Mi a véleményed a novellámról?

Bosszúállás a megaláztatásért

Nem bántam meg. Egyáltalán nem. Hisz csak egy életünk van, nemdebár? Egy élet, melyet akaratod szerint élhetsz. És erről van szó. Nem élheti le helyetted más. Nem szabhatja meg helyetted más, mi a helyes. A hibáiból tanul az ember. És a tanulás az út az emberré válás felé. Aki felismeri a hibáit, az megkapja az esélyt, hogy teljes életet éljen. Akire viszont ráeröltetik, hogy javítsa ki a őket... Nos, az egy egészen más kategória. Küzdés a rendszer ellen, harc az elveidért, és végül, de nem utolsó sorban... Bosszuállás a megaláztatásért.

Év elején, még minden jónak tűnt. Tökéletes osztályfőnök asszony, jófej osztálytársak, jó társaság, minden jónak tűnt. Ez a jegyeimen is kiütközött, csak úgy ráztam ki a kisujjamból az ötösöket, otthon persze örültek is neki, de hát amint azt minden közép iskolai tanuló elmondhatja magáról(kicsit beképzelten ugyan), így én is ráéreztem az élet valódi ízére. Egyre többször jártam el haverokkal iszogatni. Egyre többször, egyre többet. Nagyon jól éreztem magam. Valahogy olyan volt mintha... Mintha megtaláltam volna a helyemet a világban. Minden olyan tökéletesnek hatott. Az iskolával se voltak gondjaim, félévkor egész tűrhető bizonyítványt vittem haza, és mindezek mellett képes voltam ápolni a baráti kapcsolataimat is. Egy hétfői napon(ha jól emlékszem legalábbis) egy két haver kitalálta hogy be akarnak tépni. Hívtak engem is, mivelhogy egyszer mindent ki kell próbálni, és hát ezen az alapon bele is mentem. Nem igazán tetszett, azóta is messziről elkerülöm a füvet, mert az nem az én világom. Itthon-igaz hogy utólag-de elmondtam. Tiszta volt a lelkiismeretem. A tél végére barátnőm is lett, emiatt kicsit elhanyagoltam a barátaimat, ami miatt eléggé kellemetlenül éreztem magam, mert a bajban mindig mellettem álltak, én meg egy lány miatt hanyagolom őket. Az igazat megvallva a lány, nem „csak egy lány” volt. Furcsa érzés fogott el, mikor vele voltam. Éreztem, össze illünk. Mellette teljesnek éreztem magam. Sajnos itt kezdődtek a gondok. Az új kapcsolataim miatt egy kicsit elhanyagoltam az iskolát. Nem sokat, egy két hetet lógtam néha... Ki ne tett volna már ilyet? De ez nem tetszett az osztályfőnöknőnek. Nagyon nem. Minden áron bele akart válykálni a magánéletembe. Megszabta mikor aludhatok hol, mikor csinálhatok, és mit, kivel lehetek, és mikor. Én erre persze tettem magasról, és mikor ezt már ő is észrevette... Na akkor kapcsolt egy fokozattal feljebb. Nem tudom miért, vagy milyen meggondolás alapján, de a szüleimet is belevonta ebbe a kis önkéntes hadjáratocskájába. Itt követte el élete legnagyobb hibáját. Mert nem tudta kivel húzott ujjat. Kezdetnek csak annyi volt, hogy nem aludhattam ott, és akkor, ahol és amikor csak akartam... Kicsit kiakasztott, de felfogtam végülis, hogy nekem a tanulás a legfontosabb dolgom. Sajnos a családi hátterem sem volt a legjobb, épp ezért mindig bennem volt egy alapszintű stressz. Szép lassan elkezdett felgyülemleni.Erre még rájött az, hogy elvették tőlem a cigit... Nagyon rossz pont. Egy függőtől elvenni azt, ami megnyugtatja. Egy idegbetegtől elvenni azt, ami megnyugtatja. Kényszerítettek a leszokásra. Szürnyű heteket éltem át, izadtam, remegtem, nem tudtam aludni, és csak arra az érzésre gondoltam ahogy az a csodás nikotinnal dúsított dohányfüst átjárja a tüdőm minden egyes zugát. De nem szabadott. Nem engedték. Világos. Ezt követően oda ütöttek, ahol a legjobban fájt. Kijelentették hogy iskola végéig minden egyes éjszakát itthon kell töltenem. Nem volt kibúvó. Nem voltak kiskapuk. Ha nem tartom be a szabályokat, hamarosan visszaütött volna. Arról is rebesgettek valamit, hogy eltiltanak a szerelmemtől. Nagy szerencséjükre ezt elvetették, mert ha megteszik... Hát akkor máshogy végződne ez a történet. Nem tudom, hogy sajnálatos, vagy szerencsés módon-e(igazából nézőpont kérdése) de sikerült megtudnom, hogy ez az egész razzia az én hőn szeretett drága osztályfőnöknőmnek volt köszönhető... Teljesen kiábrándító volt ez számomra. El sem tudtam hinni, hogy az a kedves, aranyos, anyáskodó hölgy képes volna hátbaszúrni. De megtette... Élete legnagyobb, és egyben utolsó hibáját követte el. Mindig is tudtam, hogy egyszer még hasznát veszem a telepi kapcsolataimnak. Most nagyonis jól jöttek. Péntek délután találkoztam egy sráccal, aki magát csak Empire-nek hívta. Nem tudom miért épp ez volt a neve, nem is nagyon érdekelt. Az ár volt az, ami miatt őt választottam. Nemes egyszerűséggel csak egy doboz cigarettát kért munkájáért cserébe. Emlékszem, az iskola melletti kis trafikba ugrottam be, mert tudtam, ott árulnak fekete Bensont(iskolai szleng szerint”fekabenzon”). Nem értettem hogy miért csak ennyi az ár, de később világossá vált számomra, hogy ő élvezi azt, amit csinált. Azon kevés emberek közé tartozott, aki azt csinálta, amit szeretett. Részben irigyeltem... Részben nem. Mert aki szeret embereket gyolkolni... Az beteg. De nekem ez most nagyonis jól jött. Megegyeztünk mikor intézi el, és hogyan. Rábíztam milyen módszerrel. Egy kikötésem volt. Szenvedjen. Szenvedjen, és lassan haljon meg. Alázza meg. Fogjon fel mindent, ami körülötte folyik. Értse meg mi az, ami bennem lezajlik minden eggyes nyilvános megaláztatás alatt.

