Hogy tetszik? (Részlet a "könyvemből")

Lassan felnézek, nem tudok mit mondani, fáj minden szó, amit mondhatnék. Félek, érzem, amint a levegő összesűrűsödik körülöttem, sikoltani próbálok, de nem megy, a torkomon akad a kétségbeesett kiáltás, zokogás tör fel valahonnan a lényem mélyéről, tudom, eljött az utolsó percem.

Próbálom összeszedni magam, felkészülni az utolsó csapásra. A gerendák már recsegnek, nemsoká lezuhannak. Kezemet automatikusan, betanult mozdulattal emelem a nyakamhoz, megmarkolom a kicsit, jégcsap alakú függőt, ajkamra akaratlanul is mosoly ül ki, bármennyire is abszurd helyzetben vagyok. Kívánok valamit, amolyan utolsó kívánságként, a meleg már elviselhetetlen. Észre se veszem, hogy a földön fekszem, a torkomból száraz köhögés tőr fel, már nem bírom sokáig. "Nagyon szeretlek..." Ki akarom mondani, világgá akarom kürtölni, azt szeretném, hogy ő legyen az utolsó gondolatom, magam elé képzelem fekete ruháját, amint a bakancsa keményen koppan a padlón, a tekintetét, amint engem néz, azzal az ősi védelmezéssel, amitől annyira kicsinek, annyira védtelennek érzem magam, mégis jól esik, hogy ő ott van nekem, hogy mindig vigyáz rám.

Éles fájdalom hasít a lábamba, kirántva engem az emlékek ködös, mindent elhomályosító gyönyöréből. Felsikoltok, ezúttal úgy igazán, a sikolyom megremegteti az épületet. A tűz lassan eléri a kezemet, de már késő, nem tudok megmozdulni. Lecsukom a szemem, a feketeség már annyira közel van, az ígérete olyan édes, bele akarok kapaszkodni, eltűnni a semmiben.

Meg akarok halni.

Ekkor azonban meghallok egy hangot, ami egyáltalán nem illik oda, az ő hangját, ami mindennél szebb, a maga reszelős, hamis hangzásán, ki akarom nyitni a szemem, de már nem tudom.

- Segíts! – az elmém csúnya játékot űz velem, ez nem lehet igaz, látni akarom, érezni őt, és ekkor, mintegy varázsütésre kezek ragadnak meg, durván cibálnak, rángatnak, kihúznak a gerenda alól, emberfeletti erőről tanúskodva. A szemeim a füstön át felpattannak, azonnal könnyek homályosítják el a látásom, de nem érdekel, mert a döbbenet mindent elsöpör. Ő itt van, fekete pólója verítéktől nedves, a kezeit érzem a hátam alatt. A szemem fennakad, nem tudok fókuszálni, körbeölel a feketeség, örömmel hunyom le újból a szemem, csukott szemhéjam alatt egy mesevilág vár rám, színek és kacagás, sokkal szebb, mint a valóság. Csupán egy valami hiányzik, ő, ő, és az a mindenes megfontoltsága a vidám nevetése, néha-néha felvillanó, csupa kedvesség mosolya. Élnem kell, miatta túl kell élnem. Elindulok a fény felé.

Negatív, pozitív, építő, bármi jöhet! :D