Érdekelne az előzmény és a folytatás, vagy dögunalom? (16-os karikás)

– Nem érdekel a fájdalom! – jelentette ki, de összerázkódott, amikor Ka­len harmadszor is összezúzatta a kezeit. – Megszoktam már... – nyögte.

A férfi kétségbeesetten érezte saját szabadon feltörő vágyát. Szerette volna, ha rászakad az ég, vagy elnyeli a föld, vagy valami elragadja innen a semmibe, de közben alaposan meg is kínozza úgy, hogy üvöltsön a fájdalomtól, mert nem bírta elviselni a tudatot, hogy perceken belül halálra kínozza Leenát. Nem tudta kordában tartani magát és a tetteit, és szóban tiltakozni sem tudott. Életében másodszor ő volt a bűvöletbe ejtett, és nem a bűvöletbe ejtő. Tett még egy utolsó próbát:

– LeeLee, legalább ne így, kérlek! Nem akarlak bántani!

– Akkor ne bántsd! Vigyázz rám!

– Mindent megteszek, csak... próbálj olyan nyugodt maradni, amennyire le­het, érted? – Leena kezei alá tette a tenyerét, és igyekezett elmulasztani a fájdalmait. Közben beletörődve látta, ahogy Leena tekintete egyre ragyogóbbá és vágyakozóbbá válik. Finoman megcsókolta, majd a karjaiba vette. Abban a pillanatban, amikor belépett vele a szobába, veszettül dörömböltek az ajtón, és Gaol zaklatott hangja süvített át rajta:

– Kalen! Kalen, azonnal nyisd ki! Nyisd ki, vagy betöröm!

Leena pihegve nézett a férfire.

– Tudom, hogy bent vagy, mert fényt látok! Nyisd már ki!

– Gaol? – nyöszörgött a lány bizonytalanul.

– Igen, ő.

– Kalen!!

– Sürgős lehet... Be kéne engedned...

– Így? – zihálta a volgeni.

– Engedj el...

Kalen megkönnyebbülten tette – szinte dobta – le Leenát, és majdnem úgy törte ki az ajtót.

– Gaol, téged az ég küldött! – lihegte kipirultan, az ajtófélfának támaszkodva, majd maga mögé pillantott, az éppen kitámolygó Leenára. – Megint majdnem megtörtént.

– Mit akart?

– Szerinted? – nézett le magára.

– Oh... Siettem, ahogy tudtam. Ugye nem esett baja?

– Szétvertem a kezeit, hátha visszakozik, de nem. Ha belegondolok, mi lett volna, ha nem jössz…

– Fájdalmat akart érezni. Úgy hiszem, lelki válságban van.

– Nem volt időm kiszedni belőle. Fájdalmat? Belehalt volna, Gaol!

– Ezért fulladozom.

Kalen csak most vette észre, hogy a nő levegő után kapkod.

– Nagyon hálás vagyok. Bejössz?

– Ha beengedsz. Vagy kidobod LeeLeet?

– Egy szemrebbenésig se maradhatok vele kettesben. – A férfi betessékelte a nőt, majd becsukta az ajtót, és miután szusszant kettőt, utána fordult. Gaol addigra már Leena kezeit nézegette.

– Csúnyák. Hogy szerezted? – kérdezte úgy, mint aki mit sem sejt.

– Én nem tudom... vagyis... magamnak okoztam.

– Ilyen sebeket? És a karodon ezek a vörös csíkok?

– Azokat is.

– Érdekes. No és miért vagytok ilyen ingerültek? Főleg te! – sandított most a volgenire. – Talán megzavartam valami fontosat?

– Semmit. Beszélgettünk – motyogta az.

– Beszélgettetek... Közben LeeLee szorongatta meg lenyúzta a saját kezeit.

– Kedves Gaol, téged úgysem lehet átverni – sóhajtott fel megadóan. – Épp elvenni készültem LeeLee ártatlanságát, de te közbedübörögtél. Pontosan miért is jöttél?

– Ez igaz, LeeLee? – nézett Gaol a lányra. – Bántott?

– Dehogy bántott! – tiltakozott az enerváltan. – Rátörtem az ajtót, és letámadtam, ahogy általában szokták a nők.

– De nem tiltakozott.

– Láthatod – intett Kalen fanyarul. – Pedig de jó is lett volna sámánt meg sebészt hívatni hozzá!

– Sebészt? – pillogott Leena.