Vasárnap reggel hallottam a hírekben, hogy egy középiskolai tanítónőt vérbefagyva találták meg lakásán. Különös kegyetlenséggel gyolkolták meg. Lenyúzták a bőrét, majd megetették vele, és ezután apránként feldarabolták, de vigyázva, hogy a legvégéig tudja, mi is történik vele. Sikerült hát. Megcsináltam. Mosolyogva indultam másnap iskolába. A hatalmas kapu felett fekete zászló lobogott a zsenge tavaszi szélben, a halott tanárnő emlékére. Tanítás után rendőrök vártak a kapu mellett. Szó nélkül bilincsbe vertek, betettek a rendőrautó hátsóülésére, és minden akciófilmjelenetet mellőzve, szép csendesen elindultak velem az örsre. A tárgyaláson szembesítettek azzal a ténnyel, hogy a gyilkost ugyan nem sikerült elkapni, de találtak egy üzenetet, melyben ez állt:”Bosszúállás a megaláztatásért”. Majd utána a nevem, telefonszámom, és a lakcímem. Hát ennyi volt. A magyarországi büntetőjogi törvények szerint nem kaphatok életfogytiglant, mert még kiskorú vagyok. Ennek köszönhetően a kiskorúak börtönébe kellett volna mennem, de azt gondolták, oda túlságosan veszélyes vagyok. Nem fizikailag.. Mentálisan. Leépíteném az embereket. Ezérthát a 12 éves ítélet kimondása után elküldtek a váci fegyházba hogy letöltsem büntetésem. Furcsa itt lenni. A fegyencek elkerülnek. Félnek tőlem. Pedig én csak egy középiskolás diák vagyok, aki nem szereti ha turkálnak a magánéletébe. Olyan veszélyesnek látszanék? Ki tudja. Talán igen. Talán nem. Lényeg a lényeg... Csak egyszer élsz. Élj úgy ma, mintha az utolsó napod lenne.