Hogy tetszik? (Részlet a "könyvemből")
Lassan felnézek, nem tudok mit mondani, fáj minden szó, amit mondhatnék. Félek, érzem, amint a levegő összesűrűsödik körülöttem, sikoltani próbálok, de nem megy, a torkomon akad a kétségbeesett kiáltás, zokogás tör fel valahonnan a lényem mélyéről, tudom, eljött az utolsó percem.
Próbálom összeszedni magam, felkészülni az utolsó csapásra. A gerendák már recsegnek, nemsoká lezuhannak. Kezemet automatikusan, betanult mozdulattal emelem a nyakamhoz, megmarkolom a kicsit, jégcsap alakú függőt, ajkamra akaratlanul is mosoly ül ki, bármennyire is abszurd helyzetben vagyok. Kívánok valamit, amolyan utolsó kívánságként, a meleg már elviselhetetlen. Észre se veszem, hogy a földön fekszem, a torkomból száraz köhögés tőr fel, már nem bírom sokáig. "Nagyon szeretlek..." Ki akarom mondani, világgá akarom kürtölni, azt szeretném, hogy ő legyen az utolsó gondolatom, magam elé képzelem fekete ruháját, amint a bakancsa keményen koppan a padlón, a tekintetét, amint engem néz, azzal az ősi védelmezéssel, amitől annyira kicsinek, annyira védtelennek érzem magam, mégis jól esik, hogy ő ott van nekem, hogy mindig vigyáz rám.
Éles fájdalom hasít a lábamba, kirántva engem az emlékek ködös, mindent elhomályosító gyönyöréből. Felsikoltok, ezúttal úgy igazán, a sikolyom megremegteti az épületet. A tűz lassan eléri a kezemet, de már késő, nem tudok megmozdulni. Lecsukom a szemem, a feketeség már annyira közel van, az ígérete olyan édes, bele akarok kapaszkodni, eltűnni a semmiben.
Meg akarok halni.
Ekkor azonban meghallok egy hangot, ami egyáltalán nem illik oda, az ő hangját, ami mindennél szebb, a maga reszelős, hamis hangzásán, ki akarom nyitni a szemem, de már nem tudom.
- Segíts! – az elmém csúnya játékot űz velem, ez nem lehet igaz, látni akarom, érezni őt, és ekkor, mintegy varázsütésre kezek ragadnak meg, durván cibálnak, rángatnak, kihúznak a gerenda alól, emberfeletti erőről tanúskodva. A szemeim a füstön át felpattannak, azonnal könnyek homályosítják el a látásom, de nem érdekel, mert a döbbenet mindent elsöpör. Ő itt van, fekete pólója verítéktől nedves, a kezeit érzem a hátam alatt. A szemem fennakad, nem tudok fókuszálni, körbeölel a feketeség, örömmel hunyom le újból a szemem, csukott szemhéjam alatt egy mesevilág vár rám, színek és kacagás, sokkal szebb, mint a valóság. Csupán egy valami hiányzik, ő, ő, és az a mindenes megfontoltsága a vidám nevetése, néha-néha felvillanó, csupa kedvesség mosolya. Élnem kell, miatta túl kell élnem. Elindulok a fény felé.
Negatív, pozitív, építő, bármi jöhet! :D
Nem rossz.
A fogalmazásod, a helyesírásod és a szöveg tördelése teljesen rendben van. A témával én sem vagyok igazán kibékülve: ömlengős. Halál, szerelem, és mindez szűk négy bekezdésben. Oké, hogy ez, gondolom, a csúcsjelenete a könyvednek, ez sokat javít a helyzeten, de ez így geil.
Ismered azt a mondást, ugye, hogy a kevesebb néha több? Ha ugyanezt fele ilyen hosszan írtad volna le, sokkal inkább ütne. A kínszenvedéseid hosszú részletezése hatására az olvasó is kínok között fészkelődni kezd a székén, és a figyelme elkalandozik.
Szóval jó lesz ez, fiatal korod ellenére jól írsz, de azt tartsd szem előtt a továbbiakban, hogy a kevesebb néha több!
Sziasztok!
Én vagyok a kérdés kiírója, csak a felhasználómat indokolatlanul letiltották, most az öcséméről írok. Elkészült a regény, nem tudom, kinek írtam eddig e-mail, de aki kíváncsi rá, vagy szeretne belőle olvasni, vagy bármi, annak nagyon szívesen elküldöm, csak írjatok levelet :) Még egyszer köszönöm a kommenteket, sziasztok!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!