– LeeLee, te szó szerint elvetted az eszemet – mondta amaz, és leült egy székre, majd a mellette lévőre intett. A lány fáradtan beleroskadt, Gaol pedig odaállt mögé, és a haját kezdte rendezgetni, elsimogatva az összekuszálódott fekete tincseket.

– Ezt szerettem volna elérni.

– Nem értesz. Semmit sem akartam abból, ami történt. Emlékezz vissza, mit beszéltünk: soha nem leszel az enyém. Amit kimondok, ahhoz tartom is magam. De amikor berobbantál ide, olyan erővel tapasztottál magadra, hogy elmondani nem lehet. Akkor éreztem hasonlót, amikor Jumi akart elbájolni. Próbáltalak elijeszteni, de nem sikerült. Nem tudtalak megállítani. Megrémültem, mert közben folyton azt akartad, hogy kegyetlen legyek. El­mondtam, amit tenni készülök – amit te akartál, LeeLee.

– Miért akarsz szenvedni? Mi bánt ennyire? – szólt közbe Gaol.

– Miről beszéltek?

– Néha akarsz dolgokat, amik lehetetlennek tűnnek, mégis sikerülnek. Így kerültél ide hozzánk, így történt a szökőár, a hóesés, Sonigal vadcsordája is. Képtelenségek, mégis igazak.

– Mi közöm lenne ezekhez?

– Átélem a lelkiállapotodat, Kalen pedig a fizikai érzéseidet. Most káoszt érzel, de azt nem tudhatom, miért.

– Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva. Szerettem volna... valami nagyon emlékezeteset, valami jót... Ezért jöttem el Kalenhez. Vele akartam lenni. De én nem gondoltam, hogy nem akarja... Tényleg nem akartad?

– Nem. És mégis, de nem úgy. Csak vágy volt, és az is maradt volna. De te olyan hatást gyakoroltál rám, hogy azonnal végem lett. Olyan volt, mint valami varázslat.

– Szenvedni akartál, és elkezdted valóra váltani.

– Valóban nem tudsz erről semmit?

– Állj! – Leena védekezően legyezett maga előtt a kezeivel. – Azt akarjátok mondani, hogy valami táltos vagyok? – vigyorgott kényszeredetten.

– Egyre nyilvánvalóbb, igen. Egyikünk sem érti, ahogy te sem, úgyhogy az lenne a legjobb, ha ezentúl nagyon odafigyelnénk rá. Meg kell tudnunk, pontosan hogy működik ez a képességed, mielőtt nagy baj lesz.

– Ami majdnem lett is – dörmögött Kalen.

– Nem hinném, hogy bármi közöm is van a jéghez meg a vadakhoz, és...

– Figyeltelek, LeeLee. Mindhez közöd van. Tudom, hogy Kalen semmit sem akart tőled. Elmondta, és hiszek neki – hiszen az ő lelkét is érzem. Teljesen őszinte volt hozzád. Nem akart bántani. Végigharcolta azokat a perceket, és a lelke szabadulásért üvöltött. Azért jöttem ide, hogy kimentselek mindkettőtöket. Remélem, nem kell felsorolnom, mikből.

– Nagyon sajnálom – hajtotta le a fejét Leena. – Nem értem, mi lelt. Kikapcsolt az agyam, vagy inkább Kalenre kattant, nem tudom. Tényleg nem értem, én... én nem...

– Nincsen semmi baj – simogatta meg Gaol.

– Csak egyedül éreztem magam...

– Most már nem hagyunk magadra, jó?

– Nagyon haragszol, Kalen? – nézett a férfire a lány a szempillái alól.

– Szó sincs róla. Te ne haragudj a sebekért!

– Mindjárt szépen ellátom. Kalen, megengeded, hogy itt töltsük az éjszakát? Nagyon későre jár, és LeeLeenek ki kell pihennie magát.

– Természetesen maradhattok. Én kint alszom.

– Nem akarom, hogy miattam...

– No, hát azért két gyönyörű nővel egy picike házban mégsem maradhatok összezárva – mosolyodott el Kalen. – Ki ment ki, ha netalántán összefogtok ellenem?

– Vicces, Kőszobor úr! – derült fel Leena arca is. – De nem űzünk ki a saját házadból. Majd én számolgatom a csillagokat, ti meg vigyáztok rám idebent – kelt fel a székről, és úgy látta, hogy Gaol kissé elpirult erre a szóra, miközben lopva a férfire nézett.