szólt semmit, csak ment előttem. Úgy látszik még mindig dühös a kerti eset miatt. Vagy lehet azért, mert kirángattam a semmiért az erdőbe.

Hogy mennyi baja van!

Félúton járhattunk, mikor egy nyuszit vettem észre. Bolyhos pofija volt, hosszú tapsi fülei, s rózsaszín orrával ide-oda szimatolt, biztos répát keresett. Mikor visszafordultam, megláttam, hogy Alexia eltűnt. Hova lett?

A maradék utat egyedül tettem meg. Mikor visszaértem a tisztásra, nővérem ott ült hátát egy fának döntve, mintha mi se történt volna. Dühösnek látszott.

- Végre itt vagy! Nem tűnhetsz el csak úgy! – Felállt, leporolta a ruháját- elkerülve egy bogáncsot, ami nagyon ragaszkodott hozzá. - Ha végeztél a játszadozással, akár vissza is mehetünk.

Csak az orrom alatt morogtam, most nem volt kedvem veszekedni vele. Hiszen köszönettel tartoztam neki. Végül is ő volt, aki megmentett engem attól a szörnytől, vagy bármi is volt az. Nem?

Odaértünk a kapuhoz, a mama már várt minket. Olvasószemüvege a nyakában lógott, - biztos rejtvényt fejtett- arcáról aggodalom sugárzott. Sose szerette, ha egyedül megyünk ki, félt, hogy megharapnak a kóbor kutyák, vagy elüt egy autó.

- Na, hogy ment? Találtatok valamit?- kérdezte.

- Nem.- feleltem letörten, miközben Alexia az emelet felé vette az irányt, s csakhamar el is nyelte a nappali. Hallani lehetett, ahogy a könyvespolcon keresgélt, majd ledobta magát az ágyra, s kényelembe helyezkedett.

- Tíz perc és vacsora!- figyelmeztetett a mama, s visszatért a konyhába, ahonnan ínycsiklandó illatok szálltak. Hagyma, szalonna, friss kenyér. Nyami! Hátrafelé vettem az irányt a papához, segítettem neki az ültetésben.

Azon a napon láttam azt először és utoljára, többé nem került a szemem elé. De soha nem felejtettem el.

Reccsenést hallottam a hátam mögül. Egyből kinyitottam a szemem, pásztázni kezdtem a környéket, s hallgatóztam.

- Ki van ott?- kiáltottam, de válasz nem érkezett. Rossz érzés kerített a hatalmába, a hely már nem is tűnt olyan biztonságosnak, túlságosan is szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Mintha hangok suttognának a hátam mögött. „Segíts neki felejteni. Kérlek, segíts neki továbblépni”.

Újabb reccsenés. Egy másodpercig dermedten álltam egyhelyben, majd észbe kaptam, s futni kezdtem. Nem a sziklák felé vettem az irányt, azokat túl nehéz lett volna megmászni,- a lefelé jövetel se volt valami könnyű - hanem befelé az erdőbe. A titokzatos árny ide is követett, hallottam a lihegését.

Hajam az arcomba hullt, a hátizsákom beleakadt a fák kiálló ágaiba, így lassabban haladtam, mint ahogyan kellett volna, de a tájat így is csak foltokban láttam. A tornacipőm fűzője kibomlott, de nem volt időm megkötni.

Nem tudom, meddig rohantam volna még lélekszakadva, ha hirtelen nem botlok meg egy kiálló kőben. Úgy látszik ez a mániám, mindig megtalálom a kiálló dolgokat.

Nyikkanva nyúltam el a hideg, kemény földön. Az a valami egyre közelebb ért, már a lihegését is hallottam. Orrfacsaró szag terjengett a levegőben.

Nem lett volna értelme kiáltani, hisz ezt a környéket mindenki elkerülte a sziklákon elterülő régi szellemjárta kastély miatt. A legenda szerint egy Achilles nevű király uralkodott a környéken, akit senki sem tudott legyőzni, mivel alkut kötött Samaellel, a halál hercegével.

Az viszont soha nem derült ki, hogy végül ki és hogyan döntötte meg a nagyhatalmú uralkodót. Az biztos, hogy akik most élnek hálásak lehetnek neki. El sem tudom képzelni mi lett, volna akkor, ha még mindig ő lenne hatalmon. A Föld borzalmas egy hely lenne. Mindenesetre örülök, hogy én nem akkor éltem. Senkinek nem hiányozna egy őrült király, aki mindenkit rabszolgasorba akar taszítani.

A babona szerint a lelke időtlen időkig bolyongani fog ebben a világba, nem nyer megváltást, míg jóvá nem teszi a bűneit, semmissé nem teszi a démonnal való szövetségét. Arra már rájöttem, hogy nem kellett volna ide jönnöm, buta ötlet volt. Késő bánat.

Nincs menekvés. Összeszorítottam a szememet, és vártam.